"valahogy nem éreztem az időt"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 3. (785.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Mítoszok és szerverek
Király Farkas
„Az Írószövetség nem a Bajza utca 18., hanem egy szellemi konglomerátum” Beszélgetés Erős Kingával, a Magyar Írószövetség új elnökével
Bogdan Suceavă
Éjszaka valaki meghalt érted (Noaptea când cineva a murit pentru tine) – Részlet
Lövétei Lázár László
Feketemunka (részlet)
Vincze Ferenc
Invazív fajok
Karácsonyi Zsolt
Egy élet és egy mű körei – az időben
Dénes Gergő
Discidium
BORCSA JÁNOS
Megjegyzések Magyari Lajos költői és közírói életművéhez
Borsodi L. László
Táj, (szülő)föld, haza, szó
Boda Edit
Versek
Medgyesi Emese
Hazai mezőnyben (Folytatás előző számunkból)
Beretvás Gábor
Patriótának lenni: a Rambo-mítosz nyomában
Bartha Réka
Fiatal világok hologram-felnőttekkel
Asztalos Veronka-Örsike
„Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak” – és mi történik, ha nincsenek?
Radnai Dániel Szabolcs
Stílus és identitás a késő­modernitásban
Mohács mint emlékezethely
Jakabffy Tamás
Pásztorszerelem Ravel módra, Leszboszon
Portik Blénessy Ágota
A világ gyermekei békére vágynak
 
Bogdan Suceavă
Éjszaka valaki meghalt érted (Noaptea când cineva a murit pentru tine) – Részlet
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 3. (785.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

1989. december 25-ének reggelén harmadszor indultam el otthonról az új világba. A Dorobanți tér felől, délről közelítettem az egyetemhez, ahova gyalog szerettem volna eljutni. Szabadság, egyenlőség, testvériség, ott álltam A nyomorultak világának közepén, a döbbenettől még megkövülten anélkül, hogy tudtam volna, mihez kezdjek most az életemmel. Hogy matematikát fogok tanulni, az világos volt. Az érdekelt igazán. Na de ezen kívül? Perzselt az elmémben, ereimben a forradalom napja, a világ minden tévécsatornája élőben közvetített minket, mindannyiunkat, élőben, a várost elözönlő testek áradását, ahogy szlalomozunk a golyók közt és egymásba ürítjük a tárat.

 

Reggel korán. Itt kezdem. Tehát 1989. december 25. Akkoriban, a katonaságot követő első őszön remek fizikai formában voltam. Ha tüzet nyitottak ránk, azonnal be tudtam bújni egy teherautó alá, és tudtam sprintelni, ha nyílt terepen lőttek. Jól, pontosan és nagyon gyorsan futottam. Tudtam, mit csinálok, abból a kevés kiképzésből, amelyben a katonaságban részesültem, tudtam, hogyan rejtőzzem el, amikor rám lőnek. Így mondták: a katonának fel kell használnia a terepadottságokat. Már jó néhány hónapja nem voltam katona, de az ösztöneim még éltek. Az ilyesmit az ember nem felejti el egyhamar.

 

A Dorobanți téren most teherautókból rakott barikád állt. Autóval nem lehetett észak felé átvágni a téren. A televízió védelmére volt ez így, amelyik az Aviatorilor tér mellett, egy toronyépületből sugározta a műsort. Négy hatalmas teherautó állt ott, közülük kettő ciszternás kocsi, szorosan egymás mellé állítva. Semmi nem tudta volna felborítani őket. Erre nagyon jól emlékszem, mert vagy kétszer alájuk húzódtam be, amikor lőni kezdtek. Az volt az érzésem, hogy a Caragiale Gimnázium felső emeleteiről lőnek. Arra néztem.

 

Az a reggel. Meleg, valószerűtlen karácsony reggele. Elég volt az ing és egy farmerdzseki, az ember nem fázott meg. Mintha nem lett volna tél. Könnyen öltözve sokkal könnyebben ment a futás, főleg, mikor lőni kezdtek és az ember fedezéket keresett. Amikor a hátad mögött, feletted, jobboldalt meghallottad a gépfegyvereket. Nagyon jól tudtam, milyen, amikor rád lőnek. December 23-án láttam, hogy ég a Központi Egyetemi Könyvtár. És ugyancsak december 23-án csaknem lelőttek a tévé körüli utcákon, amikor az az ötletem támadt, hogy odamegyek. Hallottam a golyó becsapódását a falba. A falba, amelyik ott volt mellettem. Tudom, milyen hangot ad ki a kőnek csapódó ólom, és tudom, milyen látni, ahogy a fal pora szerteszét repül. Nem messzire, hanem tőled három lépésnyire. Úgy tűnt, ez a káosz. Számomra a káosz ez a falból kicsapó porfelhő. Nem, nem volt semmilyen konkrét célom. Ha eltalál a golyó, abban nem lett volna semmi hősies, puszta véletlen lett volna.

 

A Szocialista Köztársaság már nem létezett. Voltaképpen még semmi sem létezett a golyókkal teli levegő és az emberekkel teli utca kivételével.

 

Dorobanți tér, december 25-e, reggel. Két perce nem lőttek. Előjöttem a lépcsőházból, ahova vagy húsz másik emberrel húzódtunk be. Körülnéztem. Tudtam, mi a dolgom. Dél felé indultam a Dorobanți úton az egyetemre.

 

Hirtelen megláttam őt.

 

Különös.

 

Hirtelen.

 

Ott állt előttem.

 

Óriási meglepetés volt, mintha átkelt volna a tükrön, és ezüstös vizéből kikelve megjelent volna a sugárúton, hogy velem találkozzon. A számomra oly ismerős kék-szürke egyenruhát viselte, amit kilenc hónapon át én is minden áldott nap 1989. június 3-ig. Mintha az én egyenruhámat viselte volna. A katonai szabályzattal ellentétben fedetlen fővel volt, sapka vagy sisak nélkül, és nem tartotta súlyban a fegyverét.

 

A fegyverszíj rendetlenül, túl hosszan lelógott. Valamivel magasabb, csontosabb volt, mint én. Olyannak tűnt, talán mert kialvatlan volt, az arca sápadt, beesett. Pár lépéssel maradtam le mögötte és láttam, ahogy a keze fejével megtörli verítékező homlokát, ahogy lassan lépked dél felé a Dorobanți úton, egyedül, szakasz nélkül, parancsnok nélkül, annak a kis csapatnak a sajátos jelvényeivel, amelyhez alig pár hónapja még én is tartoztam… Az a nagyon is sajátos szakasz… Az apró részlet, amely megkülönböztette őt a Bukarestben szétszórt több ezer katona közt, akik azért küzdöttek, hogy a román forradalmat megmentsék a fanatikus ellenforradalmároktól, ahogy a tévében mondták, a „térések”1 jelvénye volt, a kék-fehér szállal kivarrt kígyó a vállpánton. Jól tudtam, hogy egész Bukarestben egyetlen szürke-kék egyenruhába öltöztetett, térés szakasz teljesít szolgálatot, amelynek kötelékébe én is tartoztam, az 1988-89-es évfolyamba. Az előttem lépkedő ifjú tehát csaknem testvérem volt, bajtársam, ámbár így, ahogy most kinézek, ő nem ismerne el annak. Mert most már civil vagyok. És otthonról jövök. Nem rohangálok levert orrú, szorosan bokára simuló bakancsokban. Már nem viselem a szürke-kék katonasapkát. Kék csíkos, fehér sportcipő van a lábamon, koptatott farmert viselek és a származását tekintve kelet-német eredetű dzsekimet. Büszke vagyok rá: egyebek mellett ebben a dzsekiben értem meg múlt nyáron a hadseregből való szabadulást. Már nem ismerne fel, mert kevés dolog ül ki a múltunkból az arcunkra. Poros vagyok, ha ugyan nem sáros, amióta tíz perccel ezelőtt hasra vágódtam a Dorobanți téren, mert lőni kezdtek ránk, a téren összegyűlt pár száz emberre. Valahonnan ezeknek az épületeknek a tetejéről lőttek. Három nap alatt ez a harmadik alkalom, amikor pont akkor nyitnak ránk tüzet, amikor átmegyek a téren, és úgy tűnt, a Caragiale gimnázium felől lőttek. Tegnap persze lefényképeztem az ablakokat, de már nincs meg a film. Elvették az egyetemnél az egyik ellenőrzési pontnál. Abszurd volt. Átkutatták a zsebeimet, megtalálták a Smena 8-as fényképezőgépemet, kivették a filmet. Most lefényképezném ezt a szürke-kékbe öltözött testvéremet. De már nincs nálam gép, otthon hagytam.

 

Káosz. Ahogy mondtam, elvitte az ördög az egészet. Miután kivették belőle a filmet és minden zsebemet átkutatták, otthon hagytam a fényképezőgépet. Már nincs meg az a film. Nincs mivel bebizonyítanom, hogy igazat beszélek. Egyedül a retinára égett film maradt meg. Hogy mit láttam? Hogy elszaladtam, amikor lőni kezdtek? Vagy a fiatalembert, akit meglőttek, vérzett a lába és a tömeg betette egy piros Daciába? Az autó teljes sebességgel indult a sürgősség felé, kikerülve egy másik, tank által szétroncsolt Daciát. Csak az emlékezet. Nincsenek bizonyítékaim. Mondjuk, hogy az egész fikció. Mondjuk, hogy az egészet csak kitaláltam. Végül is, mi a valóság?

 

Ott voltam.

 

Most pedig az egész világ megváltozik. Meg fogjuk változtatni. Feltétlenül el kell jutnom az egyetemre, ahol két nappal ezelőtt nekiláttunk megfogalmazni az Egyetemi Hallgatók Ligájának Alapszabályzatát. Az első változatot igazából én írtam. Történelmet csináltam. Aztán belepiszkáltak, szavazatra bocsátották, megforgatták, a szöveg duzzadni kezdett. Más lett. Állítólag ma reggel 10-kor újrakezdjük a munkát. Már ha odaérek. Ha nem, nélkülem tárgyalnak. Én nem vagyok fontos, megtettem a kötelességemet akkor, amikor az egész csak kezdeményezés volt. Segítettem üres szavakból szöveggé formálni a vitákat. Segítettem, hogy pontos szöveg legyen. Már nem tudom, mi az, ami fontos. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, ez a csodálatos új világ nem születhet meg nélkülem. Ha felkötnek is érte, akkor sem szeretnék hiányozni az amfiteátrumból. Már nem félek. Ha vagy két napig lőnek rád, és látod, hogy találnak el melletted embereket, valahogy elmúlik a félelem. Vagyis nem múlik el, csak megfeledkezel róla. Lezárod minden számításodat, és csak azt kívánod, ne sikolts, amikor a Bukarest utcáin véletlenszerűen csapkodó golyók valamelyike beléd fúródik. Számoltam ezzel. Fontos, hogy ha a sors téged választ, ne csinálj fesztivált felesleges vonaglással. Jobb hideg fejjel szemlélni a dolgokat. Valahogy így. Mindez a valószínűség-számítás része. Igen, tudom. Most ott vagyok az utcán. Mindenütt vannak véletlenszerűen repkedő golyók. Megérintem frissen borotvált arcomat. Igen, persze. Mielőtt elindultam volna otthonról, megborotválkoztam és elmondtam egy imát. Ahogy mondani szokták, tudja az ördög. Az ember mindenre felkészül, mihelyst becsukja maga után az ajtót.

 

Ez a jelenet eszembe juttatja azt az 1989 januári reggelt, amikor Cristivel jártunk a băneasai erdőben. Cristi, a bajtársam, ez a kaszárnyába került gyámoltalan gyermek, akin úgy lógott az egyenruha, mint kerítésen a száradni akasztott szőnyeg. Ki ejtőernyőzhette közénk, a szakaszba, ennyire felkészületlenül az életre? Tilos volt az országúton mennünk, ott csak a tisztek mehettek, így szólt a parancs, így aztán az erdőben mentünk az országúttal párhuzamos úton. Az utcáról elvihetett volna a katonai rendőrség. Semmi gond, gyerünk az erdőn át! A Băneasa erdő sűrű vadon, a hó belepi, olyan, mint egy fehér mocsár, egy barátságos leves. Alig harminc méternyire az erdőben már nem láthat meg az út felől senki. Azt mondta Cristi: gyerünk arra! Eszembe jutott ez a jelenet. Megmutatta, hol lehet kijutni a Bukarest–Ploiești főútra. Onnan száz méterre dél felé, a Meteorológiai Intézet előtt volt a buszmegálló. Két megálló, és az ember eljutott egy újabb buszmegállóhoz, a nagyhoz, ott fordul meg a 131-es csuklós busz vissza Băneasára. Igen, ez az, a híres „harmincegyes”, amelyik a Caragiale Gimnáziumhoz visz, én pedig caragialés voltam. A „harmincegyes” busz a hazám, ő visz haza. Amikor kimenőm van.

 

Tekintetemmel követem a katonát, aki előttem megy a Dorobanți úton. Furcsán jár, mint a szédülő ember. Gondolom, nem alhatott az éjjel. Én aludtam néhány órát otthon, az ágyamban. Úgy aludtam, mint a bunda, vagy három órán át, több nem lehetett. Miután hazaértem az egyetemről, a tévé előtt ültem. Ott, a párnák közt akaratlan elaludtam, kimerülten, rémülten, anélkül, hogy bármit is álmodtam volna. Mint a halál, olyan volt az az álom, mély és sötét. A Dorobanți téren lőttek, és noha messze volt, tisztán ki lehetett venni a hangját a szobámban. A mi tömbházunk a Floreasca felé rejlik az utcák között, felénk nem történt semmilyen jelentős esemény. De a Dorobanți tér közel van. Az apám ágyában aludtam, a puskalövések zajával a háttérben, mert úgy éreztem, az ő ágya védettebb helyen van, ha netán golyó csapódna a szobába. Az embernek mindenféle eszébe jut. Gondolkodni kezd, ha ezek itt géppuskáznak, vajon a lakás melyik pontját találják el először? Még szerencse, hogy vasbetonból építkeznek! Az ember óhatatlanul körbekémlel, vajon melyik épület tetejéről nézve maradsz fedezék nélkül, vajon az összes lehetséges szöget megvizsgálva az ablak és az ágyban felvett testhelyzeted nem alkot-e három pontot egy egyenes vonal mentén. Csak úgy, né! Menelaosz tételének váratlan gyakorlatba ültetése a retinádon. Szakasz a sokvariánsú valóságon át. Elképzeled, amint lassított felvételként süvítenek húsod felé a golyók, mintegy sugáron csúszva, bumm, át az ablakon, szétroncsolják a húsodat, felrobbantják az ereidet, behatolnak a házba és a gondolataidba, ká-bumm. Azt mondják, ezt hallod: ká-bumm! Ha ez a lövésirány nem létezik, nyugodtan alhatsz. Persze különféle lövésirányoknak kitéve is lehet aludni, tudom én. A kockázat első vonalában is lehet aludni. Ezen a világon mindent lehet.

 

Apa nincs itthon. Apa egész életében a szürke-kék egyenruhát viselte, tizenkilenc éves kora óta, amikor bekerült a katonaiskolába. Apa hitt a társadalmi rendben. Kint a káosz forgószele süvölt.

 

Akkor sem volt otthon, amikor felébredtem, kávét ittam, és figyelmen kívül hagyva, mit mond anya, elmentem otthonról. Anya azt akarja, hogy életben maradjak, és nem érti, mit akarok, hova indulok, hova megyek. De az új világ nem lehet meg nélkülem. Nem tudnék nem az egyetem felé menni. A tömbházak közt, egy védett útvonalat választva mentem ki a Dorobanți tér felé. Legalábbis úgy gondoltam. Az U alakban épült tömbházak lehetővé tették, hogy az ember a tér és a nagyobb sugárutak irányába haladjon, anélkül, hogy nagyon megmutatkozott volna. Legalábbis az első háromszáz méteren. Nem tovább. A Dorobanți tér nincs messze a Primăverii sétánytól, ahol az elnöki hivatal állt, amelynek épületét három nappal ezelőtt elözönlötték a forradalmárok, rögtön azután, hogy Ceaușescu egy helikopter fedélzetén elhagyta Bukarestet. A legenda szerint a zöldségpiac helyén, ott, ahol nagy, piros betűkkel írja, hogy Dorobanți tér, két évtizeddel ezelőtt egy régi időkből itt maradt kocsma állt. A hatvanas évek végén, állítólag gyalog járt oda rendszeresen Andruța Ceaușescu, a frissen megválasztott pártfőtitkár öreg apja. Bement a vendéglőbe, leült egy ablak melletti asztalhoz és kirendelt egy üveg bort. A pincér kihozta, ő megivott vagy két pohárral éhgyomorra, majd kezdett úrrá lenni rajta a lelkesedés, mindenkivel összebarátkozott, aki a vendéglőben ült, ígért nekik toronyórát lánccal, miközben a körülötte levők, a lehetőségekhez mérten igyekeztek megőrizni a józan eszüket. Titokban biztos nevettek, mert íme, itt a főtitkár elvtárs édesapja, mattrészegen, ahogy Elena Lupescuról és a harmincas évek Bukarestjéről mesél. A második palack bornál a lelkesedés már arra indította, hogy vidáman azt dadogja, mindenkinek még egy kört, mindenkinek az jut, amit érdemel, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, hogy ez a szocializmus alapelve, hogy mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozik, s amennyire szüksége van. Nagyjából ekkor találtak rá az öltönyös-nyakkendős fiúk az Ötödik Részlegtől, akik érte jöttek és karon ragadták, miközben az öreg elmenőben még megpróbált magával vinni valami kis emléket, a poharat vagy magát a borospalackot, miközben kiürítette az alján maradt italt, és egy-egy ostoba nótát énekelve, tiltakozott kissé a bánásmód ellen. Végigfektették a protokoll-Renault hátsó ülésén, majd a közlekedést irányító altiszt megállította a forgalmat, hogy az autó megfordulhasson észak felé, a Beller utcán. Ez a jelenet olyan gyakran ismétlődött, hogy Nicolae Ceaușescunak elege lett a híresztelésekből, miszerint az apja a negyed minden fogyasztójának megígérte már, hogy kinevezteti miniszternek, és hogy Andruța mindig újabb és újabb köröket fizet a Dorobanți kocsmában, ezért végül parancsba adta, hogy az egész kocsmát a földdel tegyék egyenlővé és a helyére zöldség-gyümölcs piac épüljön. Még arra is gondja volt, hogy egy kilométeres körzetben egyetlen szocialista vendéglátó-ipari intézmény se maradjon, amely alkoholt árusítana.

 

Valahányszor arra járok, eszembe jut ez a történet. Ma annál is inkább, mert sejtésünk sincs, hova lett Nicolae Ceaușescu.

 

Azt hiszem, valahol vidéken lehet, most szervezi a Bukarestbe való visszatérését. Mennyi esélye van? Mekkora a támogatottsága? Az egész város az utcán van. Lőnek. Egész éjjel lőttek. Három napja lőnek. A pártszékházakat kifosztották. Semmi nem működőképes már Bukarestben, természetesen számára. De ki áll még most is mellette? A fene egye meg, nem tudok elképzelni senkit, aki megküzdene Ceaușescuért.

 

Íme, elértem a Perláig, itt tervezek átkelni az úton. Békeidőben ez nem nagy ügy. Most ellenben bonyolult. A Ștefan cel Mare sugárút hirtelen rohadt szélesnek tűnik, függetlenül attól, milyen gyorsan sprintelek. Igen, nagyon jól szaladok. Voltaképpen ez az egyetlen dolog, amit kilenc hónap kaszárnyai kiképzés alatt megtanultam. Öt hónapja szabadultam a katonaságból. Ha ez az egész pár hónappal korábban történik, fegyverrel a kezemben talál. Egy egész történelem, vagy Tănase százados kifejezésével élve, aki most valahol maga is nyakig van a forradalom sűrűjében: az élet megy tovább. Igen, közlegény, az élet megy tovább.

 

Isten bizony, kedvet érzek arra, hogy megveregessem a szürke-kékbe öltözött térés katona vállát. Szeretném megölelni, megkérdezni, evett-e, ivott-e, pedig sem étel, sem ital nincs nálam. De vigyáznom kellene rá, nem? És valami fontosat kellene kérdeznem tőle: hol van a szakasz többi tagja, mit csináltak, amióta december 21-én Bukarestben kitört a káosz, hova osztották be őket, amióta a Szekuritáté csapatait a katonaság parancsnoksága alá vonták? Hol vagytok? Vajon válaszolna? Mondjam azt, hogy térés, most már leszerelt szakaszvezető vagyok, aki tudja, hogy a század mosdójában huszonnégy mosdókagyló van és nyolc török budi, hogy a második emeleten öt ajtó van a folyosó bal és három a jobb oldalán, mondjam ezt, személyi igazolvány, jelszó vagy bármilyen más felismerést segítő jelzés helyett? Ha mindezt elmondanám neki, rögtön felismerne, tudná, hogy odavaló vagyok. Holott mi közöm van már nekem a 0396-os katonai egységhez, az illető fegyvernemhez, vagy akár az egész rendszerhez? Semmi. Ez már mind történelem. Látod ezt a farmerdzsekit? Most már ez az identitásod. Miért képzeled másként? Ki vagy te? Vajon a Bukarestet négy napja felforgató lövöldözés visszavetette az elmédet egy évvel ezelőttre, a laktanyába? Oda képzeled magad? Mondhatnád magadnak: kész, ennek vége! De nem mondhatod, amíg lőnek. Vagy talán nem valóság az, amit látsz? Ez most már bonyolultabb. Tovább kell menned dél felé. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Nélküled nem lehet.

 

A Perlánál ő a Dinamó stadionja felé kanyarodik. A Sürgősségi Kórház felé, ahol, úgy tudom, az elmúlt éjjel lövöldözés volt. Kövessem? Kiáltsak utána? Nem, nem tudom, hogy hívják! Őrvezető elvtárs? Mit mondjak neki? Vagy csak úgy szólítsam, ahogy a vezérlő tábornok szólított: térés katona? Vajon így?

 

Tekintetemmel követem. Lemaradok.

 

Nem szóltam hozzá. Nem mondtam semmit.

 

Testvérem tovább ment.

 

Ma már tudom, hova tartott: a Sürgősségi Kórház felé. A térés szakaszt a kórház védelmének biztosítására jelölték ki, egy könnyűnek látszó, amolyan jövendőbeli egyetemistáknak, csak nemrég, 1989 szeptemberében berukkoltaknak való küldetésre. Akkor még nem tudtam. Ott az előző éjszaka mészárszék volt. A történet csak később lett ismert.

 

Végül mindenki megtudta 1990 tavaszán a tévéből, a nemzeti adóból a hírt, hogy Nicolae Serarut kibocsátották az olasz kórházból, ahol a jobb lábát műtötték meg. A lábszára felett lőtték meg, a forró fém negyvenöt foknál kisebb szögben csapódott a csontnak, mintha valaki az égből lőtt volna rá. Amikor megérkezett az Otopeni reptérre, minden kamera az arcára irányult. Egy felkészületlen, szőke riporternő megkérdezte, melyik egységben szolgált, majd hogy melyik szakaszban? Hogyhogy melyik szakaszban? – felelte keserű mosollyal. Aztán válaszolt: „Az egyetlen térés szakaszban, amely a Szekuritáté csapatainak kötelékébe tartozott.” Igen, és ez a szakasz a román forradalom napjaiban a Sürgősségi Kórháznál vívott tűzharc kellős közepébe került, egy sor sebesült jutott a kórház őrzésének küldetéséből egyenesen a műtőasztalra. Nicolae Seraru kivételével, aki balszerencséjére olyan bonyolult sebesülést szenvedett, amilyent akkoriban Bukarestben nem tudtak megműteni. Őt Olaszországba küldték. Ott megműtötték, és két hónap múlva hazatért. A megérkezésekor adott interjúban beszélt arról a szakaszról, annak a harminc katonának a sajátos sorsáról. Valakinek el kellett mondania az ő történetüket, és éppen ő lett az, aki elmondhatta. Hát nem vagyunk mi mind egyek? Hát az a harminc katona, aki egy évvel korábban szolgált ott, nem ugyanolyan? Én vagy ő, vagy közülük bármelyik, nem ugyanaz a test? Az egyetlen különbség a hús. És a fájdalom. Mindannyian érzünk fájdalmat. De a sorsunk felcserélhető is lehetett volna. Sorsunk lehetett hasonló, csak a hús volt a tiéd. Érezted te azt a golyót? Érezted? Más az, ami közös volt: a feszült, színtelen álmok. Kilenc hónapon át aludtam azokban a hálótermekben, meszeltem az épületet, padlóviasszal kentem fel a folyosókat, fekete festékcsíkot húztam a falakra, sikáltam a haza mosdókagylóit, pucoltam a krumpliját, tanultam lőni Kalasnyikov típusú gépkarabéllyal, és a zászló alatt készültünk az apokalipszisre, vállunkon a kék kígyócskával, ami a Belügyminisztérium operatív alegységének térés katonáit jelentette. Igen, megéltünk mi is egy-két küldetést, de semmi nem hasonlított a mostani apokalipszisre. Az ég logikátlan, csillagos ólmot köpköd. Az éj pohárnokai, a fémgömbök vigyázzállásban keresik a húst, amelyben nyugovóra térhetnek.

 

 

VALLASEK JÚLIA fordítása

 

 

Jegyzet

1 A „termen redus” kifejezés közszájon forgó rövidítése Romániában. Csökkentett idejű katonai szolgálatot jelent, lásd előfelvételis katona.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében