2014 áprilisában pontosan ezen a helyen ismertettük Erich Türk könyvét az észak-erdélyi orgonatájról. Ímhol eltelt bő öt esztendő, és újabb organisztikai, hangszertörténeti kötetről számolhatunk be, az Orgonáknak zengések című könyvről. Nincs szükség árgus szemekre ahhoz, hogy észrevegyük: az erdélyi (romániai) organisztikai irodalmat egyetlen késztetés termékenyítette meg szerfölött: a szerzők tudományos graduációja. A számottevő, többnyire területileg és/vagy felekezetileg meghatározott orgonamonográfiák és adattárak – alig pár kivétellel – a felsőoktatási szférában bomlottak ki, magyarán: doktori dolgozatok állnak mögöttük. Nem kivétel ez alól Sipos Dávid 2019 végén megjelent kötete sem, amely az Erdélyi Református Egyházkerület dési, széki és görgényi egyházmegyéinek orgonáit veszi számba, mégpedig a ma is meglevőket csakúgy, mint az egykor voltakat, amelyekről már kizárólag levéltári forrásokból tudhatunk (az ismertetett hangszerek kb. 25%-áról van szó!). A három egyház-közigazgatási egység elé azonban feltétlenül oda kell írnunk, hogy három történelmi egyházmegyéről beszélünk, tekintettel arra, hogy az orgonaépítések fénykorában – vagyis a 19. század második felében vagy utolsó harmadában – némileg más volt e területek térképi körvonala, mint ma.
Kutatóként és monográfusként Sipos Dávid imponáló képzettséggel felvértezve – illetve gazdag előélettel megáldva – áll e könyv használói elé. Zenélni is tud, az orgonaépítés, illetve -javítás csínja-bínját is éveken át tanulta, a történészi munkavégzést egyetemi fokon alapozta meg – de nyugodtan hozzászámíthatjuk ehhez a családi hátteret –, teológiai tanulmányai is csak „súlyosbították” ismereti poggyászát. (Aki pedig a könyv bevezetőjét végigolvassa, egy könnyen, érdekesen, célratörően író emberrel találkozhat.) Ennek a többrétű képzettségnek is köszönhető, hogy az Orgonáknak zengések a szigorú értelemben vett hangszertörténeti ismeretközlés mellett nem elhanyagolható mértékű gyülekezettörténeti adatanyagot is kínál.
Az említett bevezető talán legérdekesebb része az az áttekintés, amelyet a szerző a templomi orgonahasználattal kapcsolatos egyházi viszonyulásról rajzolt meg a 16. századi reformátoroktól kezdve a 20. századi erdélyi „orgonaügy” reprezentásaiig. Különösen lebilincselő a két nagy protestáns egyházközösség – a túlnyomólag szász evangélikus és a magyar református – közötti, meglehetősen féloldalas kapcsolat. Minthogy a legfontosabb orgonaműhelyek Szebenben, Brassóban, majd később Besztercén létesültek, nem csoda, hogy e szász központok – amelyek nem kevéssé a Luther-féle megengedő, sőt hangszerbarát nézetek ideológiai nyomdokain haladtak – óriási előnyre tettek szert az erdélyi orgonaépítésben, s azok az evangélikus gyülekezetek, amelyeknek ambíciója és anyagi helyzete megengedte újabb hangszerek beszerzését, a régi orgonát többnyire református gyülekezeteknek engedték át, illetve adták el. Az erdélyi református közösségek ezért olykor másodkézből beszerzett hangszereket állíthattak a gyülekezeti zene szolgálatába – természetesen attól kezdve, hogy a meglehetősen merev, a hangszerhasználattal szemben elutasító egyházi álláspont lágyulni kezdett. Sipos nem fukarkodik azokkal az idézetekkel, amelyek a fejedelemség korának, majd az azt követő századoknak az orgonához való „református” viszonyát szemléltetik. Ez pedig – az egyháztörténet egyéb tényeinek fényében – megérzékíti azt a hol engedelmes, hol rebellis, hol pedig közömbös magatartást, amelyet az egyes egyházközségek a zsinati határozmányokkal kapcsolatban is tanúsítottak.
Erdélyi magyar orgonaépítők csak a 19. század közepétől kezdve alkothattak bőséges megrendelések nyomán hangszereket a református községek számára. Az ismertetett kötetben összefoglalt, 87 egyházközségben végzett kutatás „alapanyaga” is leginkább ebben a korszakban jött létre – nagyjából az első világháborúig. Ezeknek a hangszereknek – ma már egy részük csak holt fa- és fémalkatrész! – a gyülekezeti igénylése, terveztetése, az elkészíttetéshez szükséges gyűjtés, illetve a nagyobb mérvű adományozás, a legyártott hangszerekkel kapcsolatos későbbi reklamációk, a karbantartás vagy bővítés, illetőleg a javítások anyagi vonzatai számos esetben egészen különleges történetekre vetnek fényt a megőrzött iratok oldalain. Sipos Dávid szorgalmas gyűjtése, pontos adatolásai/hivatkozásai vélhetőleg sok további „orgonafejlemény” kiindulópontjai lehetnek, már amennyiben lesz – és lesz kiknek –, aki továbbélteti vagy épp feltámasztja e hangszereket.
