"a lélek áthatolt a repedéseken"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 7. (789.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Danse Macabre örök
MÁRTON EVELIN
„Az élet egy elég költséges és őrült hobbi”. Interjú Magyary Ágnes íróval
VARUJAN VOSGANIAN
Ezerkarú Jézus (Iisus cu o mie de braţe)
Magyary Ágnes
Napocalips. A Smith and Wesson (II. rész)
Eszteró István
Eszteró István versei
Ovio Olaru
boldogok az ignoránsak,
Nagy Hajnal Csilla
Hét (részlet)
Kate Hao
Amelyben minden versem csak egy újabb vers a testemről (In Which Every Poem that I Write Becomes a Poem About My Body)
Hegedüs Benjámin Jutas
Karnevál
Mika Gabriella
Kívánságműsor
Borsodi L. László
Arabeszkek (Naplótöredék, 1990-es évek) II. rész
Molnár Ildikó
Jancsó Elemér, a Nyugat és Babits (Folytatás előző számunkból)
RITTER GYÖRGY
Anamnézis
Bartha Réka
Sirattató online Sirály
Kovács Péter Zoltán
Emlékezés, regény, emlékezésregény?
Fleisz Katalin
„Micsoda szín és fénytörés”
Örömírás, örömolvasás
Jakabffy Tamás
A tizenhárom éves Gianni Schicchi
Székely Sebestyén György
Madarak és felhők
 
MÁRTON EVELIN
„Az élet egy elég költséges és őrült hobbi”. Interjú Magyary Ágnes íróval
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 7. (789.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

– Kolozsváron születtél, és itt kezdtél iskolába járni, 1989-ben viszont áttelepültetek Magyarországra, ott fejezted be líceumi tanulmányaidat. Mennyire volt drámai a váltás, vagy egyáltalán nem volt az? Mire emlékszel szívesen a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban eltöltött évekről, illetve Kolozsvárról – ahova, ha jól tudom, évente visszajársz? Hol van a hazád, ha úgy tetszik, egyáltalán szükséged van-e a haza fogalmára, érzésére?

 

Nagyon drámai volt a váltás. Legalábbis akkor annak éltem meg. 1989 szeptemberében úgy nézett ki, talán többet nem fogunk tudni visszajönni Kolozsvárra. A Brassai a mi utcánkban volt, hiszen a házunk a Magyar utca másik végében állt pont a Szentpéteri templom mellett, néhány trolimegállónyira az iskolámtól. Az elképzelés az volt, hogy a szüleim nagyon korán reggel elmentek dolgozni és kötelező jellegűen a szocializmust építeni. Nekünk, nagyanyámmal később lehetett felkelnünk, és szépen, időben az iskolába érnünk. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy arra ébredtem: nem ébredtem fel. Kényelmesen kiszálltam az ágyamból, átsétáltam nagyanyám lakrészébe, gyengéden felébresztettem, majd komótosan elkészültünk és kiléptünk a kapun. Az utca kihalt volt, hiszen mindenki a munkahelyén, a gyerekek óvodában, iskolában voltak. A troli sem járt, mert minek, hiszen senki sem volt az utcákon. Így gyalog indultunk el. Nem zseníroztuk magunkat. Nagyon vidámak voltunk. Petőfi-verseket szavaltunk menet közben.

 

Az iskolában saját bábszínházam volt, és szünetben, amíg a fiúk a német osztály tanulóival verekedtek (egy év múlva már nem volt német osztály), mi a bábokkal játszottunk a barátnőimmel. Én találtam ki a történeteket. Akkor még nem ismertem azt a szót, hogy dramaturg.

 

Ötödiktől Egyed Emese lett az osztályfőnökünk, akivel két színdarabot is előadtunk, Az aranyszőrű bárányt és A Pál utcai fiúkat. Ezen kívül a Brassaiban az volt a szokás, hogy nagyszünetben lehajtottak bennünket – mint a rabokat a börtönudvarra (ezek apám szavai, aki szintén a Brassaiba járt). Volt egy rettegett romántanárnő, Dan Mari, aki mindig panyókára vetve hordta az irhabundáját, és már messziről süvített a hangja a folyosókon. Mindenki félt tőle. Mi a barátnőimmel létrehoztuk a Budi Tanácsot, amelynek saját alapszabálya volt, és módszeresen vezettük a jegyzőkönyvet. Ennek a civil szervezetnek az elnöke én voltam. A tevékenységünk abból állt, hogy nagyszünetben beözönlöttünk egy vécéfülkébe, magunkra zártuk az ajtót és röhögtünk. A felsőbb évesek őrjöngtek, mert nem tudták elvégezni a dolgukat. Így viszont mi kilencven százalékban megúsztuk, hogy lehajtsanak bennünket az udvarra. Nagy móka volt!

 

Az a Kolozsvár, ahol én nőttem fel, már köszönő viszonyban sincs azzal a várossal, amit ma ismerünk. Erre írtam az Egy férfi című művemben: „Volt egy Kolozsvár. Ma már nincs. Csak az én fejemben létezik.” James Joyce azt mondta, ha egyszer Dublint valami miatt földig rombolnák, azt szeretné, ha a várost az ő írásai alapján építenék újjá. Ezt a gondolatot én úgy parafrazáltam az Egy férfi című művemben: „Azt akarom, hogy ha Kolozsvár egyszer elpusztulna, a képzeletemből építsék újra.”

 

A haza a nyelv. A nyelvet senkitől sem lehet elvenni és bárhova magunkkal vihetjük. És azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ennél nagyobb szabadság nincs.

 

– Értelmiségi családba születtél, felmenőid között erdőmérnök, közgazdász, helytörténész, orvos, szerkesztő is van. Hallottál-e sokféle történetet tőlük, befolyásolta-e a családi miliő valamilyen formában azt, hogy milyen pályát választottál később?

 

Rengeteget nyaggattam a két nagyanyámat a családi történetekért. Ez nem bizonyult teljesen hiábavalónak, mert a Víziló a Szamosban című regényem amolyan családregény szeretne lenni, hiszen a cselekmény 1909 – ekkor vásárolta meg a dédapám a Magyar utca végén álló házunkat a Szentpéteri templom mellett – és 1984 között játszódik, amikor is lebontották az egész környéket és minket is kitessékeltek onnan. A kert végében folyt a Szamos, jobban mondva a Malom-árok, és egy álmomban ott láttam meg a vízilovat. Ez a víziló fontos szerepet játszik a műben, mivel a tudomány minden állítása ellenére ez egy nagyon kényes állat és rengeteget nyafog. Főleg miután Damjanich tábornok megígéri neki, hogy kolbászt csinál belőle. A tábornok azért képviseli ezt az elég radikális álláspontot, mivel úgy véli, a kövér ló csak kolbásznak jó. Persze ezzel komoly szorongást idéz elő a vízilóban, aki azonnal beadja az útlevélkérelmét, hogy valamilyen civilizáltabb országba tudjon távozni, mint például Nyugat-­Németország.

 

Ha a családom hatott volna a pályaválasztásomra, akkor most orvos vagy ügyvéd lennék.

 

– Az ELTE BTK Magyar Nyelv és Irodalom, illetve Spanyol Nyelv és Irodalom szakán végezted felsőfokú tanulmányaidat. Miért ezt választottad, milyen hatással volt rád a spanyol nyelvű irodalom, van-e kedvenced, kedvenc „spanyolod” – hiszen köztudott, hogy számtalan spanyol nyelv és irodalom létezik Perutól Argentí­náig és Mexikótól az óhazáig, azaz Spanyolországig.

 

Na, igen. Borges előszeretettel szólt be a spanyol spanyol irodalomnak, Lorcáról például azt, hogy csak az tette költővé, hogy sikerült a legalkalmasabb időben meghalnia. Mondjuk a spanyolok sem maradtak hátra, mert a Real Academia Española hitelt érdemlően bebizonyította: Borges nem tud spanyolul. Mexikó nem olyan rég azzal állt elő, hogy a spanyolok fizessenek neki kárpótlást a gyarmatosítás miatt, de persze az már senkit sem zavar, hogy Mexikóvárosban van egy tér, amely egy az egyben egy madridi tér másolata. És ezt nem a gyarmatosítók építették!

 

Akárhogyan is van, magyar fejjel szinte felfoghatatlan, hogy ez a nyelvi közösség – mert minden lingvisztikai és mentalitásbeli különbözőség ellenére ez egy nyelvi közösség, a kínai után a második legbeszéltebb nyelv a világon. Pár év múlva – a prognózisok szerint – az Egyesült Államok lesz az az ország, ahol a legtöbb spanyolul beszélő él. Tehát ha valaki ír egy könyvet spanyolul, annak elméletileg félmilliárd olvasója lehet. És erre azért mindenki egyaránt büszke Madridtól Buenos Airesig.

 

Mindenki tökéletesen megérti a másikat, azzal együtt, hogy vannak különbségek. A madridi pincér rögtön fennhéjázó lesz, ha mexikói akcentust hall. Eduardo Mendoza 2016-ban kapta meg a legrangosabb spanyol irodalmi elismerést, a Premio Cervantest, és a beszédében elmesélt egy anekdotát: egy barátjával New Yorkban beültek egy kávéházba, a pincérnő pedig puerto ricói volt, ezért spanyolul beszélgettek vele, a nő egy idő után megkérdezte, hogy ők franciák-e, mert olyan furcsán beszélnek spanyolul.

 

Ha kedvenc szerzőt kellene mondanom, akkor talán Borges lenne az egyik és Cervantes a másik. Borges szikár stílusa és intellektuális magaslatai nagyon a kedvem szerint valók. Nem beszélve a humoráról! Mint ember is nagyon szimpatikus számomra. Sokáig egy könyvtárban dolgozott Buenos Airesben, és egyszer az egyik kollegája lelkendezve újságolta neki, hogy képzelje, az egyik lexikonban talált egy írót, akit pont úgy hívnak, mint őt: Jorge Luis Borges. Az argentin író nem szólt semmit. Egy másik alkalommal egy fiatalember lépett oda hozzá azzal: „Mester, ön halhatatlan.” Erre azt válaszolta: „Ugyan már, nem kell annyira pesszimistának lenni!”

 

Cervantesről elég sokat írtam már. Itt, a Helikon oldalain jelent meg a Cervantes Odüsszeiája, avagy magyar kalózok Észak-Afrikában, amelyben arról értekezem, milyen volt Cervantes élete az algí­ri kalózok fogságában. A szent, a disznó és az álságos szűz című novellám pedig az író Valladolidban töltött idejéről szól, amely tartózkodás egy gyilkossággal végződött. Cervantest börtönbe zárták, bár a mai napig nem lehet tudni pontosan, mi történt. A kóbor lovag kalandja című novellában a Don Quijote egyik fejezetét parafrazálom, ahol a búsképű lovag megtámad egy menetet, mert azt hiszi, elraboltak egy királylányt. Persze kiderül, hogy nem valamiféle ármányról van szó, hanem szerzetesek szállítják halott testvérüket egyik rendházból a másikba. Ezt a történetet Cervantes a valós életből merítette, amellyel én kasztíliai utazásaim során találkoztam. Történt ugyanis, hogy amikor San Juan de la Cruz, alias Keresztes Szent János 1591-ben meghalt, miután az izgága költő, író szerzetes annyi fejtörést okozott az egyházának, nem merték eltemetni azon a helyen, ahol elhunyt, hanem átküldték egy másik kolostorba, hogy bajlódjanak vele ők, azok meg praktikusan visszaküldték.

 

És hogy miért választottam a spanyol szakot? Leginkább azért, mert az angol szak lett volna célszerű – akkoriban mindenki angol szakra ment, és mi középiskolában angol tagozatosak voltunk. Ezért mentem inkább spanyolra. A spanyol akkoriban az ELTE-n kis szak volt a magyarhoz és az angolhoz képest is. A magyaron egy évfolyamon volt négyszáz ember, angolon talán százötven, a spanyolon meg negyven. Valóságos békeszigete volt a Múzeum körúton a spanyol tanszék a nyüzsgő Piarista-közhöz képest (akkoriban még ott voltak a magyar tanszékek). Nem bántam meg. Sőt! A 2000–2001-es félévben Erasmus-ösztöndíjjal Louvain-la-Neuve-ben tanultam (spanyolul Luvaina), ahol megismerkedtem Anával és Maríával. Nekik köszönhetően járhattam Madridban többször és ismerhettem meg Kasztíliát. A nyelvi fejlődésemben is jelentékeny szerepet játszanak.

 

– Prózát, drámát írsz, és forgatókönyvet is – mindezt utánozhatatlan magyaryágnesi humorral, írásaidban szarkazmus és derű jól megfér egymással. Négy önálló köteted jelent meg, és remek prózák hosszú sora, erdélyi, magyarországi lapokban. Hogyan építesz fel egy történetet, honnan indulsz, mit írsz le először: a címet, a történet vázát, vagy csak megszületik a kezdőmondat és utána megy minden a maga útján? Próbálkoztál-e valaha versírással, és ha igen, miért hagytad abba?

 

Próbálkoztam versírással. Egyszer több versemet is felolvastam Egyed Emesének, aki nagyon türelmesen végighallgatott, majd kedvesen azt mondta: írjak inkább prózát. Azóta persze rájöttem, hogy az attitűdömmel volt gond, mert a helyes hozzáállás az, ha én rossz költő akarok lenni. Ugyanis mindenki jó akar lenni – természetszerűleg. Szóval rossz költőnek egészen kiváló vagyok!

 

Petőcz András szerint mindig gyanúsak az egy műfajú szerzők, szóval én már annyit legalább elértem: nem vagyok gyanús. Inkább történetek ragadnak meg, azokat igyekszem kibontani, vagy valami megfelelő nyelvi formát keresni hozzá. Néha belefutok a címadás nehézségébe, nem könnyű jó címet találni. Az írás folyamata sokféle lehet. Van, amikor elég egy jól megválasztott kezdőmondat és utána minden megy magától. Ez a jobbik eset, persze.

 

– Szabadúszó író és tanár vagy – a kérdés csúf, de nem teljesen az: hogyan lehet így fenntartani egy egzisztenciát, mit feltételez részedről ez?

 

Olyan, mint a légtornász. Ha ügyesen csináljuk, jól megy, de csak egyszer lehet tévedni.

 

– 2003 és 2008 között a Magyary-féle amatőr színtársulat vezetője, háziszerzője, dramaturgja és rendezője voltál – hogyan kezdődött, miért fejeződött be ez a „történet”, ha befejeződött?

 

Az amatőrség előnye a lelkesedés. Van olyan színész ismerősöm, aki azt mondta, úgy járt be a színházba, mint kémiadolgozatra. Ilyesmi egy amatőr társulatnál nincsen. Ami viszont van – és általában ez szokott a vég lenni –, hogy mivel nincs fizetés, mindenki lohol az élet dolgai után, és a nagy lelkesedés egy idő után már nem lesz elég.

 

– Az írás és olvasás mellett mivel foglakozol a legszívesebben, van-e költséges vagy őrült hobbid? Milyen a viszonyod Szamócával, a bársonyos fülű golden retrieverrel, akivel megosztod napjaid nagy részét? Számodra talán nem a legegyszerűbb vállalkozás az utazás, mégis szívesen kelsz-e útra, melyek azok a helyek, ahol a legjobban érezted magad eddig?

 

Az élet egy elég költséges és őrült hobbi, de ezen kívül más káros szenvedélyem nincsen. Szerintem mindenhol nagyon jól éreztem magam, ahova sikerült eljutnom. Kalandvágyó vagyok. Spanyolország persze sok szempontból különleges. A nyelv miatt, az ott lévő barátaim miatt és hogy valamelyest mélyebben ismerem a kultúráját. Szeretem a spanyolokat, mert őrültek. A második helyre talán Írországot tenném. Az írek is őrültek, ha egyszer megpróbálják őket kiegyenesíteni, elég nagy bajban lesznek. Dublinban azzal mentem be a könyvesboltba, hogy a legőrültebb ír író legőrültebb könyvét szeretném. Kiszolgáltak.

 

Szamóca most önkéntes karanténban sanyarog velem, de méltósággal tűri és közben vadkacsákon méláz. Hogy azok milyen izgalmas állatok! Milyen jó lenne egészen közelről megvizsgálni őket!

 

– Folyamatosan dolgozol újabb és újabb történeteken, könyveken, vagy van olyan, hogy beáll az alkotói csend, avagy az írásra való képtelenség szörnyű állapota? Ha igen hogyan, mivel kezeled ezt? És természetesen a szamóca a tortán: min dolgozol most, milyen tájakra viszi majd az olvasót az új regényed – ha jól sejtem, hogy regény van készülőben Ágnes műhelyében?

 

Folyamatosan dolgozom, de nyilván engem is kerülget a nagy mumus, az alkotói csönd. Elég félelmetes lény. Leginkább kétségbeeséssel kezelem. Van egy kéziratom, ami már majdnem kész: Madrid azt hiszi, ő Toledo. Amolyan útirajz, esszé, kultúrtörténeti barangolás. Az eredeti elképzelés szerint Madrid és Kasztília lett volna, de aztán annyi anyag lett, hogy végül Madrid maradt önállóan és Kasztília majd külön jön. A második részben. Ilyet még nem írtam, szóval számomra ez most egy teljesen új műfaj. Közben dédelgetek egy regényötletet is. Haverda Mária 1909-es bűnpere és az azzal kapcsolatos sajtóhajcihő ragadta meg a képzeletemet. Maga az ügy rémségesen egyszerű, sőt mondhatni szánalmas. A korabeli sajtó nagyon találóan szabadkai posványpörnek nevezte.

 

 

Magyary Ágnes 1975-ben született Kolozsváron. Gyermekkorát Kolozsvárt töltötte, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járt. Tízéves korában ritka izombetegséggel diagnosztizálták, idővel mozgáskorlátozottá vált. 1989 óta Budapesten él. Itt érettségizett 1995-ben a Jedlik Ányos Gimnáziumban. Felsőfokú tanulmányait az ELTE BTK Magyar Nyelv és Irodalom, illetve Spanyol Nyelv és Irodalom szakán végezte. 2000/2001-es szemeszterét Erasmus-ösztöndíjjal az Université Catholique de Louvain Romanisztika szakán töltötte. 2003 óta szabadúszó író, nyelvtanár. 2007–08-ban forgatókönyvírást tanult a budapesti Közép Európai Egyetemen (CEU). Négy könyve jelent meg, legutóbbi kötete: Víziló a Szamosban (Magyar Napló, Budapest, 2018).

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében