Barnás Ferenc konok következetességgel épített regényuniverzuma ötödik állomásához ért. Nem hosszú ez a sor, mégis munkáival Barnás Ferencnek sikerült kivívnia magának egy exkluzív helyet a kortárs magyar prózairodalom mozgékony panteonjában, ami egyből az érdeklődés homlokterébe emeli a megszülető műveket. Történik ez annak ellenére, hogy Barnás Ferenc nem tartozik sem az elbeszélésmód, sem a prózanyelv nagy megújítói közé, ahogy azt sem lehet mondani, hogy valamilyen különleges tematikát emelt volna be az irodalomba, habár A kilencedik című regénye egyértelműen a manapság népszerű „szegénységirodalom” legjobb darabjai közé tartozik. Ha mégis egyetlen vonással akarnánk jellemezni Barnás regényeit, akkor azt lehetne mondani, hogy ezek a regények tulajdonképpen mind valamilyen mániával szembesítenek. Nem a szó pszichológiai jelentésében, hanem ontológiai vonatkozásában, amit a szó ógörög jelentéstartománya fed fel leginkább: maniké mint szent őrjöngés, megszállottság; ide sorolja Platón a költészetet is a Phaidrosz című dialógusában. Barnás számos ponton kimutathatóan önéletrajzi ihletettségű figurái mind mániákus, eszelős alakok, hol az utazás, hol a nézelődés, a töprengés, legtöbbször az önmagukra visszacsavarodó megfigyelés megszállottjai, akik kiszolgáltatottságukban mindig valamilyen radikális megoldáson törik a fejüket, többnyire eredménytelenül.
De milyen megszállottságról beszélhetünk az új regénnyel kapcsolatosan, ami az Életünk végéig picit szirupos, ezért provokatív címet viseli?
Talán nem is a megszállottság a legjobb kifejezés itt, hanem annak pandantja, a kiszolgáltatottság. Ugyanis a családnak való kiszolgáltatottságról, abba való, hol kényszeres, hol szeretetteljes belemerültségről van leginkább szó ebben a regényben. Mondhatnánk, családregényt olvasunk, ha nem vált volna mára teljesen problémássá a kifejezés, amire leginkább a formai megalkotottságán keresztül Barnás regénye is reflektál. Egy családregény leginkább az időfolyamban való előrehaladás mentén szokott szerveződni, a családi viszonyok ábrázolásával párhuzamosan pedig valamilyen korrajzot, társadalomábrázolást is meg szoktunk kapni. Barnás Ferenc mindkét összefüggéstől megszabadul a regényében. Nincs időfolyam, hiányzik a generációs tapasztalatoknak az egymásutánisága, egymásnak feszülése. Az időbe in medias res lépünk be, egy népes családba tartozó főszereplő-elbeszélő életét, látásmódját követve, ahogy szintén véletlenszerűen, azt is mondhatnánk, indokolatlanul hagyjuk el a regény világát. Mintha csak az idő fonalából metszett volna ki a szerző önkényesen egy darabot, jelezve, „most ez van, ez történik”. Ez a most pedig a jelen vagy pontosabban a közeljelen, egy Budapest melletti faluból szétszóródó, tizenegy testvért, de a gyerekekkel együtt több mint negyven tagot számláló nagycsalád életében, a családi viszonyok minden szövevényességével, problematikusságával együtt. Ez a szövevényesség azonban nem eredményez korrajzot, a regény szinte semmit sem akar megérteni az időből, a helyből, az aktuális társadalmi-politikai helyzetre való finom utalásai pedig minden feldolgozás, elsajátítás nélkül futnak ki a semmibe.
Nem itt van a regény fókuszpontja.
Ez a kettős takarás ugyanis nem eseménytelenséget jelent, a regényben folyamatosan történik valami, sőt túlságosan is történik, legalábbis a Sepi néven emlegetett főszereplő vonatkozásában. Ő filozófus, író, de a regény idejében leginkább egy majdnem teljesen üresen álló épületegyüttes őrzője, aki főleg ülni, nézelődni, gondolkodni szeret, ehhez képest folyamatosan a kapcsolatok hálójában vergődik, a családtagjaival törődik, egyik temetésről vagy lagziról a másikra megy, utazik, problémákat old meg, intézkedik, tehát éppen önmagához és az íráshoz nem jut el, ahhoz, ami leginkább érdekli. Valódi vergődésről van itt szó, és ez talán a regény egyik legfontosabb erénye, hogy a főhőst a maga esendőségében, hibáival együtt állítja elénk, aki minden jóindulata és segíteni akarása ellenére sokszor figyelmetlen, elfogult, döntésképtelen.
Ebbe a vergődésbe a „nagy szerelem”, az „igazi kapcsolat” megtalálása is belefér Lillel, akinek egy különleges csavarral dedikálva is van a könyv. Ezt értelmezni próbálva, ha akarunk, beléphetünk azokba az életművön belüli intertextuális, illetve a referencialitással kapcsolatos játékokba, abba az utaláshálóba, ami körbefonja ezt az önmagát fikcionális képződménynek beállító könyvet. Nem látom értelmét lenyomozni ezeket a vonatkozásokat, habár egyértelmű, a főszereplő számos magyarázat nélkül maradó megnyilvánulása értelmeződhet a korábbi regények felől. Ahogy az is világos, ez a regény akár A kilencedik párdarabjaként is olvasható, hiszen mindkét regényben ugyanaz a család állítódik elénk, csak most éppen egy ötven évvel későbbi pillanatfelvétel keretében.
Ez a pillanatfelvétel pedig egy nagyon szerteágazó családi viszonyrendszert mutat. A regény tulajdonképpen szociális látlelete ezeknek a figuráknak, foglalatosságaiknak, egymáshoz való bonyolult viszonyaiknak, problémáiknak felskicceléséből adódik. Számos humorral és empátiával körüljárt kisvilág rajzolódik így ki. A kapcsolati torzsalkodásoknak, ellenségeskedéseknek és egymásrautaltságoknak megannyi árnyalata. Az élősködő, a túlaggódó, az anyapótló, a keménykedő, a vezérkos, a problémás – íme néhány típus, ami megjelenik a regényben, amit az anya szeretetteljes és az apa ellentmondásos figurája egészít ki. Az anya és az apa halálának és temetésüknek a bemutatása tagolja a regényt, ami végül helyszínt is vált, és Jakartában fejeződik be. Ott, ahol – derül ki a magyar irodalomban közkedvelt metaleptikus fordulatból – ennek a regénynek az írása is elkezdődött.
Amit végül ellentmondásos érzésekkel hagytam magam mögött. Egy furcsa kettőséggel olvastam a könyvet, ugyanis ami hiányzott belőle, azt hol a könyv erényének, hol fogyatékosságának éreztem.
Mert egyrészt tudtam szeretni a történetmesélés plasztikusságát, visszafogott humorát. A főhős betegségének, beteljesedett szerelmének, az apjához való vergődő kapcsolatának a bemutatása igazi emberi mélységekről árulkodott. Másrészt a fentebb már jelzett takarás, fókusztalanság egy idő után nyugtalanító hiányként jelentkezett bennem. Ugyanis hiába követi egyik esemény a másikat, hiába látunk bele számtalan indulatba, csalódásba, egymásra találásba – ezek parttalanul követik egymást. Mintha a heideggeri gond és unalom egyszerre szervezné és uralná le a regényvilágot. Bántóan hiányzik a reflexió a regényből, ami azért is különös, mert a főhős filozófus, aki filozófiai munkák írásával tölti az idejét. Azonban a regény megáll néhány homályos gondolatfutam közlésénél, amelyek különben sem érintik a regény központi eseményeit, csupán a főhős feltételezhetőleg nagyon komplex belső gondolatvilágára nyitnak aprócska ablakokat. Ahogy a Jakartába való elutazás sem teremti meg az addigi regényvilág áttekintéséhez szükséges distanciát. Ugyanaz folytatódik, ugyanúgy.
De talán ez akar lenni a regény tulajdonképpeni fókuszpontja. Amit a regény címe is jelezni próbál. Mi folytatódhat életünk végéig? Mi az, ami egy más életek közé vettetett életet leginkább meghatároz, hordoz? És itt a többes szám használata nagyon is indokolt. Mennyire és hogyan lehetünk önmagunk egy nagycsaládban, ahol a kapcsolatok életben tartása, a kapcsolati problémák rendezése majdnem teljesen fel- és elhasznál bennünket? Mi van, ha az összetartozásban mindig benne van a távolság és az idegenség is? Mi van, ha a hétköznapok végül kikezdenek és felemésztenek mindent, amit emelkedettnek gondolunk? Mi van, ha a jelentőség általában kívül van az életen, ha a mélység leginkább illúzió vagy legföljebb odakoholt homályosság?
Kérdeztem és kérdeztem, és végül egy beletörődött mosollyal engedtem el a könyvet.
Barnás Ferenc: Életünk végéig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019.
