"a lélek áthatolt a repedéseken"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 7. (789.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Danse Macabre örök
MÁRTON EVELIN
„Az élet egy elég költséges és őrült hobbi”. Interjú Magyary Ágnes íróval
VARUJAN VOSGANIAN
Ezerkarú Jézus (Iisus cu o mie de braţe)
Magyary Ágnes
Napocalips. A Smith and Wesson (II. rész)
Eszteró István
Eszteró István versei
Ovio Olaru
boldogok az ignoránsak,
Nagy Hajnal Csilla
Hét (részlet)
Kate Hao
Amelyben minden versem csak egy újabb vers a testemről (In Which Every Poem that I Write Becomes a Poem About My Body)
Hegedüs Benjámin Jutas
Karnevál
Mika Gabriella
Kívánságműsor
Borsodi L. László
Arabeszkek (Naplótöredék, 1990-es évek) II. rész
Molnár Ildikó
Jancsó Elemér, a Nyugat és Babits (Folytatás előző számunkból)
RITTER GYÖRGY
Anamnézis
Bartha Réka
Sirattató online Sirály
Kovács Péter Zoltán
Emlékezés, regény, emlékezésregény?
Fleisz Katalin
„Micsoda szín és fénytörés”
Örömírás, örömolvasás
Jakabffy Tamás
A tizenhárom éves Gianni Schicchi
Székely Sebestyén György
Madarak és felhők
 
Mika Gabriella
Kívánságműsor
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 7. (789.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

Réka találta ki az egészet. Már több hete ámulattal bámultuk a tévét vasárnap délutánonként: visító, nevetgélő gyerekek között egy jókedvű, idős bácsi labdákat hajigált a közönség felé, aki elkapta, annak a kívánságát ott helyben teljesítették. Megjelent a kedvenc együttese, felbukkant a legjobb barátja és mi ámuldozva néztük a csodát. A levélben kívánó gyerekeknek még jobb soruk volt, akadt egy olyan kisfiú is, aki még egy Forma 1-es autót is megnézhetett közelről. Találgattuk Rékával hétről hétre, ki mit kért, és drukkoltunk, hogy mindenkinek teljesüljenek a kívánságai. Ritka pillanatok voltak ezek, apa akkoriban már kora délután lement a kocsmába, és ha szerencsénk volt, késő estig nem is került elő. Miénk volt az egész délután és a tévé, aminek távirányítóját más napokon szigorúan csak ő használhatta. Anya sem zavart, általában békésen szunyókált a szomszéd szobában, csak néha kezdett el kiáltozni, hogy túl hangos a műsor, zárjuk már le, itt már élni sem lehet.

 

Réka az egyik adás után sugárzó mosollyal fordult hozzám: Te is megpróbálhatnád! Én? Azt hittem, rosszul hallok. Olyan szépen énekelsz, a Juli néni is mindig dicsér – válaszolta. Igaz, hogy énekórán, mikor Juli néni felszólított, mindig lelkesen biztatott az éneklésre, és még a legvadabb osztálytársaim is elhallgattak olyankor pár pillanatra, de nem gondoltam, hogy amúgy ez bárkit is érdekelne.

 

Réka azonban nem tágított. Meg kell próbálni! Mit veszíthetsz vele? Legfeljebb nem válaszolnak! Nem halunk bele!

 

És kire gondoltál? Nagy Sándor bácsira? – kérdeztem. Nagy Sándor bácsi volt a helyi konzervatórium igazgatója, nagy zeneértő hírében állt.

 

Nagy Sándor bácsi? – kérdezte felháborodva. Hová gondolsz, legyen L.!

 

Az meg ki? – dadogtam.

 

Külföldi híres operaénekes, Ani mesélt róla. Ő az igazi szakértő, ő tudná, mihez kezdjünk a hangoddal!

 

Ani Réka barátnője, és már jó ideje komolyan tanult énekelni. A botfülű Réka mindig ámulattal hallgatta.

 

Miért nem megy Ani, ha olyan jól ismeri L.-t? – értetlenkedtem.

 

Nem ér rá. Neked kéne megpróbálni!

 

Ugyan, kit érdekelne ott Juli néni véleménye? Mindenki csak rajtam röhögne!

 

Kishitű vagy, Tomikám, de sebaj, majd én segítek!

 

Fogott egy levélpapírt és bezárkózott a gyerekszobába. Aztán pár nap múlva diadalittasan jelentette: feladtam a levelet.

 

Sokáig nem történt semmi. Apa ekkor már nagyon sokat ivott, és egyszer, amikor anya kórházban volt, hogy miért, azt nem kötötték az orrunkra, több bútort is eltört a hallban. Aznap először barikádoztuk el a gyerekszobát az egyik nagyággyal, aztán mikor már az ajtót ütötte az öklével, kimásztunk az ablakon a nyirkos őszi hidegbe. Kati nénihez, a papa unokanővéréhez futottunk, aki csak néhány házra lakott tőlünk. Réka valami elveszett kulcsról hadart, amikor beállítottunk, mire a néni gyanakvóan mért végig minket, majd annyit mondott: nem bánom, maradhattok… de csak egy éjszakára – tette hozzá.

 

Anya hazajött a kórházból, de a helyzet nem lett jobb. Szinte folyton az ágyban feküdt, nagy fájdalmai voltak. Úgy fáj, meghalok – zokogta. Ez elviselhetetlen! Ti is csak zajongani tudtok, velem bezzeg nem törődik senki. Réka körbeugrálta, de az sem volt elég, mindig volt valami újabb kérése.

 

Egy nap apa csúnyán elverte. Felöntött a garatra, kihúzta az ágyból, és azt üvöltötte: te meg minek vagy itt, te ócska lotyó? Csak sajnáltatod magad egész nap, kieszel minket a vagyonunkból! Minek él az ilyen?

 

A gyerekszobába menekültünk, de ott is hallottuk az ütéseket, bebújtunk az ágy alá és befogtuk a fülünket. Apa nemsokára elment. Aznap nem aludt otthon. Csak reggel mertünk kimenni a szobából. Anya az ágy mellett feküdt nyögdécselve. Az orvos később azt mondta Rékának, hogy több csontja eltört.

 

A levél olyan távolinak tűnt. Na persze, majd én megyek külföldre, mikor nálunk aki már 50 km-re elutazott a közeli nagyvárosba, az előre ünnepélyesen bejelentette, „megyek a városba”. Még Réka is elbizonytalanodott. Lehet, hogy tényleg Nagy Sanyi bácsi segítségét kellett volna kérni, L.-lel biztosan nehezebb boldogulni, de hát a múltkor az az akrobata csoport is kijutott külföldre. Én csak azt gondoltam, te is megpróbálhatnád – mondta Réka.

 

Aztán egy nagyon rossz napon, mikor a matekdolgozatom is egyes lett, és úgy éreztem, semmi nem fog sikerülni már, Réka mosolyogva fogadott. Megérkezett a levél. A kívánságműsort szervező csatorna egy meghallgatásra hívott be a közeli kisvárosba. Még szerencse, hogy apával már jártunk ott, és az épület is a főút mellett volt, különben sosem találtam volna oda. Réka a biztonság kedvéért az összes pénzét nekem adta. Sokan voltak, velem több énektanár is foglalkozott. Végighallgatták a dalaimat, de nem szóltak semmit. A folyosón az egyik anyuka a várakozás közben szteppelő kislányát dicsérgette, aki be is mutatott nekünk néhány trükköt. Tényleg ügyes volt a kislány, úgy éreztem, felesleges volt eljönni, semmi esélyem sincs.

 

Aztán megkaptam a második levelet is. Alig hittem a szememnek. Budapestre hívtak szerződéskötésre. Kétségbeestem. Honnan szerzek pénzt az utazáshoz? Réka azonban nem izgult, és egy csöndes délutánon, amikor apa megint a kocsmában volt, anya pedig a szobájában szundikált, apa ruhásszekrényéhez lépett, és addig kutatott bene, amíg egy fémdobozt elő nem bányászott. A nagypapa telkének a pénze – suttogta. Úgyis csak elinná, már így is alig maradt belőle valami.

 

A vonathoz is Réka kísért ki. Elmagyarázta, merre kell menni, még egy térképet is a kezembe nyomott, mondván, ha eltévednék, csak kérdezzem meg a járókelőket. Sajnos a pályaudvaron anya egyik régi barátnőjébe, Bori nénibe botlottunk. Réka valami osztálykirándulásról hazudozott bizonytalan hangon. Bori nénin látszott, hogy egy szavát sem hiszi, de csak annyit mondott, lehet, hogy meglátogatja anyát, úgyis olyan régen látta.

 

Pesten sokáig bolyongtam, míg megtaláltam az irodaházat, le is késtem az időpontot. Hosszas telefonálások után engedtek csak be. Egy barátságtalan nő azt hangsúlyozta, hogy mivel kiskorú vagyok, a szüleim aláírása is szükséges a szerződésen, és hozzátette, azt hitte, a szüleimmel érkeztem. Dadogtam valamit anya betegségéről, és megígértem, hogy mire elutazunk, meglesz az aláírás. Ott, az irodaházban ismerkedtem meg az asszisztensnővel, Timivel és Viktorral, az operatőrrel. Azt mondták, velük utazom majd. A folyosón láttam Miki bácsit is, de itt nem dobott aranylabdát, inkább gondterheltnek tűnt, hiába köszöntem neki, észre sem vett.

 

Otthon Réka ismét kezébe vette az ügyintézést. Megszerzem az aláírást – jelentette ki magabiztosan. Egyik délután a régi körtepálinkával (amit apa tett el magának szűkösebb napokra) kezdte el anyát itatni. Anyának hamar fejébe szállt az ital, vihogott, nevetett Réka minden mondatán. Réka előkapta az ellenőrzőjét, itt kéne aláírni, meg itt – mondogatta, mutogatta a jegyeit, és végül a papírt az ellenőrző alá hajtogatta úgy, hogy csak az aláírás helye látszódott.

 

Ezután apa esküvői öltönyét rángatta elő a szekrényből, és nekiesett Gizi néni – apa elhunyt nővére – varrógépének. A varrógépnek, amin egykor Gizi nénivel varrogattak, és amit apa már többször is el akart adni. Nadrág is került, apa egyik régi, kopott ünnepi nadrágját szűkítette be. A zakó nagy lett és a nadrág is, de Réka elégedett volt – itt az ünnepi öltözéked, mehetsz! – mondta.

 

Az útlevelet Timi intézte el, miután azt hazudtam, ellopták. A telefonban ideges volt a hangja. Ne tolj ki velem, már mindent lefixáltunk – szidott, de elintézte a papírokat.

 

Viktor és Timi furcsán néztek rám a pályaudvaron, de nem szóltak semmit.

 

A híres operaénekes, azaz L., a nagyváros egyik csendes utcácskájának kis kávézójában várt ránk. Még ma is jól emlékszem a süppedős szőnyegekre, a régimódi sötétbarna, kényelmes székekre, a császár portréjára a falon, az ingaóra ketyegésére.

 

Az operaénekes látványa csalódást okozott. Kövérkés, vastag sálat viselő, zsírosnak tűnő hajú, fáradt, sötét karikás szemű férfi méregetett gyanakodva. Ma már azt is tudni vélem, mi járt akkor a fejében (később sokat olvastam róla és a pályájáról).

 

Úristen, micsoda huzat! Na még csak ez kellett a torkomnak! A reptéren fázhattam meg a múltkor, a fene vinné el az egész utazgatást! Ki a fenének van kedve örökké csak repkedni a világban? Ez a kávéház is milyen vacak! Mi ez a lötty és hol van a sütemény hozzá? Milyen smucigok! Ezek rajtam akarnak spórolni! Az operaházban is mindenki engem üldöz! Az Ilse lefeküdt az igazgatóval, és nyakamra hozta a Gerhardot. Azóta persze ő a kedvenc! A kis protekciós! Visít, mint a malac az összes áriánál!

 

A múltkor meg azt mondták, át kéne gondolnom a jövőmet, kövér vagyok és öreg, nem vagyok színpadképes. Impotens banda! Meg sem érdemelnek! Jövőre lehagyom ezt a koszfészket, alázzanak mást! – sopánkodott L., a híres operaénekes, majd szemügyre vett engem is.

 

Uramisten, hogy néz ki ez a kölyök? Honnét szalajtották, az árvaházból? Mit gondolnak, mi vagyok én, segélyegylet? Nem támogatom a fiút, arra ne is számítsanak! Nekem már a karácsonyi jótékonysági koncert is bőven elég! – óbégatta.

 

Viktor közelebb lépett. Timi azt suttogta, kezdheted.

 

Először remegett a hangom, de aztán belejöttem. Szállt a dal, lassan mindenről megfeledkeztem. Csak azt vettem észre, hogy Timi tapsolt, L. pedig a vállamat lapogatta, a kezemet rázta, miközben valami ilyesmit mondott: – You are very talented. It is worderful! It is amazing! If you grow up, you will join to my tour! You are a very smart boy!

 

Timi közben hadarva fordított, hogy azt mondja, nagyon tetszik neki a dalod, és ha nagy leszel, csatlakozhatsz a turnéjához. Szerinte nagyon ügyes vagy!

 

Aztán szem elől vesztettem L.-t, és már kint is voltunk az utcán. Viktor türelmetlenkedett: siessünk már, lemegy a nap! Végül a vonaton kitört. Miért megy ilyen lassan ez az ócska kaszni? Engem már ott várt a Balogh, a Kis és a Kovács fiú is! Itt csesszük el a napot, miközben már ezeken is túl lehetnénk! Nem tudom, mit képzel az öreg, azt hiszi, minden nap éjfélig dolgozom ezért a szar pénzért? Neki persze könnyű, dobálja az arany labdákat, teszi-veszi magát a színpadon, mindenkivel jópofizik, ő a Miki bácsi, az elcseszett Mikulás, aki minden gyerek kívánságát teljesíti! Feszít a nyugati autójában, a Rózsadombon pöffeszkedik, kábítja a csajokat a dumájával, én meg azért melózom, hogy ne albérletben rohadjak meg a Tündivel és az Anikóval!

 

– Viktor, ne a gyerek előtt – csillapította Timi.

 

– Te csak fogd be a szád!

 

Timi sértődötten hallgatott, Viktor sem beszélt. A pályaudvaron vettem észre, hogy eltűnt a pénzem. Kétségbeesetten Timire néztem. Ő türelmetlenül megjegyezte, nem ezért fizetnek, nem vagyok én bank! De mikor meglátta a könnyeimet, eltűnt, majd a kezembe nyomta a jegyet. Ahogy távolodott a fekete bundájában és a fekete bokacsizmájában, hirtelen visszafordult: de azért ügyes voltál! Figyeld a tévét, egy hónap múlva te jössz! – kiáltotta.

 

Nem tudom, mi történt visszafelé a vonaton. A peronon senki sem várt, pedig Réka megígérte, hogy elém jön.

 

Zuhogott az eső. A nadrágom szára lucskos volt a víztől, és a cipőm is elázott, mire hazagyalogoltam. Az előszoba ajtaja tárva-nyitva volt. Égett a villany. Nem éreztem a pálinka szagát, így tudtam, apa nincs otthon.

 

Zokogás hangját hallottam anya szobája felől.

 

Benyitottam. Anya az ágyán feküdt, kezében egy üres gyógyszeres üveget szorongatott. Az éjjeliszekrényen még rengeteg üres gyógyszeres doboz és üveg feküdt. A szőnyegen tabletták hevertek szétszóródva. Réka az ágyra borulva zokogott. Mikor meglátott, felkelt és magához szorított. Már annyira vártalak! – suttogta. Azt hittem, sosem érsz haza!

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében