amikor elkezdődött a vihar, a nagymellű
autistalánnyal játszó fiúk a központi üzlet tetőplaccán
megálltak, és cinkosan feléje fordultak.
ő szégyenlősen megemelte blúzát, és aztán esni kezdett.
egy tétova pillanat, valami bénító, furcsa erő,
de az éjszakai villámlás rövid fényeiben
a fiú a tetőn megelevenítette a brutális koreográfiát,
hogy 10 évvel később, izzadtan és posztkoitálisan,
ugyanaz a kép pörögjön le áruló elméje tetőplaccán.
10 évvel később, szép nők szemének
rövid fényeiben.
és a belső béke annyi pillanatában,
saját életrajzának túlélőjeként tükörbe nézett,
hogy a képet ízekre szedvén, az agyat egyenlő
plasztelindarabokra, okok és rossz előjelek után kutasson.
a központi üzlet a piros focicipőkkel nem tudta
megállítani a fatalizmust, ahogy talán egy pillanatnyi
zavar, egy kificamodott kéz sem, hogy középen elvágja
a filmet, hazaküldve a fiúkat a csorbához és a családi
bántásokhoz, haza, a pubertástól távolra.
a bűntudat mindig cinkosság, ami visszanéz,
de soha nem azokba a vihar előtti nehéz levegőtől
fulladozó szemekbe, amiket a rövid és fájdalmas
fények beleégettek a bőrbe.
megszállottja vagyok a gyönyörű lányoknak a klubból,
akik effektekről és fotómontázsról beszélnek,
aktiválják a szörnyecskét bennem és játszanak az áramköreimmel,
látom az égő ajtót, előtte valaki csendben a kijárathoz int,
de nem akarok a fény fele menni, azt akarom,
hogy a kúlerek szele fújjon éjjel-nappal a szemembe,
és valamivel később, betonfáradtan
lenyomjam a replay-t, és megigézve nézzek befelé forduló szemekkel,
amíg a tejút sugarai megsemmisítenek.
átgörgetek a lányokon, akik megjelennek a barátjavaslatoknál,
szőkék, szerelmem számára megközelíthetetlenek,
ha ez egy trailer, nem akarom megállítani,
mert kedvelem a futó érzést és a reklámokat.
távolról szeretem a lángot, azt, amelyik megmondja, hol vagyok,
melege nem érint meg így. van egy fél söröm
és 20 okom rá, hogy elmenjek, mivel záróra van.
kimerültek a forgatókönyvek, köztem és a friss levegő között
a táncoló emberek asztala. azt mondja nekem egy lány,
ne félj, ne félj. aztán szalad a tömeg felé, belefullad
a lassan elpixelesedő testekbe, és eltűnnek,
elnyeli őket a láng.
hazafelé az esőben egyik este
eszembe jutottál, ivar bolt,
ahogy a sørland hullámai visszahoztak a partra mosott arccal,
a tizedik és tizenegyedik közötti nyári szünetben.
miután heidivel beszéltél telefonon,
fogtad a dzsekidet és motorbiciklivel mentél ki a partra,
heraldikusan suhantál az alkonyatban, telve
metamfetaminnal és azzal a szenvtelen szépséggel,
ami a boncolás után is benned maradt.
a végtelenségig tudtál volna így vezetni, minimalista villák közt
cikkcakkozva, a te vulgáris és izgató férfiasságodban,
szabadon, már ha ezt hívhatjuk szabadságnak.
voltam a temetésen, többet kerestem
a testvériségnél és kevesebbet a szerelemnél,
és egész éjszakákat álmodtam a hideg mechanizmussal,
ami kérlelhetetlenül fordult és feladott
nordland és bodø között, átdobva téged a korláton
a sziklákat mardosó sós víz fodrai közé – korrozív, mint te is.
ki tudja, ha nem éppen heidi szabotálta a fékedet,
vagy csak túlságosan be voltál állva a vezetéshez. senkinek nem
hiányoztál jobban, mint kellett, és heidi utána velem volt együtt.
líceumban szerettem elsőként érkezni az órákra,
hogy a szemközti ablakot nézhessem, erotikus játékokat
projektálva a teológia egyetem kis, fényárnyékos
szobáiba. most szeretem távolról nézni
a hamis kegyelmüket és a mázat,
hogy még egy tánccal bővíthessem kémiámat.
emlékeket vegyítek apátiával,
a hűvösséget a lepedő nedvességével,
hogy kifullasszon, ahogy kimászok a pokrócok közül.
az a végtelenül gyöngéd és szomorú dolog,
ami megelőzi a katasztrófákat. de hol a katasztrófa,
amikor a világ ilyen szépen táncol körülöttem?
a lány tetoválása a klubból, egy törzsi maszk,
amit sokan felpróbáltak és már turistaobjektummá vált,
valójában a halált jelenti. a beszélgetés köztünk
teljesen hétköznapi, de irodalmi értelemben nem vagyunk törzsbéliek,
és a szeméből túl kevés nosztalgiát olvasok ki.
a fiú szeméből, aki egy barátja jegyesével dugott össze,
akit aztán otthagyott, az egoisták disznó lazaságát
olvasom ki. aztán a klub kijáratánál a megcsalt barát
odajött hozzánk és mondott valamit,
és mi semmibe vettük, és később jött a megbánás.
a dolgok nem olyanok, amilyennek tűnnek, de a valóság sem,
a maga erőszakos idegenségében, nem vágja keretekbe
a filmet. egy monotóniától mentes zónát akarok,
a tetovált lányt akarom, hogy idejöjjön hozzám és rendbe tegyen.
nézem birodalmamat az ablakon át,
de csak egy árnykép rajzolódik ki szemközt,
a függöny mögül, ahogy az őszi reggel hűvösébe öltözik.
HORVÁTH BENJI fordításai
Ovio Olaru 1993-ban született Nagyszebenben. Első verseskötete (Pilotul, 2014, Charmides) elnyerte a Román Írószövetség debütdíját, illetve jelölték a rangos Mihai Eminescu-díjra. Itt közölt versei a Proxima B (2017, Charmides) című kötetéből valók. 2016 óta a kolozsvári Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör moderátora.
