Idő-bolyhok Nyitva felejtetted az ablakot – idő-bolyhokat kavar a huzat, fújom, hessegetem, de mind felém hullnak, rajokban szállnak, bebugyolálnak, rámkérgesedő vattacukor-ruha. Burokpáncél alatt korán kelek, báb-leány lettem, kertészkedek – fényes szárnyakat ültetek sorba lapockám tájára, egy egész ágyással; ha megfogannak, s tollba borulnak, átrágom magam a falon, lepereg rólam a burok, csendben repülni tanulok. S hogy mindez a nyitott ablak miatt történt, ne vádold magad, inkább örülj – esténként, míg olvasol, teázol, ott keringek lámpád körül. Ráma-kolostorból figyel anyám, kémleli a léthatárt, követi minden mozdulatom, dajkálja újszülött gondolataim, arca kővirág-szirom. Anyám verslábra kelne, rímeket aggatna magára; leginkább kötött formát viselne, de az sem kizárt, hogy kedvelné a szabad verset, feszítené a keretet, ha nem fogná görcsös karom: a nemléti fogadalom; Anyám képbe írta magát, ökle a semmit dagasztja, hiába hívom, nem száll le a falról, egy pók örökbe fogadta. Fal Ez a fal az enyém, születésnapomra kaptam, azt mondtad, egy földbe ásott téglából nőtt ki, kissé romos, piszkosfehér, de nekem így is tetszik, vakablaka keletre néz, naphosszat találgatom, amit eltakar, az ágyam mellett tartom, hogy elválasszon a hátsó gondolatoktól, csak az bosszant, hogy folyton telefirkálod graffitivel, ki nem állhatom, kaparom, sikálom, újrameszelem; most épp ez áll rajta: SOHA SOHA SOHA tudom, hogy titokban mögötte leselkedsz, arcom kémleled, várod a hatást, s hogy ösztönözz, felém gurítod a meszelőt, de meguntam, nem játszom tovább, nem meszelem le soha, soha, soha. Masszázs A lélekmasszőr, este szokott jönni, ujja hajnalig matat mellkasomban, fölém teríti reflexzónáim hatalmas térképét: az éjszakai égboltot; a csillagok, mint mondja, érzékeny pontjaim – sorra nyomogatja, míg fájdalmamtól kiégnek s lehullanak; Ezután megnyugszom, átfordulok a másik oldalamra; a masszőr is lazít, körbenyújtózkodik, virradatot lehel sötét ablakomra. Házavató Varrógép morzézik, poharam aljára ülepszik az este, a hold hajlott, szőke hajszál, lecsüng az ágról, amíg várlak, ruhát varrok látomásból; villanyt gyújtok, fénye arcomra fröccsen, a falon átüt az emlékek ujjlenyomata, az idő-kerék megdöccen; rossz hírű környékre költöztem, lakásom kietlen fekete lyuk; gyanútlanul jössz a házavatóra, nem is sejted, hogy nincs visszaút; nyílik a kapu, árnyékod fennakad a bozóton, felmorajlik a kút, futószőnyegként göngyölödik mögötted a tér, amint átlépsz az esemény-horizonton; ajtót nyitok, nyújtanád, de tenyeredbe gyökerezik a virágcsokor; mosolyod kifakul szádon: arcom hályogként tapad retinádon.
|
