"a világ ismételten végtelen lesz"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 9. (791.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
A jövő előkészítése
Vermesser Levente
„A Szentföld felé kihegyesedik a nyolcas”. Beszélgetés Kemény Istvánnal
KEMÉNY ISTVÁN
Kemény István versei
FISCHER BOTOND
Buddha Jazz
Vicente Ferreira Da Silva
A tenger dialógusa (Folytatás előző lapszámunkból)
Demeter M. Attila
Hogyan szokunk le a dohányzásról? (Avagy rövid értekezés az emberi akarat hatalmáról)
Molnár Vilmos
Kőrösi Csoma Sándor és a kalmár
Dezső Katalin
Beépülés
György Alida
Papírdoboz
Csillik Kristóf
Csillik Kristóf versei
Somogyi Tibor
Somogyi Tibor rövidprózái
Horváth Eve
Horváth Eve versei
Codău Annamária
Akikbe besűrűsödnek a szavak
Lövétei Lázár László
Kilencedik vignetta – Részlet a Feketemunkából –
Patak Márta
Tiltott élet
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
nem úsztak be
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Hagyományokkal és kontroll­kényszerrel nem lehet békésen szakítani
Bartha Réka
Járványszerű háború egy koszovói romatörténetben
Antal Balázs
Hosszú versek könyve
TŐTŐS DOROTTYA
„csak így tudom mondani”
Zsidó Ferenc
Közelkép Buda Ferencről
Bátor, nem őrült
Jakabffy Tamás
Egy erdélyi „császári és királyi” orgona
HORVÁTH BENJI
emlékmű a jövőnek (Gagyi Botond festményeihez)
 
Codău Annamária
Akikbe besűrűsödnek a szavak
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 9. (791.) SZÁM – MÁJUS 10.

Bár Roy Jacobsen 2018 őszén a Margó Irodalmi Fesztivál meghívottja volt, a magyar szakmai recepció nem nagyon látta meg a fordításban A láthatatlanok címmel akkoriban megjelent regényét, egy trilógia első részét (ez utóbbit ugyan a Scolar kiadása nem jelöli). Pedig érdemes elidőzni a 20. század első évtizedeiben egy észak-norvégiai szigeten élő család történetét visszafogottan és empatikusan elbeszélő könyvnél. A magyar olvasó számára az élményt egy fura familiaritásérzés fokozhatja – amint ezt a párhuzamot Szarka Károly1 is kifejti –: bár ismeretlenek számunkra a færing vagy a lefse, a narrátori pozíció, mely mintha egyszerre lenne kívül és belül az elbeszélt világon, szentimentális nosztalgiázás nélkül, de mégis mély szeretettel és megértéssel közelítve tárgyát; valamint a bemutatott mikroközösségnek a belső dinamikája és a földrajzi tér kötöttségeihez, illetve a külvilághoz való viszonyának változásai Oravecz Imre Ondrok gödrére emlékeztethetnek, annak ellenére, hogy itt a burjánzó stilizálás helyett minimalistább elbeszéléssel van dolgunk.

 

Barrøya szigetén egyetlen család él: a családfő Hans Barrøy, idős apja, Martin, felesége, Maria, lánya, Ingrid és húga, Barbro. A család a szigeten próbál gazdálkodni, az apa telente néhány hónapra halászni megy egy másik szigetre, illetve olykor áteveznek a szomszédos faluba, túlnyomórészt beszerzés-értékesítés céljából. Idővel Ingrid kerül a fókuszba, a kemény körülmények között zajló élet leírása mellett az ő felnövésének története is a regény. A család megpróbáltatásainak egyik fő okozója, színtere, de egyben terveik, reményeik és otthonuk lényege: a sziget és az azt körülvevő tenger. A regény egyrészt lehetővé teszi a kapcsolódást a sziget toposz irodalomtörténetben ismert hozadékaihoz (jó emlékeztető a Helikon 2019/16-os tematikus lapszáma, benne különösképp Fried István Szigetlét és vágy a boldog szigetekre c. összefoglaló tanulmánya), másrészt a történet és a szereplők jellemének alakulásában jóval erőteljesebben érvényesülnek azok a mindennapokat meghatározó keretek, amelyek a sziget földrajzi-fizikai-éghajlati adottságaiból származnak. Az éghajlatnak való kiszolgáltatottságról szóló részek (téli viharok, nyári hőségek) váltakoznak azokkal az epizódokkal, amelyek a szigetlakók gazdasági kiszolgáltatottságát mutatják: mivel nem teljesen önellátóak, szükséges a kapcsolatfelvétel a környező szigetekkel, például bekapcsolódni a tejszállító hajó körútjába. Az élettér jellegéből adódó izoláció a pszichét is meghatározza. A társas igény mindenkiben jelen van, hisz „a szigetek lakóiban besűrűsödnek a szavak, néha ki kell engedni őket” (123), átjárnak olykor egymáshoz, de az alapvető élményük a magány. Leginkább hallgatnak, nem beszélnek meg/ki dolgokat. Nemcsak a szigetlét predesztinálja őket erre, hanem a szocializáció is: Ingrid nem azért lesz hallgatag és komoly, mert szigeten született, hanem az iskolában tanulja meg, épp akkor, amikor megnyílik számára a világ. A szigetlakók egyszerűeknek tűnnek, de valójában egymás számára is inkább kifürkészhetetlenek, belső drámáikat egyénileg dolgozzák fel: ha valaki sír, a többiek elfordulnak, a szenvedés privát. A kívül (a tenger és a többi szárazföld) és a belül (a saját sziget) viszonyával, átjárásaival analóg módon a szigeten belül minden ember sziget, miközben nagyon egymásra utaltak a túlélésben – ezért különösen súlyos, amikor valaki hirtelen kiiktatódik az egyenletből. A földdarabbal szemben az ember belső egyensúlya végérvényesen felborulhat: Martin, majd Hans halála után Maria mentális egészségének megbomlása következtében Barrøyán a tizenéves Ingridnek és Barbro fiának, Larsnak kell átvennie a családfői és -eltartói feladatokat, ami lassan komoly szerepzavarokhoz is vezet, valamint a generációk közötti különbségeket is kiélezi.

 

A Barrøy család történetének viszontagságaival együtt idő, természeti körforgás, emberi emlékezet, társadalom és történelem, túlélés bonyolult egymásrautaltságát fürkészi Jacobsen jó ritmusérzékkel. Teszi ezt egyrészt közvetlen narrátori észrevételekkel, amelyek a szigetvilág átfogó, történeti távlatból való ismeretét is tükrözik: „Az első téli vihar minden alkalommal iszonyatos, borzalmas erővel csap le, ehhez foghatót soha nem éltek át, noha az előző évben ugyanez történt. Innen ered az a fogalom, hogy »emberemlékezet óta«, mert egész egyszerűen elfelejtették, milyen volt, hiszen nem lehet mást tenni, mint legjobb tudásuk szerint túlélni ezt a földre szállt poklot, s aztán a lehető leggyorsabban kitörölni az emlékezetből.” (52). Gyakran a fejezetek felütései is olyan mondatok, amelyek tézisszerűen állítanak valamit. Ezek azért nem válnak zavaróvá, mert egy kollektív tudás megidézéseként hatnak, illetve szilárdságuk itt-ott meg is billen, mint annak a „mantrának” az esetében, hogy a sziget nem hagyható el: Ingridnek adott ponton cselédnek kellene elszegődnie a faluba, de nagyon nehezen talál munkát – egy elejtett mondat viszont azt sugallja, hogy az anyja az, aki nem bírja őt elengedni. Másrészt közvetettebb megoldások az olyan jelenetek, amelyek a szigetlakók egy-egy szokásához kapcsolódnak. A partra vetett tárgyakat például úgy őrzik „a nem hasznosítható, de el sem dobható tárgyaknak fenntartott ládá”-ban (19), mint egy kollektív tudattalan, s ezek révén ismerhetik meg vagy képzelhetik el a rajtuk kívüli világot. Ezek között van egy távcső, amit generációnként elővesznek, de bár a szigetlakók számára a látóhatár egy viszonyítási és episztemológiai szükséglet („A látóhatár feltehetően a legfontosabb tulajdona az itt lakóknak, látóidegük álmukban is remeg, noha szinte észre sem veszik, és meg sem próbálják megfogalmazni a jelentőségét”, 28), túl messzire nem szeretnének ellátni, ami szintén olyan védekezési mechanizmus, mint az emberemlékezet fent idézett implikációi: „bizonyára jó oka van annak, hogy a szem csak addig lát el, ameddig ellát, ez talán a szem és a látnivaló számára egyaránt előnyös” (79). Innen talán a cím jelentéstartománya is feldúsítható: a láthatatlanok maguk a szigetlakók a történelem nagyobb perspektívája felől, akiknek jelenlétét majd legfennebb néhány rom jelzi; láthatatlanok egymás számára is kínzó magányukban; de láthatatlan folyamataiban a külvilág („a szárazföld”) is. A társadalmi változások, a modernizáció vagy az első világháború hatásai úgy érkeznek Barrøyára, mint a partra vetett, dekódolhatatlan múlttal rendelkező tárgyak, ugyanakkor befolyásolják a szigetlakók terveit és elképzeléseit. Különösen emlékezetes, ahogyan Barbro ragaszkodik a saját székéhez: a nőknek ugyanis sokáig állva kellett a szigeten étkezniük, míg a férfiak ülhettek – a változás itt egyik pillanatról a másikra történt meg.

 

Úgy is mondhatnánk, hogy Jacobsen regénye arra érzékeny, hogy ki mit lát és honnan – a különbség világokat választ el egymástól. „Maria a filozófus itt, ő más szemszögből nézi a dolgokat, mert egy másik szigetről származik, és van mivel összehasonlítania a helyi viszonyokat, ez tapasztalatnak, akár bölcsességnek is nevezhető, ugyanakkor lehet egyfajta tudathasadás is, attól függ, mennyire különböznek egymástól ezek a szigetek és szemszögek” (25). A szigetre érkező lelkész a táj szépségét emeli ki, ami számára csak retorikai fogásként hasznosul, hisz ő kívülről nem éli meg azt, amit az ismert életformához való ragaszkodás és a beláthatóból való kitörés vágya közé szorult szigetlakók. Kíváncsi volnék, hogy a lassú hömpölygést követő felgyorsulás a cselekményben a regény utolsó negyedében azt jelzi-e előre, hogy a következő kötetekben Ingrid életútjával együtt a szigetlét és az örökkévalóság viszonya is felborul.

 

 

Roy Jacobsen: A láthatatlanok. Ford. Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2018.

 

 

Jegyzet

1 Szarka Károly: Olyan, mint a magyar, csak ez norvég. https://dunszt.sk/2019/04/23/olyan-mint-a-magyar-csak-ez-norveg/

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében