"a nyitott ablak miatt történt"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 5. (787.) SZÁM – MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Mars hava
Pál Dániel Levente
Az írás szerencsejáték. Beszélgetés Tibor Fischerrel
Vörös István
Vörös István versei
Tibor Fischer
Hogyan törjünk világuralomra (How To Rule The World) – regényrészlet –
FAZAKAS ATTILA
Fazakas Attila versei
György Attila
Kórtörténet, vállalkozó macskákkal
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Mellár Dávid
Acte gratuit
Kertai Csenger
Kertai Csenger versei
Ittzés Ambrus
Ittzés Ambrus kisprózái
Ferentz Anna-Kata
Ferentz Anna-Kata versei
Magyary Ágnes
Napocalips. A Smith and Wesson (részlet)
Szőcs Margit
Szőcs Margit versei
Iványi Márton
Az Állatvilág Visszavág és a Nagy Erdei Menetelés
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Posztkollektív tudattalan
FISCHER BOTOND
Ilyen ez a popszínház
Fleisz Katalin
„Álmot rejt, mely leginkább valólét”
Tóth Emese
„Egyes járatokról hallgat a menetrend…”
Szakács Kincső Zsófia
Variációk Erdély-témára
Jakabffy Tamás
A „túloldali” miénk
Zakariás Ágota
Vetró András grafikáiról
 
Magyary Ágnes
Napocalips. A Smith and Wesson (részlet)
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 5. (787.) SZÁM – MÁRCIUS 10.

Sokáig azt hittem, hogy nekem nincs apám. Wilfri mondta, hogy mindenkinek van. De úgy véltem, csak bosszantani akar. Neki sem volt apja. Ő azt állította, hogy elutazott messzire, de persze nem hittem el. Könnyű azt mondani, hogy elutazott, na de megmutatni teljes valójában már nem tudja.

 

Egyszer elővett egy fényképet, amelyen egy magas, vékony férfi volt látható.

 

– Ő az – mondta.

 

– Ki? – kérdeztem.

 

– Hát ő! – suttogta áhítattal.

 

– A nagybátyád? – érdeklődtem.

 

Wilfri szomorú lett, és eltette a fényképet. Többet nem beszélt az apjáról. Így eldöntött volt, hogy nekünk nincs ilyen. Mert igenis előfordulhat az, hogy valakinek egész egyszerűen nincs apja.

 

Wilfri az anyjával, a nagymamájával és egy idős nagynénjével élt együtt. Jobban mondva a nagypapája is velük élt, illetve mégsem. Ez egy nagyon bonyolult történet volt Wilfri nagypapájával.

 

A nők néha teljesen kiborították Wilfrit az örökös aggodalmaikkal. Ez még azelőtt volt, hogy elkezdődtek volna az ásatások a városban. Egyszer például elvittek minket kirándulni az iskolával. Wilfri családja teljes izgalomba jött. Három napon keresztül készültek. A nagymamája pogácsát sütött, kimosták az összes nadrágját, és összevesztek a nagynénjével, hogy melyik lenne a legpraktikusabb az erdőben. Ezen nem tudtak megegyezni. Végül az anyja oldotta meg a helyzetet: egy harmadikat adott Wilfrire. De további bonyodalmak is adódtak. Amikor végre sikerült összepakolni a hátizsákját, és felsegítették, Wilfri egész egyszerűen a hátára esett, mert olyan nehéz volt, hogy nem bírta megtartani. Ekkor estek kétségbe a nők: most mi legyen? Kétség nem fért hozzá, egy kicsit túlméretezték a hátizsákot. Hosszas tanakodás után úgy döntöttek, talán a gyapjú pokrócot és a kínai porcelán teáscsészét nélkülözni tudja majd az egynapos kiránduláson. De a hátizsák így is túl nehéz maradt.

 

Végül Wilfri mamája mindent kirámolt, csak almát, három szendvicset és egy váltás meleg zoknit hagyott benne. A nagymamája és a nagynénje könnyes szemmel, sértődötten vonultak vissza a konyhába.

 

Nekem persze senki sem pakolt. A mama bemutatóra készült, és adott egy kis pénzt, hogy majd vegyek magamnak valamit. Az erdőben nincs büfé, mondtam. Úgy nézett rám, mint egy holdkórosra.

 

– Büfé? – kérdezte.

 

Ő akkor már nem az anyám volt, hanem Ophélia, és éppen meghalni készült, azt hiszem.

 

Így nem vittem magammal semmit. Azt sem tudtam, hogy mit lenne jó viselni egy ilyen kiránduláson, azt gondoltam, a legalkalmasabb az lesz, ha felveszem a sárga lakkcipőmet, fehér harisnyával és a kék szoknyámmal.

 

A kirándulás nagyon jól sikerült. Megettük Wilfri szendvicseit, versenyeztünk, hogy ki tudja átugrani a patakot, ki találja meg a legszebb követ a mederben. Az ünneplő szoknyám meglehetősen viseltesen nézett ki a nap végére.

 

A mama rögtön kiesett Ophélia szerepéből, amint meglátott.

 

A politikai rendőrség épülete az Április utcában egy patinás villában volt. A gróf, a villa egykori gazdája, világlátott emberként nyolcvan évvel korábban látott neki az építkezésnek. Mivel módfelett alapos és körültekintő volt, a legjobb bécsi építészirodát bízta meg a tervek elkészítésével. A pletykák szerint a gróf négyszer küldte vissza a terveket. Ő maga rajzolta be a javasolt változtatásokat. Végül az ötödik tervrajz alapján kezdték el az építkezést a gróf szigorú felügyelete mellett.

 

Az építés vezetőjét Elzász-Lotaringiából hozatta. A munkások kiválasztását is maga végezte. Mindenkit egyenként alaposan kikérdezett, feljegyezte a referenciáit, utána végigjárta az összes építkezést, illetve a már kész épületet, ahol a munkások korábban dolgoztak. Miután ezzel végzett, a családokat is meglátogatta, mert úgy vélte: a munka minősége nagyban függ az illető személy erkölcsös életvitelétől. Nem is vette fel azokat, akikről kiderült, hogy szeretnek felönteni a garatra, vadházasságban élnek vagy nem járnak vasárnaponként templomba.

 

A gróf már nem volt fiatalember, amikor a villa felépült. Azonban ifjú felesége várandós volt, és alig lett kész a csodaszép villa, megszületett a fia. Az emberek csodájára jártak az épületnek, amelyhez hasonlót csak a francia Riviérán lehetett látni. A gróf még egy kertészt is hozatott Nizzából, aki gyönyörű hangulatot varázsolt a ház köré, és amely az első őszi dér nyomán örökre elpusztult.

 

A gróf előrelátó emberként a villa melletti telket is megvette, hogy fia és majdani családja számára a legmegfelelőbb lakóhelyet felépítse. Azonban hosszas töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy idős korában az lenne a legjobb, ha nappalijában a kedvenc hintaszékében ringatózva láthatná, ahogyan unokái a szomszéd házban futkároznak. Ezért a másik villát közvetlenül a meglévő mellé építette fel, hogy a jövőbeni család minden egyes rezdülését nyomon tudja követni a sajátjából. Az emberek nevettek, és csodájára jártak a furcsa elképzelésnek. Így a két villa gyakorlatilag egy telekre került, a másik meg megmaradt kertnek.

 

Az Április utca meredeken szaladt fel egy dombra, ahol hatalmas kertektől övezve árnyas fák alatt húzódtak meg a város legelőkelőbb családjainak házai. Olyan telek, amelyen két házat közvetlenül egymás mellé építettek, máshol nem volt. Az egész város a grófon nevetett, majd a fián, aki nászéjszakáját úgy töltötte, hogy az apja minden egyes mozdulatát szorongva figyelte a szomszéd házból. A gróf hamarosan meghalt, a fia pedig, aki nagy kártyás volt, és állandó pénzhiányban szenvedett, eladta a szomszédos telket. Ezt vette meg Wilfri nagyapja, és építette fel azt a házat, ahova mi mindennap iskola után mentünk.

 

 

A politikai rendőrség tehát ebben a furcsa, a francia Riviérát idéző villában volt.

 

Amikor még Vadkan őrnagy volt a rendőrség irányítója, csak az egyik épületet használták: az öreg grófét. A másik villa üresen állt, mert nem tudták eldönteni, hogy mire lenne a leginkább alkalmas. Amikor az ezredes lett a főnök, minden megváltozott. Új korszakot jelentett a politikai rendőrség történetében. Először is, beköltöztette a bolondokházát az üresen álló villába.

 

Az új világrendben a legtöbb fejtörést a bolondokháza és a bolondok okozták. A hivatalos állásfoglalás szerint az új embertípus nem lehet bolond, az elmegyógyintézet tehát elavult intézmény. A betegeket bezárták a foglyok közé. Ebből aztán sok kalamajka származott. A rabok hamar rájöttek, hogy ha ők is bolondnak tettetik magukat, más bánásmódban részesülhetnek. Ekkor zárták az igazi „bolondokat” a börtön egy másik elkülönített részére. Azonban sok igazi rab hamarosan megőrült, ezzel újabb lavinát indítva el.

 

A börtönorvos állította fel a diagnózist néhány elítéltről, akik – szerinte – józan eszüket vesztették. Ezt az orvost azonnal és természetszerűleg internálták a hegyen túli munkatáborba. Utána a medikusi feladatokat Beton hadnagy látta el, aki majdnem elvégzett egy teljes félévet az orvosi karon. Beton hadnagy lelkiismeretesen végezte a munkáját. Nála nemhogy rippus roppus nervosus, de még egy fránya megfázás sem volt. Ez a módszer sem bizonyult maradéktalanul jó megoldásnak, mivel Beton hadnagy túlbuzgóságában odáig ment, hogy levelet írt a Rendkívüli Ügyek Minisztériumába, miszerint felesleges bárkivel is kivételezni pusztán azért, mert az átlaghoz képest egy kicsivel gyengébb az idegrendszere.

 

A Rendkívüli Ügyek Minisztériuma fölöttébb figyelemre méltónak találta Beton hadnagy jelentését, és kiadták a parancsot a börtön igazgatójának, hogy azonnali hatállyal intézkedjen. A börtönigazgató, aki már megbánta, hogy a régi orvost eltávolította, nem igazán értette, miképpen kellene intézkednie, ezért Beton hadnagyot sürgősen előléptette, és az érdemeire való tekintettel javasolta, hogy további pályáját a politikai rendőrség keretein belül folytassa.

 

A bolondokat kiköltöztették a börtönből, de hogy ne keltsék a lakosságban azt a hamis illúziót, miszerint az új világrendben létezhetnek deviánsak, a város környéki barlangokba helyezték el a betegeket a katonaság felügyelete mellett. Ez sem bizonyult maradéktalanul jó megoldásnak, mert a helyiek körében ezek kedvelt kirándulóhelynek számítottak. Ennek következtében az arra kószáló gyanútlan kirándulókat sorra tartóztatta le a politikai rendőrség államtitok megsértése miatt, és ez olyan méreteket öltött, hogy a város hetekre működésképtelenné vált, mivel szinte mindenki börtönbe került, a foglyokat már nem volt hova elhelyezni, emiatt nem egy vallatótisztnek a saját lakásába kellett hazavinnie azokat, akiknek már nem jutott hely.

 

A helyzet drámai volt. Vadkan őrnagy teljesen tanácstalanul ráncolta a homlokát, amikor igazi megmentőként megérkezett a Rendkívüli Ügyek Minisztériumának a parancsa, miszerint őt nevezték ki a város főépítészének, tekintve, hogy az előző főépítészről kiderült, hogy gyanús, és így tovább nem lehetett főépítész. Vadkan őrnagy boldogan vette át az új megbízatását, és még boldogabban adta át a hivatalát utódjának.

 

 

Biber hiába aludt nyolc órát, mégis kimerülten ébredt fel. Csak négyre kellett bemennie a színházba. Rengeteg idő van még addig, gondolta. A rengeteg idő mindig sok veszélyt hordoz magában. Sőt, a legsúlyosabb bűnök forrása.

 

A rengeteg idő és a fasírt.

 

Az anyja fasírtot sütött a konyhában. Érezte a szagokból. Elkeserítő volt. A fasírt egyszerűségében van valami végzetes reménytelenség. Mert sötét van, mint egy fasírtban, mondta egyszer valaki valahol, de lehet, hogy nem mondta, de ez attól még igaz. Biber elképzelte, ahogy a darált húsdarabok a tojásnak köszönhetően egymáshoz ragadnak. Bár semmi kedvük együtt lenni, de mégis muszáj. Nincs mese. Örökre össze lesznek zárva. Aztán össze-vissza gyúrják őket, majd nyomkodják, végül sercegő olajba dobálják. Pedig ők utálják az olajat, főleg az olyat, ami serceg. És akkor ott benn az egykori szabad húsok végképp rabok lesznek a sötétben. Van-e ennél szomorúbb? Meg annál, ahogy anyja minden reggel fasírtot sütött.

 

– Mert az Albika kedvence – mondta az anyja a szomszédasszonynak a folyosón.

 

Biber valami keserűséget érzett a szájában. Nem tudta, mi az. Aztán rájött, hogy egy legyet nyelt le véletlenül. Az anyja sosem szellőztet. Ez a mániája. Mert egyszer, még a háború alatt Biber nagyanyja szeretett volna szellőztetni, de ahogy kinyitotta az ablakot, lelőtte egy arra sétáló katona. Azóta nem szellőztetnek az ő családjukban.

 

Ezért fordulhat elő, hogy Biber legyet nyelt januárban.

 

Szóval a fasírt. Az anyja fejébe vette, hogy az a kedvence. Azóta csak fasírtot esznek. Ha elmegy otthonról, akkor is azzal pakolja fel. Mindenhol fasírt van. A nadrágzsebében, a táskájában, a szövegkönyvben két oldal között összelapítva. Néha persze jól jön, amikor órákat kell várakozni a buszra. Csak benyúl a zsebébe, és aztán lassan elmajszolgatja a húsgombócot. De azon a reggelen nem volt kedve a fasírthoz.

 

Inkább öngyilkos leszek – gondolta. De hogyan? Az jutott eszébe, hogy a szekrénybe akasztja fel magát. A tartórúdra. Az apja nyakkendőjével. Lassan kelt fel. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Nem akarta, hogy az anyja meghallja. Régi bútor volt, és iszonyú sikolyokkal nyikorgott rajta a vaspánt. Kivette a ruhákat. Kiválasztott egy piros, szürke csíkos nyakkendőt. A végét átdobta a rúdon. Aztán megkötötte. Majd hurkot tett rá. Pont akkorát, hogy a feje beleférjen. Óvatosan becsúsztatta a fejét, majd elengedte magát.

 

Akkor szólalt meg a telefon. A rúd meg eltört, Biber a szekrény aljába esett, a rúd a fejére. Az anyja válaszolt. Majd hallotta, ahogy csoszogó lépteivel közeledik a szobájához. A nyakkendővel a nyakán ment a telefonhoz. Az ezredes volt az.

 

– Mit csinál? – kérdezte az ezredes.

 

– Rendet teszek a szekrényben – motyogta.

 

– Úgy volt, hogy ma bejön hozzám – mondta az ezredes.

 

– Izé… – mondta Biber.

 

Az ezredes letette. Nem idegesen, nem haragosan. Egyszerűen letette. Biber pillanatok alatt elkészült.

 

– Mennem kell – mondta az anyjának, aki kétségbeesetten futott utána, hogy a zsebébe tegyen még pár fasírtot. Biber már a liftben állt, de az anyja oda is utána ment.

 

 

Vadkan őrnagynak főépítészként az volt a feladata, hogy bontson. Mindent le kellett bontani, azért, hogy újat építsenek helyette. Először is a várost körbeépítették új lakónegyedekkel. Az egyszerűen ment. Főleg ott, ahol nem lakott senki. De az sem jelentett gondot, ahol igen. A lakatlan területekre hamar felhúzták az új, modern épületeket. Egyetlen dologra nem gondoltak: a régiek nem véletlenül nem építkeztek oda. A hegyen mindig orkánszerű szél süvített, még olyankor is, amikor a város szívében a rekkenő hőség melege reménytelenül állt, helyben. A nap csak ritkán sütött, az eső szinte mindig esett, és a sár mindent ellepett.

 

Az egykori szántóföldek helyén minden más volt. Itt viszont az emberekkel akadt baja a főépítészeti hivatalnak. Sehogy sem akarták megérteni, hogy nekik is sokkal jobb lesz, ha lebontják a házaikat. De mielőtt a bontás elérte volna a belvárost és az Óvárost, leállt a munka, mert Vadkan őrnagynak látomásai lettek. Ez meglehetősen szokatlan a politikai rendőrség körében karriert befutott embereknél, azonban így volt. Az egész azzal kezdődött, hogy egyre több bejelentés érkezett, miszerint valaki éjszaka megtámadja az embereket az utcán, megszaggatja a kabátjukat és ellopja a karórákat, de igazából a zsebórákra utazik. A rendőrség első reakciója az volt, hogy senki se mászkáljon éjszaka az utcákon, főleg ne olyan kispolgári szimbólumokkal, mint a zsebóra. Azonban egy este nem is olyan későn az operából hazasétáló politikai rendőrség nyugalmazott századosát és feleségét támadták meg.

 

Az idős házaspár beszámolója szerint egy furcsa ruházatú, kissé ittas férfi a semmiből eléjük toppant. Megparancsolta nekik, hogy azonnal álljanak meg. Ők persze nem engedelmeskedtek. Erre hatalmas prémes bundája mélyéről előrántott egy mordályt és rájuk szegezte. A százados, aki régi harcos volt, erre egy jobb horoggal szerette volna semlegesíteni a szemtelen delikvenst, viszont érthetetlen módon az ütés célt tévesztett és a százados orra bukott a lendülettől. A kissé spicces idegen szemérmetlen módon szorongatni kezdte a századosnét. A századosné tiltakozott. Az idegen valamiféle előjogokra hivatkozott. Ekkor szólalt meg a közeli minorita templom órája. A furcsa idegen érdeklődve figyelte. A százados meg akarta ragadni a támadó bundáját, de ehelyett az idegen ragadta meg csuklóját, és mesés gyorsasággal letépte a karóráját. Aztán eltűnt. Az idős házaspár mintha nyerítést hallott volna, de ebben nem voltak biztosak. Csak otthon derült ki, hogy a századosné karórája is eltűnt a dulakodásban.

 

Vadkan őrnagy főépítész látomásai ekkor kezdődtek.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében