Művészként és magánemberként is évfordulót ünnepel idén Csillag István grafikus és Csillag Simon Repolski Imola textilművész. Húsz éve fejezték be az egyetemet Temesváron, húsz éve házasok.
Párosan állítottak ki, a kettős alkotói pályára engedve reflektálni, ahol úgy rendeződnek egymás mellé a házaspár művei, hogy azok beszélő viszonyba keveredhessenek, nem is akárhogyan.
Az ismerős munkák mellett nagyon sok friss alkotást láthatunk, melyeket többnyire ez az ünnepi alkalom hívott életre. Húsz éves távlatból átrendeződnek a hangsúlyok, letisztulnak kérdések.
Imola megőrzi a tájat, azt a nem konkrét, de elvontságában is ismerős tájat, amely számára meghatározó – alkotásainak természetes környezete, forrása. Továbbgondolja azt a sajátos technikát, amelyet az utóbbi időben egyre következetesebben alkalmaz, és amely a tűnemezeléssel rokon. Az így létrejövő puha textiltájak kellemes, a fény-árnyék mozgásokra nagyon érzékeny, meleg, otthonos környezetet rajzolnak ki, mely lélektáj is, az önfeledt alkotás feltétele és eredménye egyben. Flow-állapot. Natúr színekkel létrehozott, térhatású textilképek által érzékelhető tájak, amelyek úgy terülnek el a végtelenbe futó törtfehér felületeken, úgy barázdálják azokat, úgy jelölik ki ennek a világnak a körvonalait, hogy melegségükkel, tünékeny fény-árnyék játékaikkal megteremtik azt az otthonosságot, amelyben az alkotó önmaga lehet, felengedhet, gondolatai letisztulhatnak. Megáll az idő. Egy ilyen állapotban, amikor a világ zajai elhalkulnak, a lélek csendes tájain rendeződnek a hangsúlyok. Így emelkednek ki a hozzátartozók arcai is. Kettős portrék sorozata rajzolódik ki. A társé nem különül el, mint a többi, hanem a sajátjával keresztezve jelenik meg. Sorsok kereszteződésében történik minden. Ezek határozzák meg az éveket, az elmúlt húsz esztendőt.
István a magányból indít. Megőriz néhányat az elmúlt húsz év legjellegzetesebb munkáiból, és azokra egész sor új munkával reagál. Egy folyton kereső, értelmező, elmélyült alkotó úton levéséhez szegődhetünk itt társul. Érzékelhetővé válnak ennek a grafikusan festői kifejezésmódnak a különböző szólamai. Az alkotói, emberi magányból nincs teljes kilépés, csupán az emberi kapcsolatok adhatnak átmeneti nyugalmat. A magány terében feloldódnak a formák, csak jelzésszerűen vannak jelen, ami arra elegendő, hogy legyen visszaút, hogy ne vesszünk el ebben a mélységben, a belefeledkezésben. A saját körvonalait felszámoló szellemi térben a szavak, szövegtöredékek adhatnak fogódzókat, ha a megfelelő pillanatban találunk rájuk. Átlényegülés történik, a grafika festőivé válik, a valóságos terek lelki tereket tükröznek. Sűrű, sötét ez az erdő, de talán nem teljesen reménytelen a helyzet, ha ott vagyunk egymásnak. És ha van nyelv, vannak jó szövegek, ha van eső, mely megtisztít a portól, pillanatnyi felfrissülést, csendet, békét hozva.
Egy belső történet ez, amelyet mi csupán töredékeiben tudunk megközelíteni. Ez viszont alkalmas arra, hogy a fehér felszín mögé nézzünk, és a gazdagon rajzolt vagy írott felületeket, a textúrákat szemlélve megakadjunk egy-egy részletnél, amelynek köszönhetően igazán kapcsolódni tudunk ehhez a befele forduló, koncentrált alkotói folyamathoz.
