A szorongás keringője
Hallod? Ez a rémület
belső lármája.
Lapoz benned a félelem.
Szeretnéd követni
saját hangod sorokba
terelt nyomait, s már látod,
saját tévedésed áldozata vagy.
Orrvadászként lapulsz
saját erdőd sűrűjében,
titkon magadra lősz,
s élvezed saját véred ízét.
Hazatérés
Kering Embernek Földje
az örök kékségen
életnapom te nyújtsd – te
kurtítsd öregségem
Határ Győző
Köröz a fény a madarak
szárnya felett, s túl a térképen,
a mennybéli demarkációs vonal
kék sugárútján a hangok, a színek,
az álmok és a képek égi szekérre
szállnak, hogy eljussanak a szent,
tömjénmentes, vegytiszta magasságba,
ahol a folyékony anyagból teleportálódik
a Lélek az időtlen pillanat nyitott
kozmoszába, hogy ott végleg
megpihenhessen, teljesítvén egyszer-
volt küldetését, s visszafogadja őt
az Ősvalami oda, hol véget ér a kezdet.
Felmentés
Nem vall ellenem semmi,
csak a magam vádja,
ezer szabad lehetőség
között bolyongok tétovázva.
Kellek magamnak, jöttömre
beindul létem hullámzása,
próbálom cellám falát feltörni,
nem lehetek a magam fekete báránya.
Bennem szeretem magam,
sorsom zárt egyenlet,
a hiányzó ismeretlen helyén,
talán mégis létezik, mi lehet.
Decemberi képeslap
A Nagy Kertész elvitte az illatozó
olajcserjét, a levendula szegély
mögött kiszívták a rózsák vérét,
a liliomok szívéből kiszakadtak
a verőerek, a későnyár vézna testét
leszopták a sugarak, a lombok
hajlatán lassan megfakult a Hold,
hunyorgott, mint egy kialvófélben
lévő lámpa, majd aludni tért
a ringató sötét oltalmába.
Most fázósan hempereg az avar
a sárban, lent alszanak a gyökerek,
én meg sejtjeimben őrzöm
a nyár színeit, s gyűjtöm az erőt
a várakozás melegében, az
elmentett fény fonalán.
Torzó
Túl az égen, a szemembe
lopakodó kék lángjában
te ülsz Uram, s ha jól látom,
kezedben megfeszül a virág.
Árnyékod hideg leple alatt
nem érzem öled melegét,
s a felhígult magasságban
tüntetően hátat fordítasz nekem.
Nem látod? – térden csúszva
nem lehetek próféta.
Nem tudok beléd kapaszkodni,
egy udvari bolondnak nincs kegyelem.
