Nincs miért szépítgetnünk: fagottilag Erdély nem az Ígéret Földje. Sok remek zenészünk van, akik a) itt maradtak vagy b) külföldön is remekül beváltak, de sem igazán kiemelkedő fagottosokról (finomítva: szólistaként is fungáló fagottművészekről), sem közelismertségnek örvendő erdélyi fagottiskoláról nemigen hallhatunk. A laikusok körében aztán pláne nem sok impulzust kelt a fagott szó, hacsak a „tájékozottabbak” nem gondolnak rögtön egy Pécsi József-kompozícióra, amelynek részleteit sokan ismerik ugyan, csak épp fogalmuk sincs róla, ki írta és mi a mű. Pécsi József (1874–1958) katonakarmester Dörmögő Dömötör Istók gazda udvarán című szerzeményének fragmentumai (fúvószenekari kísérettel Meister Petz am Hofe Meyers címen született újjá) nap mint nap felhangzottak a magyarországi tévében, miközben – lefekvéshez készülődvén – a maci a fogait sikálta, majd egy-egyet pökött is, hogy meggyőző legyen.
Tudom, minden nagyoz banális. Erre azonban csak akkor ébredünk rá igazán, ha testközelből halljuk-látjuk, miként kelnek életre világok e jobbára csak zenekar mélyén meghúzódó, ám kétségkívül elegáns hangszer csöveiben. Ilyen pillanatokat ajánlott fel nemrégiben a Magyarországon élő és tevékenykedő Herpay Ágnes, a szabad művészetek doktora, a Pannon Filharmonikusok (Pécs) szólamvezetője. Az EMKE Györkös-Mányi Albert Emlékházában Huszics Ibolya zongorakíséretével egész estés szólókoncerttel vezetett be 20. századi és kortárs magyar zeneszerzők fagottra írt termésébe.
„A fagott a barokk és klasszika kedvenc szóló- és kamarahangszere volt, a 19. században azonban a többi fúvós hangszerhez hasonló sors várt rá: a szimfonikus zenekarban meghatározó szerepre tett szert, de szólóhangszerként marginalizálódott, a kamarazenéből pedig szinte teljesen kiszorult. Bár a 20. századi zeneszerzők új hangszerek felfedezése mellett több mellőzött instrumentumot is rehabilitáltak, a fagott valahogy nem került bele ebbe a körbe. Ennek persze megvannak az okai, amelyek közül a legfontosabb az, hogy a zeneszerzők – nem meglepő módon – elsősorban olyan hangszer-összeállításokra komponálnak, amelyektől a darab gyakori előadását illetve a mű nyomtatott megjelentetését remélik. Mivel elenyésző számú világjáró fagottművész praktizál, a zenekarok tagjai túlhajtottak, túlterheltek, fagottozni pedig egyre kevesebben tanulnak, mindig nagy szó, ha valahol fagott-szólókoncertet tartanak.” (Lázár Zsombor)
A Herpay Ágnes által összeállított kortárs magyar program világossá tette a hallgatók előtt, hogy a térségünkben születő fagott-szólóművek genezise szorosan összekapcsolódik a hangszeroktatással. Nem titok ugyanis, hogy egyik-másik darabot kifejezetten valamely rendszeres fagottiskola – vagyis játéktechnikai program – számára írta szerzője, nem ritkán épp Herpay felkérésére. A másik szembeötlő jelenség viszont az, hogy nem kevés azoknak a fagottműveknek a száma sem, amelyeket eredetileg más fúvóshangszerre írtak (például oboára vagy klarinétra), később azonban a fagott számára is „aktualizáltak”. Takács Jenő Sonata missoulanája például 1958-ban oboa-zongora párosra született, és csak 1965-ben készült el a fagottra átírt változat. Vagy az Hommage à Piazzola felcímű elégia és tangó egy 2014-es magyarországi klarinét-kompetíció kötelező szólódarabjaként került ki a szerző, Kovács Zoltán műhelyéből, hogy aztán majd csak 2019-ben szólaltassa meg fagotton először maga Herpay Ágnes.
Bár a fafúvós szekció basszushangszere, a fagott szólóinstrumentumként elképesztően soklehetőségű. Lírát, tragikumot, humort, légiességet egyaránt elő lehet varázsolni belőle. Herpay Ágnes minapi „menüjében” több olyan tétel is szerepelt, amely a robusztus – és egyáltalán nem könnyen megszólaltatható – hangszer könnyedségét a legtermészetesebb módon igazolhatta. Kiemelkedik ezek közül Selmeczi György két kompozíciója, az 1987-ben komponált Zenedarabok Phil Marlowe-nak című négyrészes munkája, illetve a pár héttel ezelőtt ősbemutatóként elhangzott La suite en bref című barokk táncszvitje (!), amely 17-18. századi technikákat (és táncokat: allemande-ot, courante-ot, sarabande-ot és gigue-et) gondolt át kortárs hangzatokká. De nem kevésbé izgalmas darab volt Reményi Attila két fagottra írt egyperceseinek 10-es sorozata (e biciniumokat Herpay az egyik jól bevált tanítványával, Ujfalusi Ivettel adta elő), vagy Fekete Gyula Kalocsai lányok című kompozíciója, amelyben afroamerikai nyomokat épp úgy azonosítani lehet, mint a zenei minimalizmus következetes, kiérlelt jegyeit.
