"vonulunk rojtos díszmosollyal"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 9. (479.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Az erdélyiság változatai - Dsida Jenő és Szabédi László transzszilvanizmusa
Szőcs István
JEGYZET - Egy elmosódott arc a szépnem legjelesebbjeinek csarnokából
Kántor Lajos
Az Idő Vaskalapja - Információzabálás Sükösd Mihállyal
László Noémi
Hulló dió
Kis, helyi induló
Varga Melinda
Triolett a kékszemű nagybőgőshöz
László Noémi
Játékok
Varga Melinda
Napvers
A kilencedik sör vallomásai
Vitus Ákos
Ultraszcendenciák 1 (prelude):
Széttetszetés... banálomdi:
MEG s a szennyvíz:
Ultraszcendenciák 3 (egy út):
Himnusz:
Ultraszcendenciák 4 (ablakodban):
Próféta blues:
Fekete Richárd
Paródiák
Batári Gábor
A békekötés
Szálinger Balázs
Szőlőszínház
Balázs Imre József
És én megmondom, ki vagy
AYHAN EY GÖKHÁN
Diotima panasza
Lakásavatás
Szabálytalan szonett
Teaház
A félelem nehézségei
Pusztulás
Színe és visszája
Születésnap
Zuhany
Növények, állatok, reggel
Rendrakás
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (folytatás előző számunkból)
Angi István
Virágvasárnapi köszöntő
Terényi Ede
Kodály 125. - Kodály-IDŐ - Kodály-HANG
Hírek
 
Batári Gábor
A békekötés
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 9. (479.) SZÁM - MÁJUS 10.

(tizenharmadik regényrészleg) 

    Az eszmélet felhői kezdték bepárázni életfunkcióit irányító AH-ját, szellemét, ahogy tetszik másként, tudata fűtőanyagát, de tudatának centrális magját, legfelsőbb énjét, Selbstjét, személyes Önmagácskaságát, Alanyiságát is hívogatva, egzotikus szeme csukott sötétjét pedig, mely nyiladoza a világlátvány, a látáshorizont kezdé bombázni. Hogy mit is látott tulajdonképp az eszmélődő Brünhilda? Hát a hatalmas, egészalakos tükör előtti zsámolyon egy daliás, széles vállú, ifjú delnőt ülni felette hiányos öltözetben. Egészen pontosan nyájas olvasó, csupán egy bézsszínű melltartó és egy bézsszínű csipke alsónemű rajta a mez a többi része meztelen, na meg a lábán valami vajszínárnyalatú magassarkú topánka. Az előbb említett emlőkidomborító, szintén csipke ruhadarabban érzékien gömbölyödtek kitörni kész, düledező, kackiás keblei. Ám csupasz, katonásan feszülő, háromosztatú-izmos hasán, köldöke szelíden mosolygott. Kecses kacsóját szépen kitelt, erős combján nyugtatta, a V alakban, merészen dekoltált csipkebugyi pedig, még a csípő finom ívét, sőt farfélgömbjeinek arányos és feszes tomporművét is kacérul pőrén hagyta Brünhildának és a kandi írói-olvasói szemeknek csemegéül, énrajtam Vogüssen bárón keresztül.
Eme delnő, Vanda Geröyk Brün volt, a Szép Irén. Bründhilda ébredező öntudata fektéből észlelte, méghozzá jobb felől. Még egy nőnek is lenyűgöző volt a lélegzetelállító fenségességű Szép Irén hiányos öltözetben, mint nőnemű fehérszemély fehérneműben. A hegyek, völgyek, dombok lankák eme királynője, fejedelme a női idomoknak, – miként a költő is folytatná:
 
ebből a szögből ép-egész, isteni amfora
éteri, de testedénye az olümposzi
tudatnak, ha nem suta e metafora.
Vallja egy nő is, ha felettébb leszboszi.

Brünhilda feltápászkodott, odabotorkált a királynői, Univerzumszép látványkomplexumhoz, lábai beleakadtak egy a padlaton heverő, testszínű, könyök alá illeszthetős fajú mankóba, feje kóválygott a láb általi letaglóztatástól, Vandáé feltehetőleg a sámpányertől. Az istáp általi botlástól térdre rogyott aztán felguggolt őzgida-kecsesen Szép Irén jobbján, bár bal térdével még érintette a kövezetet, ekkor látta csak meg, hogy Vanda holdsarló szemgödrén egy könnycsepp üldögél, majd legördül feszes, hidratált arcbőrén, kezét Vanda Geröyk Brün combján pihenő kezére tette, hangja most alázatosan törte meg a csendet:
– Valóban erős vagy kipróbált, harcedzett katona, méltó az elsőbbségre, jogosultabb kettőnk közül a Príma Matéria címre – fejét ekkor egy kissé meghajtotta. Ilyen ez a zabolátlan kancacsikó Brünhilda, amíg szóban követelik, akár mézigékkel is, hogy adja alább, ellenkezik, szájaskodik, pimaszkodik, de ha tettleg bebizonyosodik, amit állítanak, s eldől, ki a lány-legény a gáton, elismeri a felsőbbséget, hűbérien hű lesz, egy bizonyos határig persze.
Vanda G. Brün, a Szép Irén erre nagy kék, most épp könnyes szemeivel Hilda G. Brün, a Brünhilda nagy, kék szemeibe nézett és ekként sopánkodott:    
– Nem szabadna tükröt tartanom, ilyenkor szembesülök igazán véle, hogy egy felemás torzó… egy szörny vagyok; az egyik felem a teljes, a tökéletes, a fehér, az istennő, a másik; a semmi, a nem létező, a fekete, a tátongó üresség, a kháosz torz aszúrája. És valóban, szegény Vanda mostani meztelen valóságán szégyentelenül látszott, (mert ugye most látjuk ennyire pucéron először) hogy szépívű, széles bal válla teljesen úgy fest, mintha abból kar soha nem nőtt volna ki, medencéje bal felén meg mintha combcsont soha nem függellett volna a hozzá tartozó, hússal, izommal, bársonyos bőrrel és persze a bájos folytatással. –Tudod hogy lettem ezzé? – kesergett tovább az illumináltak bőbeszédűségével, miközben tükörbéli önmagára mutatott. Egy borzalmasan gonosz, kéjsóvár pezsgőspohár üldözött szatíri vágyhalmaival, én persze ügyet sem vetettem rája, ugye, egy serleg nálam partnerként szóba sem jöhet, de az a galád, ki tudja miként, valahogy elcsalta-csente a bal lábamat, az egészet tövestül, a felső combbal együtt, olyanná tette alvázamat, amilyennek most látod. Persze, ezt azidőtt tehette, midőn extramélyen aludtam. (Ez nagyon ritkán fordul elő véle, sőt egyáltalán nem, ugyanis a milóiak nem alusznak, talán csak olyan még az istennőket is kifárasztó, rendkívül intenzív, szórakoztató tevékenység után, mint a szümpáthikus idegrendszerű pártnerrel folytatott egész éjszakás bálozás.) Miközben ugye kipihentem ama felejthetetlen gólyabáli éjszakát, a nagy táncot, a keringőt, a válcert, amit azzal a kedves, jóképű, frakkos öreggel lejtettem. Furcsa drágám, de az én öregem, a frakkos, észveszejtően hasonlít a te öregedre, a kapusra. Bár ez nem tartozik ide szorosan. Tehát, értsd jól, – hogy visszatérjek szomorú történetemre – nem levágta vagy lefűrészelte a lábam, ezt persze amúgy se tehette volna, mert roncsolhatatlan. A jó ég tudja hogy…,egyszerűen elcsábította és eltüntette, képzeld, a pofátlan megzsarolt, hogy csak akkor adja vissza, ha lefekszem vele, hát soha, abból nem eszik, ráadásul vissza is tegeztem azt a rangon alulit – most már igencsak patakzottak a könnyei.
– Borzasztó – szörnyülködött Hilda –, te szegény – s jobb orcáját részvétteljesen reászorította arra a kezére, amelyik Szép Irén combján nyugvó kezén volt, hogy fejében székelő AH-ja a lehető legközelebb kerüljön Vanda megmaradt nemes végtagjaihoz, e szép gesztussal azt szándékozta kifejezni, hogy a legmesszebbmenőkig sincsenek ártó szándékai vélük szemben, sőt minden erejével elősegíti helyükön maradásukat.
– Ezt a szégyent már csak pezsgővel tudtam ellensúlyozni. Aztán rájöttem, hogy az a nyomorult pohár egy Oerdvigg Mirdroff nevű ügybuzgó runita hivatalnok holt lelkét volt kénytelen fogságban tartani egy szörnyű baleset folytán. Mirdroff okleveles agyvizsgálót, már korábbról volt szerencsém ismerni, ugyanis az akadémiai felvételin, amikor elmém lojalitását kurkászta, Thanatodozor őmikroszentsége az Ölelnök és az ő Magistere iránt, hevesen próbálkozott. Tapizott; a combom, a melleim fogdosta, én ugyan még mélytranszban voltam, de így is éreztem mindent, lerúgtam a gennyládát, levertem, mint vak ekronita a pezsgőspoharat, megtapostam, mint a bolygóközi shambol taknyot szokás. Nem tanult belőle, csak koslatott utánam, persze már érinteni sem mert, – azt próbálta volna meg, akkor meg tudta volna milyen az, amikor Szép Irén megharagszik, szerencséjére nem tudta meg – nemhogy fogdosni, aztán jött a balesete. Végül galádságáért megkapta a büntetését, (mert ugye Thanatodozor őmikroszentsége és az ő Magistere csodafegyverét, – jelen esetben az én bal lábam – eltulajdonítani főbenjáró bűn) a tudata Küklopsz fejbe került, az Abüsszoszra rémlátomásokkal való kínoztatásra, természetesen miután pohárteste a gonoszságtól szétpukkant szakmai nyelven mondva a Cenzor kezdeményezésére az egyetemes pezsgősrobbanás martalékává lett. Mivel pedig, hogy egyetemleges, véle együtt az összes fajtájabeli is, és sajna az én kedves, szép bal karom is, egész innen fenttől, a vállamtól – mutatott oda szép fejével –, mert épp – ugyan felette valószínűtlenül, de – a sámpányeres poharakat sújtó ítéletkor egy efféle kehely volt a bal kezemben. Tudod mennyi a valószínűsége, hogy egy elpusztíthatatlan milói kar megsemmisüljön? Egy a kvatrillióhoz. És nálam bejött ez az egy. Mondd, miért vagyok én ilyen peches?
Brünhilda felemelte szép, okos fejét és így szólt szomorúan:
– Nincs a teremtésben (végtag)vesztes, csak te.
– Végső elkeseredésemben gondoltam, hogy valamiképpen hozzáférkőzöm Mirdroffhoz légyen bárhol is, az Abüsszosz magjában, a Küklopszagy legbelsőbb sejtjeiben, megszorongatom a virtuális tökeit, kiszedem belőle hova dugta a lábam, hogy legalább az egyik elvesztett drágaságom visszaszerezzem… áhhh, Midroff!? – legyintett –, ő már nem tényező, hamar rájöttem, ha kivonták a forgalomból, ellopott lábam is kikerült a fennhatósága alól. Csak egy helyre kótyavetyélődhettek tagjaim – mert biztos voltam benne, hogy egy istennői kar nem tud véglegesen megsemmisülni –, a Talált Tárgyak Osztályára, ennyi csapás és hercehurca után nem csoda, hogy a türelmemből is vesztettem egy kicsit s az illetékestől, a Talált Tárgyak Őrétől nem túl elegánsan, már egy rajtaütéses űrkalóztámadás formájában követeltem, ami az enyém. S ekkor mit látok ott? Kedvenc karomat elemi részecskéire szétesve, entrópikus közönyben lubickolni az őslevesben, az ős-idő zónában, esze ágában sincs őnagyságának eredeti formájára visszaalakulni és tégedet, méghozzá oly állapotban, hogy hamvas testeden az én lábszépségverseny-nyertes drágaságom, elragadott bal lábam függ – elismerem – a rendkívül szép, egyedülállóan formás jobb mellett. Én vagyok a Világegyetem legpechesebb istennője, hidd el!   
Ekkor Brünhilda egyelőre még csak a vanság alapjait megrázkódtató kérdést intézett Vandához kissé maga felé kerekítvést:    
– Ki vagyok, ki vagyok én tulajdonképpen? – Vanda készséggel válaszolt, bár kissé magácskája felé ferdítve az alétheiát, s ebből kiindulólag, túl őszintén:
– Árnyékomból ácsoltak, tükörképemből kovácsoltak, egy clown vagy, az én klónom, egy engemet utánzó báb, árnyékszemély. Elorzott bal lábamat valahogy tehozzád applikálták, hogy legyen már benned belőlem valami eredeti is. Ez csak az éltem keserítő Mirdroff műve lehet, szemfényvesztés, ügyeskedő trükk, hogy engem megkaphasson.
– Ez nem igaz. Én nemes vagyok, őrrendű, agg tanítóm mondta, én pedig hiszek neki, ő nem hazudik. Én eredeti vagyok, nem készítmény, az öreg mondta, ő nem hazug, ő tanított engem mindenre, arra is, hogy szuicidum, meg a többi választékosságra. Ő nem beszélt arról, hogy belőled sarjasztottak volna. Pont az ellenkezőjét hangoztatta – kotyogott Brünhilda kényeskedve kissé durcásan sírásra görbülő szájjal.
– Az elméd éles penge, meg kell hagyni, de ezzel is engemet formázol.
– Megint fennhéjázol, drágám – válaszolt Hilda újra, a korábbi szarkasztikus stílben –, úgy teszel, mintha te tojtad volna a világtojást.
– Ha jobban belegondolok, van benne némi igazság, mintha kezdene derengeni valami emlékfoszlány. – Majd hirtelen egy átható, szinte segélykérő pillantást vetett Hildára és így vallott: – Az az igazság, nemhogy azt nem tudom, hogy te ki vagy, a saját eredetemet is meglehetős homály fedi, tudatom folytonosságának fonalát – hogy értsd is, kislány, az emlékeimet, az istennői öntudat az örök – mintha elvágták volna. Az a két átkozott trauma – nézett végig dühösen egyben kétségbeesetten bal oldalán –, nagyon félek, hogy amnéziám van. Azt hiszem, tényleg pszükhiáterhez kell fordulnom. Ekkor mintha egyszerre ugyanaz fordult volna meg Alanyiságukban, AH-juktól vezéreltetve egymás felé nyújtották karjukat s könnyezve eggyé fonódtak harmatos gyöngy étertesteik körül egy világteremtő avagy pusztító ölelésben, így lett a háromból (felső végtagjaik mennyisége) és a kettőből (személyük száma) szellemben Egy. A két asztrális álárva testvérré fogadta egymást.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében