Úgy hoztak ide, hogy
rajtam volt az irgalom szőttese,
és kontyos lányok szaglászták körbe
az új frissesség hajnali szirmait.
Azóta salakkal ragasztják
a hozzám hasonló korai munkások
homlokába a rendet,
hogy meztelen testüket,
mint a nyírfa zsenge törzsét,
véresre pucolják.
Én láttalak akkor, amikor mindezek kezdődtek,
és a végére jártam, hogy elmesélhessem úgy,
ahogy a gyenge gyermek emlékszik az első tavaszi vetésre.
Kék ruhádba járnak a fecskék tiszta vízért,
szétmennydörgöd a hibátlan mezők fölött
a kényelem és a lustaság ellenségeit:
a vihart és a sötétet,
hogy legyen tétje fáradozásainknak,
amikor megjövünk a ritka szerelmet
újra megkoszorúzni.
Nem lesz béke benned
A hidak felgyulladtak a jöttödre,
és a vizek mélyéről felkiabáltál,
hogy sosem lesz béke benned.
Megkerültél engem,
ezért bezártam bűvköreimet,
magadra maradtál és a csöndben
lassan megfeledkeztél arról, aki voltál.
Távolról se vagy az, akinek gondolod magad,
békülési kísérleteid velem
szánalmas kísérleteid az azonosulásra,
hogy olyan legyél, mint én,
amikor pontosan tudod,
a friss széna szagával mindig több vagyok nálad.
Virágot csomóz a bokádra
egy könnyű tekintet,
ott várlak, ahol sohasem járhatsz,
megbékélve a könnyű éggel és a verebekkel,
lebetonozom neked a látványt,
hogy biztonságban érezd magad.
Etető
A zsebeid teletömve búzával,
útközben mégis leszopogatod
a csipkebogyót a kerítésekről,
ha beakad a szögesdrót a fogadba,
kibogozom a zselét,
az alvadt vért a gyökérből,
milyen messze jutsz,
ha azt mondom,
hogy eddig csak körbe-körbe jártál,
pedig régóta őrizgetem neked
a teherbe esett őszi magokat.
Néhány kislány rózsafát gennyedzik,
a levükben fiókák nyitogatják a csőreiket.
Fent, a hegyen
Minden olyan egyforma.
Tömbfehér falak, bemetszve néhány fával
az alkonyatban.
Kint ülsz, téli kabátban és pokrócban,
a sílécek melletted hevernek,
a többiek még
nem értek vissza,
lehet, hogy nem is jönnek vissza,
az is lehet,
hogy ma idekint megfagysz.
A feketék lassan átveszik
az uralmat a horizonton, téged is beleértve,
a hegy lüktet a mellkasodban.
Ma nem fagysz meg.
Bemész, tüzet raksz,
lefekszel aludni.
Másnap reggel
olvadásra ébredsz,
olvadék lén szánt keresztül
szivárvány színű fény.
Bugyborékol az eresz,
fémes kopogás a bádogon.
Már tíz óra is elmúlt,
elhagytad magad,
máskor a Nappal kelsz,
meg is viccelt érte,
reggeli zenebonával.
Kertai Csenger 1995-ben született. Első kötete 2019-ben jelent meg, Mindig kivirágzik címmel a Napkút gondozásában.
