"valahogy nem éreztem az időt"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 3. (785.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Mítoszok és szerverek
Király Farkas
„Az Írószövetség nem a Bajza utca 18., hanem egy szellemi konglomerátum” Beszélgetés Erős Kingával, a Magyar Írószövetség új elnökével
Bogdan Suceavă
Éjszaka valaki meghalt érted (Noaptea când cineva a murit pentru tine) – Részlet
Lövétei Lázár László
Feketemunka (részlet)
Vincze Ferenc
Invazív fajok
Karácsonyi Zsolt
Egy élet és egy mű körei – az időben
Dénes Gergő
Discidium
BORCSA JÁNOS
Megjegyzések Magyari Lajos költői és közírói életművéhez
Borsodi L. László
Táj, (szülő)föld, haza, szó
Boda Edit
Versek
Medgyesi Emese
Hazai mezőnyben (Folytatás előző számunkból)
Beretvás Gábor
Patriótának lenni: a Rambo-mítosz nyomában
Bartha Réka
Fiatal világok hologram-felnőttekkel
Asztalos Veronka-Örsike
„Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak” – és mi történik, ha nincsenek?
Radnai Dániel Szabolcs
Stílus és identitás a késő­modernitásban
Mohács mint emlékezethely
Jakabffy Tamás
Pásztorszerelem Ravel módra, Leszboszon
Portik Blénessy Ágota
A világ gyermekei békére vágynak
 
Borsodi L. László
Táj, (szülő)föld, haza, szó
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 3. (785.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

Ha végignézzük költészetünk, irodalmunk történetét, függetlenül attól, hogy mi a hivatalos kánon, még a klasszikus modernség l’art pour l’artja vagy az avantgárd internacionalizmusa idején is a politika, a közélet alakulása mindig arra ösztönözte, kényszerítette a magyar alkotót, hogy közvetve vagy közvetlenül magatartásával, művészetével véleményt mondjon kora aktuális történéseiről, nem egyszer alakítva is a közönség attitűdjét. Nem csoda hát, hogy a közösségi költőszerep hagyománya – az adott kor nyelveszményének, ízlésének, személyiségfelfogásának megfelelően – jószerével mindig jelen van a magyar költői nyelvben. Vannak idők, amikor a küldetéses költő szerepe az egyetlen etikus megszólalási mód, s elég, ha itt csak Petőfi, Arany, Tompa Mihály romantikus népiességére vagy Ady protestáló hitére, küldetéses vétójára gondolunk. De még erre sem elégséges gondolnunk: mert miközben a parnasszisták „irány az elefántcsonttorony” jelszóval igyekeznek megszabni a művészet, az irodalom célját és értelmét, Erdélyben az első világháborút lezáró, száz éve aláírt trianoni békediktátum újra előhívja a közösségi költőszerepet, évtizedekre meghatározva az érvényes megszólalási módot.

 

Király László és Farkas Árpád mellett a második Forrás-nemzedék képviselőjének számító Magyari Lajos poétikája is közösségi költészet. A Székely Könyvtár sorozat 80. köteteként napvilágot látott, Fekete Vince által szerkesztett, közel hatvan verset tartalmazó Válogatott versekben is – talán a személyes sorsot, az egyén mulandóságtudatát megszólaltató 50 felé című verset és az Őszi zsengéket leszámítva – a többségi nemzet által elnyomott, kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarságért aggódó poéta hangja a meghatározó. Nincs „magánélete”, a közösség gondja a sajátja, annak tragikus sorsa egy az övével, értük és a nevükben lázad, értékrendjében a tájnak, a (szülő)földnek, a hazának, a (költői) szónak van jelentősége. A legnemesebb transzilvanista hagyományokat követve, költői programja a helikoni triász (Reményik, Áprily, Tompa László), Dsida, kortársai közül Kányádi, említett erdélyi nemzedéktársai mellett a tágabb értelemben vett magyar irodalomból az Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár neve által fémjelzett magyarság- és anyanyelvféltő költői magatartásba illeszkedik.

 

Magyari Lajos verseiben – szóljon akár „név nélküli” többes szám első személyben, akár allegorikus szerepversben, egyes szám első személyben Bölöni Farkas Sándorként, Gábor Áronként, Kőrösi Csoma Sándorként vagy Damjanichként – a táj, a (szülő)föld, a haza és a szó egymástól elválaszthatatlan tartományok, erkölcs- és közösségközpontú lírájának a kulcsfogalmai. A táj mindig zord, istenkísértő és szikár, amelyben két évszak uralkodik, az ősz és a tél (Téli táj hasonlatokkal, Recitativo, Esős napok, Látomás), még a nyár is az ősz tulajdonságait hordozza (Nyári miniatűrök). Nem nehéz felismerni ebben a tájban az allegorikus jelentésteremtő szándékot, hiszen olyan vidékről van szó, amely antropomorf vonásai révén több földrajzi tájegységnél, nem puszta föld, és a föld nem puszta anyag, hanem a táj, a föld a nép (Őszi havason), Erdély, Székelyföld, maga a szülőföld: „Arcomig ér, párája fölcsap, / e földbe a gondolat temetkezett” – olvashatjuk A föld igézete Prológusában. S mivel – anélkül hogy kimondaná (Kérdések I.) – Trianon után vagyunk, ami megszüntette az addig érvényes haza fogalmát, törést hozva nemcsak a nép történelmében, hanem (költői) szóhasználatában is, ezért a haza a szülőföld szinonimája lesz. A tragikus az, hogy nemcsak a haza esett szét darabjaira, hanem a maradék-, a töredékhazát, a szűkebb pátriát is mások uralják (és tudjuk, kik ezek a mások).

 

Ebben a kiszolgáltatott, tehetetlen léthelyzetben a kisebbségi, közösségi költőszerepben megszólaló énben él a hazaként funkcionáló szülőföld, a táj a lélek tája, a (szülő)föld a lélek földje: „Nem térhetek már vissza sehová… / Semmit meg nem változtathatok: / bennem égnek tovább az erdők” (Kötések V.). A Dsida Psalmus Hungaricusára emlékeztető messianisztikus szemléletű, a bibliai regiszterrel és az Ómagyar Mária-siralom szakrális szóhasználatával (Új magyar Mária-siralom) a kisebbségi költő küldetéses szerepét artikuláló poétának egyetlen feladata van, amire erkölcsi kötelességként tekint: marasztalni az elmenőt, vigyázni a megjövőt (Kapuállító), minduntalan tudatosítani önmagában a népével és annak történelmével való szimbiózisát (Nyári miniatűrök, Vándorlás), azt, hogy az ő hangjának ihletője mindig a közösség (Kötések III.). Felismerve az anyanyelvre való végzetszerű és végérvenyes utaltságát („Átültethetetlen, / pótolhatatlan, / kimetszhetetlen szervem… / Anyanyelvem” – Kötések II.), azzal való eljegyzettségét, azt, hogy a 20–21. században a romlásnak, megaláztatásnak kitett nyelv maradt a veszélyeztetett táj, szülőföld, haza – költőként a tiszta (anya)nyelv letéteményeseként határozza meg önmagát, vállalja kisebbségi küldetéses költőszerepét. Értékrendjében a Válogatott versek és minden bizonnyal a Magyari-költészet súlypontját jelentő Csoma Sándor naplója szerint minden, amit tesz, eszközjellegű, célja egy, a nép szolgálata: „Az utat megjártam, s ami kész: / az már nem az enyém.” (12.); „A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél, / tagadjátok le előtte kínjaim, / elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.” (13.) Szolgálata hatékonyságának alapja a szavak ereje, amelyek egyszerre adják népe történelmét, a hagyományt, a magyar kultúra folytonosságát, és jelenthetik a közösség megmaradását s így lehetséges jövőjét, mert hiszi: „megőrzik e világot, korokon át, / nyelvünk szavai, hű sorkatonák” (Szavak). Magyari premodern felfogásában a nyelvnek eszközszerepe van, nem a nyelv hozza létre az ént, hanem az én a nyelv használója, a szó hatékonyságát a közösség befogadókészsége, a történelmi, tehát nyelven kívüli kontextus határozza meg, az önmagát közösségi költőként definiáló én pedig a közösségnek, a kialakult társadalmi, politikai szituációra adható válaszok függvényében dönthet arról, hogy megszólal-e vagy hallgat, nyilván a hallgatás is jelentéses, a tiltakozás kifejezője ebben az összefüggésben: „Mikor a szó már penge lesz / és sebet hasító üvegcserép (…). // Én akkor megtagadom hatalmát / szónak, igének, szólamoknak (…). // (…) Én elhagyom a szavak tartományát, / és néma leszek. És hallgatok…” (Mikor már)

 

S ha lehet is vitázni azon, hogy a posztmodern és a posztmodern utáni kor nyelv-, kultúra- és irodalomfelfogásának, megsokszorozódó irodalomfelfogásainak, dekanonizációs stratégiáinak horizontja felől mennyire korszerű Magyari Lajos költészete, egy valami nem vitatható el sem tőle, sem az életművétől, sem a(z erdélyi) magyar költészettől: hogy van egy olyan vonulata a magyar poétikának (irodalomnak) – s ebbe tartozik a Magyarié is, a fentiekben vázolt kontextusával együtt –, amely maga teremtve egyfajta kánont, állandósult a költészettörténetben, amely nem ragadható meg szövegimmanens eljárásokkal, hanem kontextuálisan, vagyis azzal a társadalmi, politikai, nemzeti, történelmi, földrajzi közeggel együtt értelmezhető, amely létrehívja. Kényszer ez – „Mi nem tanúk, mi részesek vagyunk, / bennünk a szülőföld folytatódik” (Vándorlás lélekhosszon) –, olyan nem nyelvi természetű adottság, ami nyelvet teremt, mégpedig olyan, a premoderntől a modernség felé mutató költői nyelvet, ami megőrzi beszélőjét, népét, akiért és akinek a nevében szól, és ennek a költői nyelvnek része a hallgatás is.

 

Magyari Lajos, az ember 2015 óta nincs köztünk. Hallgatását a sors, a Gondviselő rendelte el. Az a költői szó, ami Magyari tája, földje, hazája, és az a hallgatás viszont, ami szintén szavak által artikulálódik verseiben, velünk maradt. Minden bizonnyal végérvényesen és fájdalmas aktualitásával. És hát nem az modern-e, egyetemes, ami a mindenkori jelen (kisebbségben élő) emberének aktuális létdilemmája?

 

 

Magyari Lajos: Válogatott versek. 2019, Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány. (Székely Könyvtár, 80.)

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében