Lőnhárt Melinda legújabb kötete egyrészt a mondanivaló letisztultságával, másrészt formai virtuozitásával lepi meg az olvasót. Találhatunk a kötetben szösszenetnyi négysorost, finomszövésű haikut, központozás nélküli szabad ötletek jegyzékét, valamint hosszan hömpölygő vers és próza közötti átmeneti szövegeket is. Külön kiemelendő a versek játékossága. Játék a versformával; szembeszökőek a versparafrázisok törmelékei. Hangsúlyos József Attila jelenléte, de elbújtatva felfedezhető Vörösmarty, Ady, Karinthy, Tamási Áron, Szent Pál Szeretethimnusza, a Halotti beszéd, Kőmíves Kelemen-ballada vagy akár népi gyermekmondóka. Van, hogy búvópatakszerű a parafrázis, áthallások új szövegkörnyezetben, amik sajátos jelentésárnyalatot adnak, mivel az áthallásokban ott az eredeti vers íze, ezt mintegy hurcolja magával az új versben is.
Külön kiemelendők viszont az ismert versre ráépülő, abból szétindázó átköltések. A Születésnapodra című versben a József Attila-vers sajátosan játékos ritmusa, szójátékos rímei bár felismerhetőek, de mégis másképpen, egy másik élethelyzetet tükrözendő. Találó a kolozsvári Monostor negyed kőrengetegében a befalazott asszony balladája – habár itt templom, bank és „százezer pont ugyanolyan börtönablak” áldozata (Mielőtt felgördül a sziszüphoszi kő). Különösen szívbemarkoló a páli Szeretethimnusz „felhasználása” a szerelem kínjának érzékeltetésére (A szerelem ma holdfogyatkozás…)
A kötet verseiben gyakoriak az ajánlások, egy-egy konkrét személyhez, költőtárshoz, családtaghoz írt versek, vagy épp az apa halálát, hiányát tematizálók. Konkrét, éles fénytörésű élethelyzetek, gyermekkor, hiányok, kérdések (rengeteg a kérdés a kötet verseiben), fityiszt mutató, csak azért is humor mentén válik szaggatottá ez a kötet. Mert ahogy a kötet fülszövegében olvassuk: „ami szaggatott, nem szakadt: teljes egész, sebekkel, szakadásokkal, résekkel, leválni készülő részekkel.” A kötet címadó verse szerint ez a szaggatott egész valami olyasmi, ahogy áttetszik a vízen a nap, a poháron a víz, az üvegen a pohár – és ezzel együtt „minden egyben áll”. Maga a látás, a tekintet szaggatottsága ez, amikor is a szaggatottság maga a teljesség. „Szaggatott határvonalak mentén micsoda szín és fénytörés” – így folytatódik a vers. Az egész, ami nem a részek összege. Mert vajon visszavezethető-e valami egészre a színskála? Az összes szín keverékére talán? Az apró részletek csillanása egészebb mindennél. Akárcsak Lőnhárt Melinda kötetében.
Lőnhárt Melinda: Szaggatott. Várad Kiadó, 2018.
