rügy alakban a gyávához, aki maga is Rómába akar menni
éjjel léptem hozzá.
a sarkában jártam:
neonfényű utcákon
heteken át, hogy fülébe
közelről súgjam,
azt mondjam, tudja, hova mennék,
és hogy nincs értelme tagadni, akarja,
hallom ám azt is, amit ő kimondani nem mer,
a fedetlen bőre ezer szóval felér,
és a riadalom, a tagadás,
már bocsásson meg, de gyerekes játék.
azt mondjam, tudja, hogy szeretné
ő is Rómát, csak most még fél,
hogy baj éri az úton, hát ez természetes,
de ezért vagyok én itt, hogy a döntéseket,
amelyek nehezek lehetnek,
bonyolultak talán,
én hozzam meg.
*
én így tanultam a nyelvet:
szavaidban mindig legyen szorongás,
így tudsz majd szorongatni másokat,
de igazadhoz jobban illik, ha kérkedő
nem leszel. mert az ostoba őz sem
fut a zaj felé, arra megy, ahol finom
rügyeket szagol. finom rügy legyél hát,
fán túli ésszel, biztos magadban,
mert amit az őz akar, te azt döntése előtt
jóval tudhatod. és rügyként félj a harapástól, de
fán túli testtel, hogy fájjon az őznek
amit képzel, hogy majd okoz.
tiltott móló
azt kérte magától, hadd lehessen most az egyszer,
és mégsem érti aztán a történteket.
olyan nincs, hogy el nem tagadhatja,
ha már megtette a lépéseket.
ha ő uralta a rugaszkodást,
a lendületet, és ha a nádas mellett,
mint egy görcsre kötött sál,
lobogott a határon,
vakító fények felé menet.
öt kérdés
miért tagadja magát az emlékezet?
hol voltál a lázas ígéretekkor?
mi a szummája az átaggódott óráknak?
ki a szummája az elmosódott napoknak,
a megvont örömöknek,
és az áradó örömöknek?
mire jó, hogy felfalja önmagát,
ha csak hiszi, de valójában
nem is ő a kígyó?
tales of brave ulysses
Sz. P.-nek
I.
a napfényt próbálom
újrafesteni éjszakákon át.
II.
a célt figyelem, tudva,
hogy lépésenként
növekszik duplájára a táv.
ha gyorsabban szedem lábaim,
az úton úgy bukok fel, mint részegek:
szűkölő félelemtől telve
a záróra után.
III.
hetek óta bolyongok széles kerületeiden át.
IV.
az árbóc gerincemmé lesz,
körmöm alól a viasz kiolvad.
láthattok, de nem hallotok,
hallok, de nem láthatok.
*
nem hittem volna el senkinek,
hogy létezhet ez a világ.
csigolyákból építik,
az ég felé tör,
fejek búbján túl
érje napvilág.
és a szirének karcsapása hullámokba vész.
V.
a napfényt próbálom
elfelejteni éjszakákon át.
Kustos Júlia (1996, Szombathely) Budapesten élő költő, kritikus. Az ELTE BTK hallgatója, első kötetén dolgozik.
