Talán fura, hogy egy recenzió együtt kívánja tárgyalni egy szerző irodalomtörténeti kérdéseket taglaló gyűjteményes kötetét ugyanazon szerző szépirodalmi műveit tartalmazó könyvével. Ezt csak felületesen indokolja az egyazon évben való megjelenés. Bíró-Balogh Tamást (továbbiakban BBT) szokás beszéltetni az irodalomtörténészi és a szépírói énje közötti viszonyról, válaszai A megvadult írógép előszavában és a kötet végi interjúban is olvashatók. Számomra most az válik érdekessé a két könyvet egymás mellé téve, hogy ami tudósként foglalkoztatja, az miként válik irodalmi témává, akár poétikai eljárássá (meglehet, hogy a hatás fordított irányú). Tehát jelen recenzió úgymond kísérleti, igyekszik nem számon kérni az irodalomtörténészt a szépírón és fordítva.
Benedek Szabolcs találó észrevétele szerint A megvadult írógép, a Kosztolányitól kölcsönzött frappáns című (egyébként BBT „saját” címei is mind nagyon jók) kötet „ciklusokba rendezett szövegei szépen kirajzolódó ívben haladnak a személyiség, akarom mondani, a személyesség felé”1. Azon túl, hogy egy ilyen struktúra az irodalomtörténész portréjának majdani felvázolásához is igen szolid alapot nyújt, lehetővé teszi számára a kutatási témái és a kortárs jelenségek összekapcsolását is. Az utóbbi 15 év folyóiratokban, portálokon megjelent írásaiból válogató kötet egyik tétje példákkal rámutatni, hogy a filológiai megközelítés, a referencialitás miért fontos a művek értelmezésének tekintetében is, illetve hogy ezek teljes mellőzése az „ideologikus olvasattagadás” (174.) képviselői által esetenként milyen csúsztatásokhoz vezethet. BBT hol higgadtabban, hol vehemensebben fejti ki álláspontját az irodalomtörténeti és -elméleti olvasatok összehangolásáról, általában előbbi apológiájára kényszerülve, de ugyanakkor a személyesség iránti érdeklődés bulvárosodását, álfelismeréseit, tévedéseit is nehezményezi, gyakran vérszemet kapva érvel az olyan gyakorlatok ellen, amelyek a filológiai-irodalomtörténészi munka alapozásainak figyelmen kívül hagyásával lovagolnak meg trendeket.
Ezzel az ellenpontozással jól kirajzolódik egy „irodalomtörténészi etika”; főként az első ciklus, Az irodalomtörténeti cselekvésről irodalomtörténeti munkákat (bibliográfiát, helytörténeti munkát, adattárt, levelezéskiadást, tanulmánykötetet) elemző kritikáinak szempontjai fednek fel fontos módszertani lépéseket, forráskezelési módokat. BBT felhívja a figyelmet pl. a „valódi teljesítmény” megítélésének lehetetlenségére az életművet összegyűjtő filológiai alapmunkák hiányában (Angyalosi Gergely Ignotus-könyve kapcsán); a válogatások problémájáról beszél (pl. a Botka Ferenc által sajtó alá rendezett Déry-levelezés kapcsán); felvillant további kutatási irányokat, s az ő szemén keresztül a repertóriumolvasás is izgalmassá válhat. A Kosztolányi körül ciklus is ezt a vonalat folytatja a Kosztolányi-kutatás eredményeire fókuszálva. Aprólékos adatok, felfedezések sorjáznak, leginkább a Kosztolányi-kutatók tudnak itt tájékozódni, de olvasmányos stílusuknak, illetve az irodalomtörténeti tudás állását gyorstalpalóan összegző passzusoknak köszönhetően mások érdeklődésére is számot tarthatnak ezek a tanulmányértékű kritikák, szólva a hagyatékokról, a kritikai kiadás munkálatairól, Kosztolányi névtelen cikkeinek azonosításáról, Kosztolányi Ádámról, jegyzetek összeállításának szükségességéről, műhelygondokról. A filológusok sok gyakorlati és elvi probléma megoldására találhatnak itt nyomvonalakat.
A Valótlan irodalom fejezet írásai stílusukban, hangnemükben vehemensebbek, első látásra talán nem is illenének a kötet első feléhez, viszont olyan kortárs jelenségeket kommentálnak, amelyek összekapcsolódnak az előzőekben fölvetett problémákkal: a valóságábrázoló könyvek helyzete az elmúlt évtizedek magyar irodalmában, piac és irodalmi működés viszonya, egy Litera-szavazás ankétja (siker- és olvasásszociológiai adalék) stb.
Az utolsó rész, A jegyzetíró magányossága a legszemélyesebb hangú, van itt balkán útinapló amolyan estikornélosan, Kosztolányi-mondatokkal (ezt inkább láttam volna a Hakni szövegei között); Ilia Mihálynál tett látogatás leírása; szól jegyzet Uhrin Benedekről, antikváriumlátogatásokról, Márairól, dühös magyartanárról. Bár tényleg érdekes így a kötet íve, ez utóbbi fejezet, mely a szerzővel folytatott két interjút előzi meg, érzésem szerint igen fellazítja a kötet kereteit, és így kissé szétszóródik az egész fókusza.
Viszont A jegyzetíró magányossága jól átvezet a Haknihoz, amely részben ugyanazokat a sajátosságokat mutatja, mint a szerző előző szépirodalmi kötete, a Nemlétező dolgok (2004), melyre egyébként a Hakniban is találunk hivatkozást. Az új kötet novelláira is jellemző az „alteregók gyártása és szerepeltetése”, a beazonosítható önéletrajzi elemek;2 a poétikai játszadozások, a szöveg-jellemek mint ezek kísérleti alanyai, illetve a szerző, narrátor, szereplő alakjának egybecsúsztatása majd újbóli szétválasztása.3 A Hakni játék volta többszörösen kiemelt (lásd fülszöveg, novellacímek), s a szövegekkel való játék lényege, hogy a szabályok ismeretében végtelenül ismételhető, de tarta(l)ma valamiben mindig más, s épp a variációban teljesedhet ki. Egyik „szabály” a fikció és fikció közötti átjárás: temérdek a jelöletlen Kosztolányi-idézet, az Esti Kornél-történet-remix Karinthy vagy akár Jókai szövegvilága elemeinek bevonásával – el lehet szórakozni azzal, hogy hány intertextust fedez fel az olvasó, amíg el nem fárad. Fő témák az irodalom működése, az íróság, az irodalomtörténészi lét kérdései (konkrétan megfogalmazva például a kissé sztereotipikus múzsaszemléletű Múzsa és múzsa c. szövegben), kétszer is szóba kerülnek az ideális író és az ideális filológus ismérvei (49–50., 107.), s a Kosztolányi-bűvölet a Kosztolányiként való írás kényszerét is működteti (Játszani Kosztolányit). A szerzőség kérdése, a fiktív szereplő és a valós alak közötti viszony függvényében az én destabilizációja zajlik, a referencialitással való játék szinte megsemmisíti a fikció-valóság határát. Legevidensebb példa erre a Kernel Kálmán másodszor is eltűnik című novella: „[…] egy Balogh Tamás nevű szerző a Nemlétező dolgok című kötetében közölt rólam egy nagyon kis regényt, azaz egy velem azonos nevű, hozzám valamelyest hasonló emberről. Szereplőt csinált belőlem, szépen mondva: hőst, önkényesen kiszakított a valóságból, s a megkérdezésem nélkül fikcióvá tett.” (52.) Itt viszont nem pusztán jópofa ötletről van szó – a határösszemosódás a cselekmények elindítója lesz. A szövegek és intertextuális utalások variálásának, az Esti Kornél figurájához való ismételt visszatérésnek egy másik tétjét is kiolvashatjuk: a személyiség véglegességének való ellenállást, a személyiségnek a fikció révén való kitágítását: „[…] mert mindenki lehetsz, akit akarsz, mert a folytonos helyváltoztatással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutsz. Bármikor lehetsz bárki.” (22.) A játék, a poén mögött tehát erős egzisztenciális küszködések is meghúzódnak. Mindez főként a kötet első, Játszani Kosztolányit című ciklusára érvényes, a második írásai ennél ötletvezéreltebbek, gyakran kis eszmefuttatások (mint a netnaplóból lett Mindennapi salátástálunk), de van itt is olyan történet, amely áttételesen az irodalmi élet működéséről szóló reflexióként értelmezhető (Kerek asztal, Hakni). Az utolsó ciklus egyetlen elbeszélése (Szégyen) egy Céh festői közötti konfliktusról szól, nyilvánvaló azonban az analógia az irodalmi élettel.
Hol kapcsolódik egymással a kétféle BBT-gyakorlat? Legelőször is a tények tisztelete irányítja figyelmét a periférikusabb státuszú műfajokra, mint a dedikációk, fülszövegek, apró tudósítások. Szépirodalmi műveiben is témává válik a velük való foglalkozás: a Manusz Kristóf című novella egy olyan emberről szól, aki kizárólag különnyomatokat ad ki és ezeket dedikálja, a Névmutató pedig arról, hogy Betű Botond hogyan írja bele magát egy regénybe. Az adatoknak való utánajárás egy nyomozó jó szimatát, éles eszét feltételezi, s míg A megvadult írógépben BBT megfogalmazza a kapcsolatot filológia és nyomozás között (158.), a Kernel Kálmán-történet egy detektívsztori és annak kifigurázása egyben, ráadásul ez a szöveguniverzum folyamatosan detektíveskedésre szólítja fel az olvasóit is utalásai és idézései révén. Kosztolányi írásművészetének bűvöletét talán nem szükséges újra kiemelni, és az is nyilvánvaló, hogy a referencialitás kérdése a szépírót is foglalkoztatja, legalábbis erre vall a narrátor-szerző-szereplő folyamatos rejtőzködése-megmutatkozása, önleleplezése és maszkjai. Érdekessé válnak ilyen viszonylatban az olyan mozzanatok is, mint hogy a Hakni c. novella kötetbe kerülve egy de-referencializálódási (?) folyamaton esett át: a Literán szereplő netnapló-változatban4 a „Kolléga” Kiss László író, kritikus, szerkesztő, itt viszont nem szerepel nevesítve (ezt főként a jövő filológusai számára említem).
Németh Gábor mondta az Írók boltjabeli Hakni-bemutatón, hogy BBT írásművészete egyfajta állítás az (irodalmi) univerzumról, amely nem más, mint egymásra mutató szövegek rendszere.5 Ehhez kapcsolódhat A megvadult írógép előszavának Kosztolányitól vett mottója: „[…] Tudod-e, micsoda ez a bolondos, soha véget nem érő körforgás? Ezt, kérlek alássan, úgy hívják, hogy: »irodalom«.” (9.) Hozzátéve egy BBT-mondatot: „Ennek az egésznek a megpillantása a filológus öröme.” (43.) Bíró-Balogh Tamás ezt az örömet mindkét minőségében át tudja adni mindenkori olvasójának.
Bíró-Balogh Tamás: Hakni. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019.
Bíró-Balogh Tamás: A megvadult írógép. Jegyzetek az irodalomtörténet-írásról. Hortus Conclusus sorozat 56, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019.
Jegyzetek
1 Benedek Szabolcs: Ex libris. Élet és Irodalom, LXIII. évf., 39. sz., 2019. szept. 27., https://www.es.hu/cikk/2019-09-27/benedek-szabolcs/ex-libris.html?fbclid=IwAR0CZinF3ogtFo9jzJdcTnNlOzbVQ65FloWppjSLeThlMAzT5jf5TmLIcvQ
2 Benedek Szabolcs: Valami Balogh Tamás. Tiszatáj, 2005/9, 92–94.
3 Kiss László: Inkább (?) a nemlét. Forrás, 2007/2, 110–112.
4 Bíró-Balogh Tamás: Hakni. Litera-netnapló, 2011. jan. 15., https://litera.hu/irodalom/netnaplo/hakni.html
5 Kötetbemutató. Bíró-Balogh Tamással Németh Gábor beszélgetett az Írók boltjában, 2019. szept. 23., https://www.youtube.com/watch?v=JXzP5NpoWaQ
