„Késön ugyan bántam. Ugyan megsírattam,
Hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az lészen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem lybanoni rózsa!”
Babits Mihály
l. Az ördög cimborája
Éjszaka a keresztútnál, amikor a vadkörtefa árnyéka a hold sejtelmes, ezüstös fényében megmozdul a földön, mintha nyújtózkodna, a fekete gróf, megrajzolván maga körül a kettős kört, érthetetlen fejhangon sivalkodni kezdett, mintha nyúzták volna, s erre hirtelen emelkedett fel a körtefa, és az árnyékot maga köré tekerve ott állott a helyén a vörös démon, s szeme világított, mint egy lámpa, de a gróf nem ijedett meg tőle, noha rémisztő voltában magasodott fel előtte, mellén keresztbefonva karját, pimasz kárörömmel jegyezte meg: hát eljöttél, jó Astarot? – Itt vagyok – dobbantott a szörny és feléje kapott, de úgy rántotta vissza a kezét. mintha darázs csípte volna meg, vagy mintha megégették volna, a Listi köré rajzolt körön nem tudott áttörni. A gróf gúnyosan kacagott fel. Hát ezentúl nekem szolgálsz, jó Astarot. A démon a fogát csikorgatva változtatta alakját. Körtefa volt megint, aztán templomtoronnyá, vaddisznóvá, sakktáblává, s gyönyörű, mezítelen nőszeméllyé változott, de a grófot mindez nem hatotta meg. Ismeretlen szöveget kántált s fenyegetően rázta öklét a démon felé, aki hirtelen összezsugorodott, már akkora volt, mint egy törpe, de apró szemei továbbra is veresen világítottak. Mondjad, mit akarsz? – kérdezte, de hirtelen – mintha csak megérezte volna jelenlétemet, a fűben hasaltam, tőlük nem messze – felém fordult. Éreztem egy hatalmas, ellenállhatatlan erő emel fel és röpít a levegőben… többre nem emlékszem, hajnalban tértem magamhoz, kóbor ebek nyaldosták az arcom. A vadkörtefa mintha gúnyosan nézett volna rám. Felugrottam s megkerestem a kör helyét, ahol a fekete gróf állott, amikor megidézte a rémet. Nem is kellett sokat keresgélnem, azonnal észrevettem, jó háromméteres kör volt a fűben s fekete árok vette körül, jó öt arasznyi mély árok, melynek szélén megperzselődött a fű… Mindez hetekkel ezelőtt történt. Azóta a kör helyét nyilván elmosták a vidékünkre – talán nem véletlenül leszakadó, iszonyatos esők…Mintha az ég szakadt volna meg, tekintetes bíróság…
Éjfélkor igyekeztem hazafelé, a baráti Lidi Ulrik házából, aki szintén jelen van itten a maga Panaszával A vadkörtefa alatt, a keresztútnál fekete köpönyegében ott állott a báró és fejhangon kántált valamit, fejét a veresen világló telihold felé emelve. Azonnal a földre vetettem magam, nehogy észrevegyen. Zelegór ember hírében állott a báró, hamar eljárt a keze, cselédeit verte, erőszakoskodott velük, állat módjára hágta meg őket, s ha ellenállottak, szívükbe döfte toledói tőrét, sokat lehetne beszélni erről, sok minden eszembejutott, amíg a fűben hevertem s lélegzetemet is igyekeztem viszzafojtani… Látom egyszerre, hogy Listius úr valami kenőccsel, veresen világló folyadékkal keni bé az ujjainak körmét, s köröket rajzolgat a levegőbe, minekutána megképződött előtte a körtefa tövében egy nagy láda, mely körül ördögök ugrándoztak, sivalkodtak, morogtak. Ki ember, ki eb képében. Annyira megijedtem, hogy elveszítettem öntudatomat, s ájulásomból hajnalban tértem magamhoz, sem a báró, sem a láda, sem az ember vagy kutya képében kerengőző ördögök már nem voltak sehol…
A keresztútnál éjszaka én is meglestem Listius boszorkánymestert, amint szőrrel, gyapjúval és ebcsonttal teli fazekat ásott el, tán, hogy kedveskedjék a démonoknak… Nem tudta bé is temetni fazekát, hogy megidézhesse pokolbéli pártfogóit, mert váratlanul megjelent előtte egy szörnyeteg, bizonyos Lenoch, s rápillantva a báróra, röhögni kezdett. – Te nem vagy elég erős, elég hatalmas, majd akkor szolgállak, ha segítőtársat is szerzel bé magad mellé, erőset is, hatalmasat is, ismered-é példának okáért Miklós mestert, a bécsi hóhért, na, őt hozzad el magaddal teliholdkor… Ekkor én hirtelen köhögni kezdettem, bárhogy is fojtottam volna vissza, nem tudtam, mert meghűltem előző nap, amikor már hajnalban disznókat öldöstem, megrendelésre…A démon eltűnt, hűlt helye világított még egy darabig, a dühödött Listius viszont rámvetve magát, fojtogatni kezdett. Most meghalsz, Lidi Ulrik, olyasmit láttál, amit nem lett volna szabad. Én ellöktem őtet, tekintetes bíróság, és elmenekültem, de még akkor éjszaka, az itten bémutatott kénből és szurokból készített petárdákkal gyújtotta fel pajtámot, malmomot, másnap pedig meglövöldöztette ökreimet…És tanúk füle hallatára halállal fenyegetett. Megdöglesz, mészáros, ha kinyitod a lepcses szájadot – mondotta…
Láttam egy éjszaka a báró urat, amint toronyszobája felé indul, fekete, veres bélésű köpönyegében, lámpással a kezében. Nem tudtam visszafojtani kíváncsiságomat, nemrég kerültem a várba, hallottam eztet-aztot, hogy a gróf úr az ördöggel cimborálna, ilyesmiket… Lábujjhegyen indultam utána, az ajtót nem csukta bé maga után, résnyire nyitvamaradt, láttam hát a következőket: az úr egy kört rajzolt maga köré, veresen világló kört, és égnek emelt fejjel, ismeretlen nyelven, fejhangon egy szöveget ismételgetett. Véle szemben ottan állottak bizalmas emberei, Riebstein János és felesége, a gyönyörű Mária-Magdolna asszony. Tisztesség ne essék szólva pucéron, s őköt kínálta fel az úr az Astarot nevű démonnak,aki kecskebak képiben hágta meg az asszonyt és az urát, majd egy erszényt dobott a földre és eltűnt, de a bégerjedett Riebstein már nem tudta visszatartani magát s földre döntötte a feleségit, s hívta urát is, aki ruháit lehányva közösült velük, csak utána vették észre az erszényt, kinyitották, hát egy arany gurult ki belőle. No, ezért kár volt feláldozzzalak titeket szerelmes társaim, lihegte a gróf, de az asszony magához vette az erszényt, nyitogatta- csukosgatta, s minden nyitás után kigurult belőle egy arany. Már kupacban állott ottan, s világlott, ekkor, talán a huzattól hatalmasat tüsszentettem, s ők megneszelvén jelenlétemet, keresni kezdettek, s hamarosan meg is találtak s a pucér gróf tőrével mellemen megsebzett, fenyegetvén, hogy búcsúzhatok életemtől, ha arról, amit láttam, egy árva szót is ejtek másoknak.. – Hallgatni fogsz, mint a sír, vagy sírba teszünk, mosolygott a szép Mária-Magdolna asszony és gerjedelmét nem fékezvén vetve rám magát, fajtalankodásra kényszerítvén, miközben a gróf és Riebstein bakkecskék módjára hágtak meg, amíg a szokatlan élményektől s a vérveszteségtől el nem veszítettem eszméletemet. Kuckómban tértem magamhoz, a sebből még szivárgott a vér, imhol a helye, tekintetes bíróság…
2. Az elátkozott költő
A keresztútnál süvöltöznek a különböző irányból fújó s ott találkozó szelek. A vadkörtefa nyilván elkorhadt azóta, vagy vándorlegények vágták ki csípős hidegben, hogy ágainak tüzénél melegedjenek, A vár is romokban, a sátáni praktikákkal, szodomizálással, erőszakoskodá-sokkal, sőt gyilkosságokkal is bevádolt várúr emlékét egyetlen költői műve a Szigeti veszedelem hatására nagy becsvággyal írott Magyar Márs őrzi, bár az első, l653-as s a tizenkilencedik században megjelenő második kiadás példányait fölöttébb nehéz föllelni, mindezzel együtt igazán nem állítható, hogy a hírnévre vonatkozó becsvágy – hamisítatlan reneszánsz örökség – teljesedett volna, a báró majd a császári udvartól grófi címet nyerő Listi, másképpen Liszti vagy Listius László dilettáns versezete helyett az erőszakos hűbérúr torz arca tűnik fel, ha neve szóba kerül, aki egyetlen ígéretét mégis betartotta, találkozott az Astarot által szóbahozott Miklós mesterrel, a bécsi hóhérral, igaz, annak munkahelyén a vérpadon s a nagyerejű férfiú egyetlen suhintással vágta le makacs és rögeszmékkel teli fejét, egyszer és mindenkorra a legendák birodalmába, az aljasság egyetemes világtörténetébe száműzve őt… S ennek csak egyik oka a Magyar Márs, avagy Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete című „éposz” fölöttébb gyarló volta. Toldy Ferenc öregurasan zsörtölődve jegyzi meg: „…mit alkotott Zrínyi a szigeti eseményből, s mivé zsugorodott a mohácsi nagyszerű romlás Liszti keze alatt!”
Igaz, később elgondolkodva megjegyzi :”…nincs reánk nézve becs nélkül. Bár e becs a költészet határain kívűl fekszik”, de „…a nyelvbúvár kalászatának itt-ott termékeny szemeket nyújt.” Másokat viszont verselésének könnyedsége s képeinek nem ritkán felvillanó szépsége s időnként bűbájos rímei – amelyek emlékét megörökítő szonett írására bűvölik Babitsot s elbájolják Radnótit is – nem hatnak meg és Toldy kortársaiból sem váltanak ki semmi elismerést, sőt Horváth Cyrill így fakad ki: a Magyar Mársban „…néhány csinos leírás gyönyörködtet”, de „…komoly, erkölcsös és emelkedett folyását undok hazugsággá teszi a sötét, pokoli élet, amelynek emléke hozzá tapad. A rettentő sodomita, méregkeverő, orgyilkos és hamispénzverő, kinek feje végül pallos alatt hullik le, még oly szerencsés sem volt, hogy mint író, a tehetség nagyobb ajándékával enyhíthette volna tetteinek viszataszító gyalázatát.”
3. Családi viszályok
Amikor a terjengő szóbeszédek, pletykák, néhány kárvallottja s saját nagybátyja feljelentésének hatására a pozsonyi káptalan végre elrendeli a vizsgálatot, mint a fenti tanúvallomások is bizonyítják, nem is annyira az erőszakoskodó hűbérúr véres tettei kísértene, hanem a fekete mágiával, ördögi praktikákkal gyanúsítható Listi fantomképe…Amit vagy elhisznek az igazságszolgáltatás bizonyára bölcs, sokat tapasztalt bírái, vagy nem, a kárvallott mészárossal pedig – aki valós, mert bizonyítható vádakat fogalmaz meg, kiegyezik Listi és az addig elszánt Lidi Ulrik négyszáz forintért visszavonja a vádakat, Listi János pedig nem tudja bizonyítani, hogy unokaöccse másodszor is elrabolt fiút csempészett a családi ágyba, akiknek szüleit megölte, hogy ne legyen tanú. Listi kapcsolatai ekkor még élnek és hatnak, a korban pedig Shakespeare-től is tudjuk, az emberi életnek nincsen különösebb értéke, egy hűbérúr sokat, úgyszólván mindent megengedhet magának, igaz, esetében is fényesen igazolódik a halhatatlan angol drámaköltő felismerése: „…a rossz, mit ember tesz túléli őt!” Pedig minden oly szépen indult: a Listi család egyik őse a nagyhatalmú Oláh Miklós esztergomi érsek unokahugát, Oláh Lukrétiát veszi nőül s ezzel megjelenik az égbolton a család szerencsecsillaga, atyafiságba kerülnek nagyhatalmú családokkal, a Széchyekkel, a Bánffyakkal, a Wesselényiekkel, vagyonuk is gyarapodik, László atyja katolikusként is bírja a nagy fejedelem bizalmát – szerepe van Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin házasságában –, jól is nősül, Wesselényi Pál özvegyét, rátótoti Gyulaffy Zsuzsannát veszi feleségül s nemsokára megszületik László, akit becsvágyó édesanyja a jezsuitáknál neveltet, ahol korán eljegyzi magát a költészettel. E korban a versszerzés az oktatásban fontos szerepet játszik, a költő tantárgyszerűen foglalkozik vele, jól begyakorolván a formai elemeket…Ám ekkor közbeszól az élet, nagykorúvá válva elhagyja Erdélyt, s Köpcsény várába költözve átveszi birtokai irányítását nagybátyjától, addigi gyámjától, Listi Jánostól, aki kuporiságában ebbe bele nem nyugodván, egyfolytában áskálódik ellene s azzal vádolja, hogy Listi László második felesége bizonyos Kecskés Éva meddő, ezért a korán elhalt első, majd a második fiút is jobbágyaitól rabolta el, hogy imígyen gondoskodván örökösről, őt és fiát megrövidítse, ráadásul saját kezűleg gyilkolta le a gyermekek szüleit, hogy vétkes cselekedeteinek ne maradjon élő tanúja…
Mivel állításait az első perben, a pozsonyi káptalan előtt Listi János nem tudta meggyőzően bizonyítani, a költő átmenetileg fellélegezhetett, ámde, ha a pletykáknak, terjengő szóbeszédeknek hinni lehet, bűnös praktikáit tovább folytatta – a fáma sodomizálásokról, erőszakoskodá-sokról, feketemisékről, sátáni orgiákról, további gyilkosságokról beszél, ezért, de a tárgyilagosabb kortársak szerint főként azért, mert a nádor közismerten pénzzavarban lévén, meg akarta volna zsarolni gazdag rokonát. Wesselényi l66l. április l2-én újból elrendeli a vizsgálatot, a tanúként kihallgatott, élénk képzelőerőről is tanúbizonyságot tevő személyek újra főként az ördögről beszélnek, akitől Listius gróf süvegnyi pénzt kapott, mások meg azt állítják, hogy mezítelen kard felett mondatott misét, megint mások nőszemélyekről regélnek, akiket a gonosz várúr fölajánlott volna a sátánnak…Ekkor már, végveszélyben érezvén magát, a költő is lép s negyvenezer forintot – akkor mesebeli vagyont! – ajánl fel pénzszűkében lévő atyjafiának, Wesselényi nádor pedig l66l. április 26-án elrendeli a vizsgálat leállítását, „…őnagysága ígéri magát minden istenes és törvény szerint való igazságomban!…” – lélegzik fel Listi s úgy gondolja, balcsillagzata leáldozóban, darab ideig újra a költői hírnév foglalkoztatja, s felveszi a kapcsolatot a példakép Zrinyi Miklóssal is, akit nem átall irigyelni, talán mert dilettáns módon próbálja utánozni… Nem lévén már pénze, Bécsbe megy, s mivel elfogyhatott az ördögtól kapott süvegnyi arany is s a bugyellárisból is kifogyhattak a guruló tallérok, hamispénzveréssel próbálkozik, tetten érik és most már nincs bocsánat, a császár, akitől nemrég nyerhette el grófi címét, a főúri hamispénzverőt halálra ítéli…
Gyilkosságaiért, erőszakoskodásaiért, fajtalankodásaiért, sátáni praktikáiért nem ítélik el, hamispénzverésért igen!… De ő, sejtéseink szerint a vérpadon is reméli, hogy nagy műve híven őrzi meg hírét és nevét, s amikor Miklós mester pallosa a felkelő nap fényében megvillan, Néró arca képződik meg előtte…
4. A másik mester
Műve, a Magyar Márs előszavában – Az nemes Magyarország statusihoz – Listi szemforgató módon „vékony elméjének szennyes munkáját” gyalázva, arra akarja rábírni olvasóit, „hogy a dolgok mivoltát tekéntsék… kit ha megcselekesztek és oltalmatok alá befogadván az irigység ellen pártját fogjátok, mind régi eleitekről megemlékezvén, jó híreteket azzal terjesztitek, mind nekem is az tovább valóírásra és jelesen viselt vitézi dolgotoknak pennámban vételére nagyobb szívet adtok…” Mit lehet ehhez hozzátenni?
Nem csak a lóláb, de az ördög patája is kilátszik, a főúri verselő ki akarja csikarni az elismerést, s ezért azután nem átall ugyanebben az előszóban Néró példájával is hivalkodni, aki „a római császárok közül nem utolsó”… Igazául elmesél egy esetet is: Néró, „…midőn egykor házában magányosan sokáig csendesen maradott volna, be menvén baráti házába, az asztalán könyv előtte lévén, írva találák, tudakozván tőle, hogy mi ok viselte, hogy szokása kívül ennyi ideig a házba maradván illy szorgalmatosan az írásban és olvasásban volna foglalatos. Megfelelvén azt mondá: hagyjatok békét, úgymond, mert az örökkévalóságnak tanulok és magam életemben viselt dolgaimot írom, következendőknek emlékezetére hagyván, nem is tudom, mi lehet fejedelmeknek kedvesebb, ha a jelesen viselt dolgok mind éltekben s mind holtok után dicsirtetnek, mivel a halál által minden megemésztetik, de a jó hír, név fönnmarad világ végzetig.”
Ami kétségtelen és nagy igazság. Ámde mi tartja fönn a római császárok közül minden bizonnyal nem utolsó Néró hírét és nevét, és mi a szerencsétlen Listiét? Már idéztük egyszer Shakespeare-t, most összefoglalóként írjuk le mégegyszer: „…a rossz, mit ember tesz, túléli őt!”
Van, akinek mindent megbocsájtanak (lásd Villont), van, akinek semmit…
A világ így menyen!…
