"az űr mindent megold"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 2. (784.) SZÁM – JANUÁR 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Valami új
Nagy Attila
Versek
Werner Lutz
Szárnyaló vonalak (Linien beschwingt schreitend)
FELLINGER KÁROLY
Versek
Demeter M. Attila
Mit jelent gondolkodni? (És miért gyötörjük egyáltalán magunkat vele?)
Codău Annamária
A halál után felröppenő madár
Szendi Nóra
A maguk módján (részlet a Majd valami úgyis lesz című regényből)
Kustos Júlia
Versek
BENE ZOLTÁN
Vörösök (Részlet az Igazak című, készülő regényből)
Varga Melinda
Versek
Csontos Márta
Versek
Medgyesi Emese
Hazai mezőnyben
Jakab-Benke Nándor
Gróf helyett tavaris
FISCHER BOTOND
Expedíció a szomszéd szobába
Kovács Péter Zoltán
Mágikus irrealizmus és karteziánus kannibálok
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Kemény ifjúkori (ön)arcképe
Családban marad
Jakabffy Tamás
A Kelet világossága
Zakariás Ágota
Csűrmemória
 
Codău Annamária
A halál után felröppenő madár
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 2. (784.) SZÁM – JANUÁR 25

A regény magyar címére magyarázatot a könyv utolsó negyedében találunk: a koreai alkotmány szerint az állampolgárok „nemes teremtmények […]. Nemesek, mint akárki más.” (155) Az eredeti koreai cím szó szerinti jelentése „a fiú jön”,1 amely találó átültetésének nehézségét sugallja, hogy nem csak Kiss Marcell fordító választott alternatív megoldást: az angol pl. a Human Acts [emberi cselekedetek] mellett döntött, a román borítón pedig a kevésbé jellegzetes Disecție [boncolás] áll. Látványos, ahogyan a fordítói döntések a befogadói fókuszt is irányítják. (Nyilván mindig így van, mégis jó ismételten tudatosítani az interpretáció során. Egyébként érdekes vita alakult ki Han előző, Nemzetközi Man Booker-díjas regénye, a Növényevő állítólagosan túl szabad angol fordítása miatt.)2 A műhöz remekül illeszkedő magyar cím a regény egyik fő kérdését emeli ki: mit jelent az emberi kategóriája, hogyan fér bele az a széles skála, ami a gyöngédségtől a brutalitásig terjed, illetve szétválasztható-e a méltóság és a fizikai létezés. Egyik erénye, hogy az 1980 májusában Dél-Korea Kvangdzsu városában zajló, diák- és munkásmozgalmakat leverő katonai mészárlást és annak harminc évre is kiterjedő utóéletét az áldozatok, családjaik, ismerőseik vagy a túlélő tüntetők perspektíváiból elbeszélő regény nem válik egyetlen, az emberi természetről szóló állítássá.

 

Az első fejezet, amely szokatlanul E/2-ben mutatja be a tizenéves, a szereplői hálót összetartó Tongho történetét, a mindennapi élet felfüggesztetettségének állapotából indít, a katonaság által meggyilkolt civilek holtteste rendezésének és gondozásának jeleneteivel. „Meddig maradnak a lelkek a testük mellett? Tényleg felröppennek, mint valami madár?” (44) – kérdi magában Tongho, miközben barátját, Csongdét keresi. Erre egy válasz a Csongde által E/1-ben narrált második fejezet, amelyben a halott lelke szemléli saját rothadó testét, s más lelkek jelenlétének érzékelése során tűnődik azon, hogy „hogyan ismerjük meg egymást a testünk nélkül?” (51) Az érzékelésnek a fizikai valósággal való kapcsolatlétesítő funkcióját, valamint az énérzékeléshez és identitásformáláshoz is hozzájáruló fizikai jegyeket hordozó testet azonban a regényben a lélek kénytelen rendre megtagadja, hisz itt túlnyomórészt halott vagy brutálisan megkínzott, méltóságuktól megfosztott testekről van szó (a Növény­evő egy lehetséges olvasata szintén a test megtagadásáról szól mint radikális lázadásról a társadalmat és kultúrát átszövő erőszak ellen). Így az erőszak nemcsak fájdalmat, hanem egy olyan organikus egységnek, mint a test-lélek viszonynak a kényszerű megszakítását okozza, s egyúttal az egyén ágenciájának megszüntetését is. Mert nemcsak a halott lelke szeretne szabadulni tönkretett testétől, hanem a negyedik fejezet elbeszélője, a börtönbe vetett tüntető is, aki szerint kínzásának célja megértetni, hogy „a testem már nem az enyém. Az életem nem rajtam múlik, és én csak annyit tehetek, hogy átélem a fájdalmat.” (104)

 

A megkínozott test az erőszak nyomait hordozza, emlékszik és emlékeztet rá, legyen szó hét pofonról vagy szinte felfoghatatlan, kíméletlenül tárgyilagosan sorolt tortúrákról. A szereplők individuális szinten ezeket a tapasztalatokat felejteni szeretnék, a túlélőknek (mint közösségnek) ugyanakkor szükségük van az emlékezés egyes formáira a (nemzeti) trauma feldolgozása és a gyász megélése érdekében. A feldolgozás lehetősége azonban többszörösen megkérdőjeleződik a műben. Az emlékezés közös, ritualizált formái, mint a temetés vagy az áldozati felajánlások a holttest meglétéhez kötődnek (vö. Antigoné),3 a kvang­dzsui események során azonban a halottak egy részét tömegsírokba szállította a katonaság. A félhivatalos, himnuszénekléssel és nemzeti lobogókkal történő megemlékezések visszásságán is tűnődik Tonghe: „Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?” (15) A megemlékezéshez és feldolgozáshoz kapcsolódó feszültségek másik forrása, hogy van-e hozzáférés a traumatikus emlékekhez, kinek van joga rá, ráadásul az utókor számára ez a hozzáférés tanúságtétel és archiválás közvetítésével lenne lehetséges. Amint a fordítói utószó tisztázza, a kvangdzsui mészárlásra a diktatúra alatt nem volt lehetőség emlékezni, ebbe a légkörbe vezet be a harmadik fejezet, melyben egy szerkesztő saját borzalmas emlékeinek öncenzúrázása és a hivatalos cenzúra működése ellenpontozza egymást. Itt azonban úgy tűnik, a színház megtalálja a rendszer kicselezésének módját: tátogással mégis színre kerülnek a cenzorok által a drámakötetből kitörölt mondatok. A negyedik és ötödik fejezetek főszereplői a tudományos feldolgozás tárgyaivá válhatnának, ami viszont jelentős kétségeket vet fel bennük azzal kapcsolatban, hogy hogyan szólaltathatók meg az áldozatok, milyen jogon, és ki mesélheti el a történeteiket – amely kétségek magára a regényre is vonatkoztathatók, ezt az önreflexivitást sugallja az epilógus is a szerző személyes érintettségének felfedésével.

 

Feltűnő mindazonáltal a valakinek mesélés szituációja (több elbeszélő szólítja meg gondolatban az eltűnt Tonghót, a negyedik fejezet elbeszélője a disszertációjához dokumentálódó professzorhoz beszél). Úgy tűnik tehát, hogy a megszólaltatás egy módja – amelyet Han is választ a regénye megírása által – a képzelet és a fikció útján történhet, a közvetítettségnek az eltüntetése nélkül. A dőlt betűs mondatok ugyan vélhetőleg a szereplők legbelsőbb, legközvetlenebb gondolatait jelölik, ezek viszont nem dominálják a szöveget. A túlélők sorsa más-más személyű és töredékes elbeszélésben mutatkozik meg, a linearitás megbomlik az egyes fejezeteken belül, így egyetlen narratíva sem válik kizárólagossá. Mindezek a másik történetét leuralni nem kívánó emlékállítássá avatják a Nemes teremtményeket. Ez lesz a mű tétje, mintsem az emberi brutalitás okainak feltárása vagy a történelem színre vitele. Ezért van helye a főként hasonlatokban lépten-nyomon felsejlő, olykor meghökkentő líraiságnak: „Sápadt homloka közepén golyó ütötte lyuk tágul, akár egy meglepett szem.” (197) De a tüntetéseken, diák- és munkásfelkelésben részt vevők alakjai nem válnak hősteremtés tárgyává. A regényt átszövő motívumok (madár, üveg, eső, szökőkút, gyertya) azon elvi és gyakorlati kérdés köré épülnek, hogy hogyan működhet(ünk) tovább egyéni, nemzeti, de az emberiség szintjén is. A vissza- és újrarendeződés lehetősége a túlélők esetében rendre a megbocsájtás, bűntudat, lelkiismeret, méltóság problémájába ütközik (ami néhányszor picit szentenciózusabban fogalmazódik meg, mint amennyire szükséges), de a paradoxonba is, hogy mindenek ellenére a testi funkciók továbbra is működnek: „Elhatalmasodott rajta a megszokott szégyen, és eszébe jutottak a halottak, akik nem élnek, és soha többet nem lesznek éhesek. Ő még élt, ezért magával hurcolta az éhséget is.” (84)

 

Kiss Marcell hasznos utószava a törvényszerű elbukásra utal Han regényeiben. Elbukásról van-e szó? A kvangdzsui mészárlást követő dél-koreai politikai folyamatok megítéléséhez inkább szövegen kívüli referenciáink lehetnek; ami számomra a regényből kiderül, az nem a hatalommal szembeni ellenállás kudarcossága, de nem is a halál értelemmel való felruházása, hanem az, hogy a lázadás az élni akarás egyik cselekedete az olyan hatalommal szemben, amely nem tűri, ha a méltó élet tiszteletben tartását követeled tőle. A megtorlás brutalitása és a békés lázadás közötti aránytalanság sokkja szüntelenül elbizonytalanít, hogy miként lehet elkövetőnek és elszenvedőnek egyaránt nemes teremtménynek megmaradni, nemes teremtményként tovább élni.

 

 

Han Kang: Nemes teremtmények. Ford. Kiss Marcell, Jelenkor, 2018.

 

 

Jegyzetek

 

1 Deborah Smith: On Translating Human Acts by Han Kang. Asymptote, https://www.asymptotejournal.com/criticism/han-kang-human-acts/

2 Jiayang Fan: Han Kang and the complexity
of translation. The New Yorker, 2018. jan. 8., www.newyorker.com/magazine/2018/01/15/han-
kang-and-the-complexity-of-translation?verso=true

3 Adam Mars-Jones: Leaves Sprouting on her Body. London Review of Books, Vol. 40 No. 7, 5 April 2018, https://lrb.co.uk/the-paper/v40/n07/adam-mars-jones/leaves-sprouting-on-her-body

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében