Szertartásszerűen felidézett közös emlékekről, generációkon átörökített történetekről szól az idei Mimesis-kiállítás, melyek a családi (asztal körül szerveződő) események szerkezetét és ritmusát adják meg. Ha egyetlen kulcsszóban kellene megragadni az idei fő motívumot, akkor az a történetmesélés lenne.
Az asztal a főszereplője Alexandra Mocan színházi előadást megidéző jelenetének, ahol egy kényelmetlen családi ebéd mellett bontakozik ki a történet. Két párhuzamos történetet követhetünk nyomon, az előttünk kibomló jelenetet egy képernyőn futó dialógus egészíti ki a távollevő hozzátartozókkal.
A párkapcsolati szerepek bemutatásánál szintén fontos motívum lesz az asztal Lőrincz Gyula Rouge című performanszában. Az asztal két végén ülő előadók, a művész és felesége, almát dobálnak hangtalanul egymásnak, miközben a videóban monológjaikat hallhatjuk. A piros paraván előtt szépen beállított pózok mögött a részletek éppen az összeférhetetlenségeket mutatják meg. „A megszépített valóság alatt, a paraván mögött mállik a vakolat…” – hangzik el a filmben és felsejlik a stúdió, a díszlet megcsináltsága, az egész jelenet esetlegessége.
A paraván Darvay Tünde installációjában is főszerephez jut. A dédnagymama kedves bútordarabja köré komponált, szintén régi bútorokra festett jelenetek a paraván történetét egészítik ki. A régi fa erezete, a repedések, a törésvonalak mind külön történetek lenyomatai, ehhez csak hozzáad a második réteg, a festmény.
A paraván körül nem mindennapi szerelmi történet bomlik ki. A dédnagymama hozományát képező tárgy a kommunizmus ideje alatt a szűkös lakhatási viszonyok következtében ténylegesen térelválasztó lett, ami a mindennapok élhetőbbé tételében segítette az apa nélkül maradt családot. A kezdeti szerelmes lebegés, az egység bemutatása után a hiány képeit láthatjuk a paraván körüli fülkékben berendezett sorozatban. A szárnyasoltár-szerűen kihajtott paraván a fülkék sorával szinte szakrális jelleget kölcsönöz a jól kiválasztott térnek.
A családi történetek rétegzettségét Kalló Angéla Talán című montázsa gondolja tovább. Antoine de Saint-Exupéry túl sokat idézett gondolatát idézi fel szomorkás-ironikusan: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Itt is több történet rétegződik egymásba: az alkotó önarcképére fák gyökerei vetülnek, mindez fehér alapon egy szív formájú foltban jelenik meg. A szív erezete a fa gyökérzetét mímeli, miközben egy átható tekintet figyel minket a háttérből. Identitáskeresés, gyökerek felkutatása, kísérlet a család érzelmi családfájának a felrajzolására, családi történetek találkoznak egy képben. Kalló Angéla munkája ugyanakkor azt a kérdést is felveti, hogy a családi emlékezés lehet-e kísérlet a közös emlékezésre?
Az elbeszélő jellegű alkotások mellett azokról is szólnunk kell, amelyek csak utalásszerűen kapcsolódnak a családhoz. Bob József Apám című installációja álomszerű képekkel idézi fel a rég elvesztett apát, emlékeink és énünk töredezettségére utalva ezzel. A szembenézés gesztusait vizsgálja Makkai Bence Családi tükör című munkája, a rá jellemző ironikus címadással tágabb értelmezési keretet adva munkájának. Szentes Zágon Nincs jel című apokaliptikus hangulatú festményén a generációk közötti kommunikáció hiánya idéződik meg.
Újramesélt történeteink által érthetjük meg továbbörökített mintázatainkat. Ugyanakkor arra is emlékeztetnek bennünket, hogy identitásunk képlékeny, szüntelenül változó, és nem más, mint egy „folyamatosan újraszerkesztett élettörténet.”
