1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Höl­gye­im és ura­im, éve­lő pol­gár- és sors­tár­sa­im, hogy a sze­rep­hez al­kal­maz­kod­jam: Bé­la va­gyok, az a hí­res, az a bi­zo­nyos, ha már va­la­ha egy­szer meg­va­kít­hat­ta­tok. Tő­lem a szín­pad jobb ol­da­lán ki­hord­hat­já­tok a fél or­szá­got, az ol­dal­sza­lon­ná­kat, a kol­bász­ból font ke­rí­tést, s az ara­nyat to­jó tyú­ko­kat, ha el­kot­ko­dá­csol­ják ma­gu­kat, elég annyit mon­da­no­tok meg­nyug­ta­tá­som­ra, hogy for­dulj be és aludj, urunk Bé­la ki­rály, az eső majd el­áll, és be­özö­nöl­het a má­sik ol­da­lon mint vissza­adott an­gol-ame­ri­kai ÁFA, a sze­men­sze­dett jó­lét, én azt sem lá­tom, hogy igaz-e, ami­kor párt­prog­ram­ok alá­tá­masz­tá­sá­ra be­ad­já­tok ne­kem, hogy ugye szép itt, ugye jó itt, drá­ga­kő a Te­le­com meg a gáz szám­la...
Én a nép va­gyok, te­hát Bé­la, ura­tok és pa­ran­cso­ló­tok, akit előbb meg­va­kí­tot­ta­tok, mi­e­lőtt ke­zem­be eről­tet­té­tek a pezs­gős po­ha­rat és el­fog­nak hang­za­ni a le­ges­leg­újabb új­évi jó­kí­ván­ság­ok és csap­ni­va­ló költ­ség­ve­té­sek.
Ha vol­na eszem, még egy bet­le­he­mi évet hall­ga­tok, fi­gye­lek, rej­tő­zöm, ne­hogy rám tör­je­nek a pro­pa­gan­da-kom­man­dó­sa­i­tok. De úgy sem bil­lent­he­tem hely­re az idők ten­ge­lyét. Nem gróf Helsingöri Ham­let va­gyok és nem dr. Tarzan, a meg­men­tő­tök. Per­sze nem szí­ve­sen len­nék az ál­do­za­to­tok sem. Nem ér­ti­tek meg egy­mást még hat-hét ezer drá­ga anya­nyel­ve­te­ken sem. Így hát nem is tő­lem kel­le­ne meg­tud­no­tok, hi­szen tör­vé­nyes elöl­já­ró­i­tok van­nak, jól fi­ze­tett Poloniuszok és plety­kás Putifárnék, ahogy vá­lasz­tot­tá­tok őket.
Se­baj! A til­tott gyü­mölcs az Úr öt­le­te volt – így ad­ta ide a vi­lá­got, bár tud­hat­ta, hogy a kí­sér­tés csak nőttön nő. És nem lesz iga­zi össze­tar­tó erő sem a pa­ran­cso­latfűz­ér, sem a csa­lád, sem a nyelv, sem a nem­zet, sem az ál­ta­lá­no­san aján­lott össze­ol­va­dás, a sze­re­tet. Íme Bor­nem­issza Ger­gő és Évica he­lyett má­ra már még csak nem is hol­mi lu­das­ká­sá­ba ke­vert Jan­csi és Ju­lis­ka az or­szág, a né­pes­ség, ha­nem csu­pa Nor­bert és Ni­ko­lett kel­le­ne át­érez­zen, át­gon­dol­jon és igaz­sá­got te­gyen Ár­pád és Bor, az An­jo­uk és Zách Fe­li­ci­án, Hu­nya­di és Czillei kö­zött, hogy az egyik ár­mány, a má­sik jár­vány.
Mennyi te­het­ség itt kö­rül és mi­lyen mély sze­gény­ség. Dr. Sze­gény­ség szál­lá­sa, szál­lo­dá­ja, kas­té­lya az or­szág. De hát Éne­im és Né­pe­im, rá­hi­bá­zá­sa­im és té­ve­dé­se­im, fi­gye­lem! Azért nem hull­tunk el, múl­tunk el, vesz­tünk ki, hal­tunk ki, ölel­kez­ve és bir­kóz­va, bun­kóz­va és ölel­kez­ve, mint a hu­nok és a ge­pi­dák, egye­dül ezért: A ren­ge­teg ké­szen­lét­ben ál­ló em­be­ri ér­té­kért. Nem Rékakirálynéval, vagy még Dá­ri­us­sal el­ásott kin­csek itt a kin­csek. Ha­nem az, amit nem ké­pe­sek le­von­ni, be­von­ni, bu­ta és tol­vaj mi­nisz­te­rek se­hol.
Pe­dig a go­nosz be­lő­lük min­dent a fel­szín­re hoz ku­tya­fe­jű ta­tár­ként, va­sas né­met­ként és fel­tá­lal fo­lya­ma­tos böjt­je­ink­ben. Bod Pé­ter gyer­mek­ko­rá­ban a leg­ke­se­rűbb fa­kér­get őröl­ték liszt­té, ha ke­nyér kel­lett. S ugyan­így Ha­vas­al­föld­ön és hó­ta­lan fel­föl­de­ken. A nagy vol­gai éh­ség ide­jén em­ber­húst, gyer­mek­húst mér­tek a már nem is tit­kol­ha­tó pi­a­co­kon. Ez legfennebb kan­ni­ba­liz­mus. Ma a taj­gá­ból Tá­vol-ke­le­ti szerv­át­ül­te­tők­nek ad­ják el, ele­ven al­kat­rész­nek mé­rik ki a jö­vő em­be­ri­sé­gét. Ezek a ku­fá­rok már messzebb men­tek a tör­té­ne­lem­ben a va­la­ha leg­igaz­ság­ta­la­nabb ta­lá­rok­nál, ta­tár tö­meggyil­ko­sok­nál, – és ezek van­nak ma! Az elekt­ro­ni­kus for­ra­da­lom, di­gi­tá­lis élet-át­öm­lesz­tés ten­ge­lyé­ben, pár­hu­za­má­ban. Az új­ra meg új­ra meg­tes­te­sül­ni pró­bá­ló vi­lág vé­gé­ben. Le­gye­tek szul­fa­mid-né­pek és pe­ni­cil­lin-ná­ci­ók, kü­lön­ben be­le­hal­tok.
Haj­nal az ab­la­ko­kon, haj­nal a sze­me­ken. Új­évi haj­na­lon kö­rünk­ben a re­mény il­la­toz, zúz­ma­rás min­den, vagy pál­ma­fás, de cse­cse­mők gü­gyö­gé­sé­től édes. Ezt még a vak is lát­ja.