Ha nem lesz szál virág
Évszakok ablakát törve, rontva
huzat cibálja, pörbe fogja
hegyek álmát, a felhőpárnákat,
remény-ereket bújtató tárnákat,
fűszálak számát s minden adatot,
mi adjonistenhez adatott,
ami rég normális lehetett,
születést, családfát, nemeket,
déli harangszót nyelvével
kitépett történelmével,
honnan is tudná a Jóisten,
hogy mi van, hogy mi lesz, volt, nincsen,
hol Ómagyar Mária-siralom
s a lepusztult kereszt és mirha lom
a lelkekbe kötött kódexszel,
feltámadásra nincs kód, vegyszer,
hol halálszoftveres falanszter
okostelefonja ad fel,
s az eszkimóknak hava holnap
holt tenger savába sorvad,
ha nem marad egyetlen szál virág
frontok útjában barikád,
egy őssejt, amely az időtlen
lenyomata az időben,
hogy a tébolyodott (z)űrbe
épelméjűséget gyűrne,
repedt földbe, agyba-főbe,
a végzetet megelőzve,
míg ajtót, tetőket fölszakítva
ciklon cikázik összevissza.
Versévszakok
Hol pilinkélő hópihe,
hol levél száll a fára,
átöltözik korok szerint
alkalmi ruhába,
ó, a vers is színözönből
kikevert négy évszak,
tavaszba nyár, telekbe ősz
átlobogva ég csak,
ott áll Janus Pannonius
Várad nehéz telén
kecsegtető szép életút
legeslegelején,
mi a vége, hová száll el
ifjúi szép álom,
mikor csak úgy eliramlik
izzó talpú szánon,
hova lett a tavalyi hó,
hüledezik Villon
lesve, hogy egy szem hóvirág
néha neki nyíljon,
a Nagyerdőn kulacsából
múzsák s rokonai
ölén kortyintgat-e még bort
szomjún Csokonai,
ábrándozó Szép Ilonka
kezéből víg lepke
megszökik-e virágszirmot
halálig keresve,
kabátját egy házsongárdi
sírkőre akasztva
lépdel-e még Áprily rég
elsüllyedt tavaszba,
és Aletta van der Maet hű
pillantása kéken
megvillan-e búbánattal
messze futó égen,
Ady rózsafavonóján
porlik-e még gyanta,
míg ősködöt suhint széjjel
bíbor dal nyaranta,
sziklafalnál vajon kit vár
még József Attila,
ha ég a táj, s vérbő eper
vihar szelét szítja,
amíg felhőszerelvények
ütközője dörren,
s pillanatra verse vére
pirosodik körben,
…ki ír ősszel dombtetőre
kaptató verslábat,
ki néz szeptemberi eget,
amíg könnybe lábad?
Amott talán Berzsenyi jő
közelítő téllel,
pedig ősz sem múlt egészen
a lelkünkből még el,
hol a vers is színözönből
kikevert négy évszak,
tavaszba nyár, telekbe ősz
átlobogva ég csak.
Adassék e levél
Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
merre magyar igén lélek ellazulhat,
mikor szeretetre hét krajcárja sincsen
a kerek világnak, rajtunk ki segítsen
lelni első hármat, hamar, mely fiókban,
ahol kacatok közt annyi égi jó van,
hogy az almárium feneketlen mélyén
csillanjon fel remény üres űr estéjén,
találni másikat a kétség zsebében
kacagva magunkon s a hiányzó pénzen,
és gazdagon mégis, mikor öreg koldus,
a szív pitvarában álldogáló, volt dús,
szálljon fel csillaga minden Árvácskának,
kik máig a magány kamrájában hálnak,
s karácsonyfájuktól messzire didereg
a mennyekből kiűzött angyali sereg,
ahol dáridózik mai úri muri
zenebonájára rusnya ramazúri,
s nagy ádámcsutkája szökdösve fut Holdig
Kis János népének, amikor fuldoklik
Európa abszurd tragédiájában,
s megakad a torkán, ahány szivárvány van,
mielőtt eltűnne kidagadt erekkel
a semmibe, ami semmivel ereszt el,
adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
aki mennyekben is tetszhet a nagy Úrnak,
hiszen utoljára bizonnyal elválik,
hogy a földön ki volt a jó mindhalálig,
kérje Őszentségét, nyúljon a zsebébe
vagy a rideg szíve kellős közepébe,
hátha lenne még egy krajcár szeretetre,
soha ne becsüljön minket kevesebbre…
