rend
érdekes előadáson ülök, fakultatív
tábor tagjaként, este hét, egy
közgazdászból bencés szerzetessé
lett alumnust hallgatok, aszketikus
és elvonulásra egyre hajlamosabb
lényem talán irigyli is, én éppen
kifelé a vizsgákból, egy kapcsolatból,
egy városból, elmélyülten figyelek,
szép ember, velem egykorú, fényes –
hirtelen valami kihagy, félreverődik,
majd bömböl a mellkasomban, zúg
a fülem, úszik az atya, tátog, csúszok
bele a székbe, na most mi lesz, anyám,
lélegezz, lélekjelenlét, még jó, hogy
itt van a pap, csillapodom, de más
vagyok, ködben tapogatózom, akár
a vak, tehetetlenül, ez a test nem
is enyém, mérem a pulzusomat, jön
a lift, felmegyek szállásomra, kinézek,
szemben a templom, egyedül istené
a dicsőség, elterülök az ágyon, még
másnap is úgy érzem magam, mint
akit áttörtek valamin, és megteszem
fogadalmam: csatlakozom a rendhez.
teraszversek
1.
csak a nap hozza helyre a szélütögette világot
letört ágak csonthalmain madarak szotyoláznak
takaros háztáji biomagányok kukucskálnak az ablakon
kocsonya remeg a kamrában és a pókok szertefutnak
mikor kisöprik a telet a hajnalkötényes asszonyok
penészes falak csendjéből feldohognak a tárgyak
minden képtelenség valóságos látvánnyá növekszik
az elszontyolodott konty kibomlik – farsangi báj ez;
avagy „beöltözés a levetkezésbe” plasztikus árnyékvetés-
forgó (kafkabál) a veranda titokzatosan sejteti hogy lesz
feltámadás ahogy a kőlap mintáira fodrozódva kiülnek
a felhőgyerekek miközben bújócskáznak a nappal
2.
a szerelem aritmia
kihagyás
élettere elköti a figyelmet
kisajátít és eltulajdonít
nem hall semmit
a dobbanástól pulzusa kirohanások
félreverések irracionális
tünetegyüttese megnyíló
föld mintha mennyzene
– decrescendo
3.
végelgyengül a tél
lassan az utolsó mínusz
is kinullázódik
vigasztaló a deal
hogy újra nő a fű
4.
ülök a teraszon, lehunyom
szemem, belül a napfény
pontja, cikázik fel és alá,
napi két óra kintlét,
terápiás céllal – már
lankadnak a hóvirágok,
egy fakopáncs beköszön,
különben cinkék, általános
madárzsivaj, mint iskolában
menza után, ledobott
hátizsákok a napok, zsemléből
kilógó parizer, akár egy
emotikon, készül az aranyeső,
hát kell ennél több szerelem?
égből pottyant labdák
nyáron kivittük a kertbe a szétnyitható konyha-
asztalt, szúnyogháló-sávot kapcsoztam rá
ruhacsipesszel, így pingpongoztunk. engem
elkapott a röhögőgörcs, ahogy eszembe jutottak
a nevelőapám grimaszai, amikor részegen játszott.
isten nyugosztalja, a mennyei fröccsbárban csuklik.
de legutóbb brixtonban ütöttem én is el így az
időt a csontütőkkel, a borítás rég lefoszlott róluk,
mindig volt instant kávé a community trustban,
ahová többek között netezni jártunk. a pingpong-
labda kaucsukszaga azonban a gyerekkort töri
fel, mint egy tojás, ülök a következő játékra várva.
mit pattog maga? szól rá anyámra egy hapsi a hetes
buszon, félek, hogy leüti, a végállomáson pedig
egy cigányasszony üvölt: ne bámulj, te vak genyó!
persze, napszemüvegben vagyunk, cipekedünk
haza a teszkóból, akkor még megvolt a pesti lakás,
a zuglói panelhalomban. aztán egy fonák kontra,
majd a tenyeres pörgetés kipenderített minket,
matt fehér labdacsokat, szétgurultunk, agyon-
tapostak, behorpadtunk itt-ott, de szerváltunk egy
vidéki házat, s most ömlik a könnyem a nevetéstől,
rázkódik a lapockám, ráborulok a kútra, istenem,
micsoda ejtés!
Horváth Eve 1984-ben született Nagykanizsán. Jelenleg Dunavecsén él. Megjelent kötete: Konzol (Mersz Könyvek, 2019.)
