Bár Roy Jacobsen 2018 őszén a Margó Irodalmi Fesztivál meghívottja volt, a magyar szakmai recepció nem nagyon látta meg a fordításban A láthatatlanok címmel akkoriban megjelent regényét, egy trilógia első részét (ez utóbbit ugyan a Scolar kiadása nem jelöli). Pedig érdemes elidőzni a 20. század első évtizedeiben egy észak-norvégiai szigeten élő család történetét visszafogottan és empatikusan elbeszélő könyvnél. A magyar olvasó számára az élményt egy fura familiaritásérzés fokozhatja – amint ezt a párhuzamot Szarka Károly1 is kifejti –: bár ismeretlenek számunkra a færing vagy a lefse, a narrátori pozíció, mely mintha egyszerre lenne kívül és belül az elbeszélt világon, szentimentális nosztalgiázás nélkül, de mégis mély szeretettel és megértéssel közelítve tárgyát; valamint a bemutatott mikroközösségnek a belső dinamikája és a földrajzi tér kötöttségeihez, illetve a külvilághoz való viszonyának változásai Oravecz Imre Ondrok gödrére emlékeztethetnek, annak ellenére, hogy itt a burjánzó stilizálás helyett minimalistább elbeszéléssel van dolgunk.
Barrøya szigetén egyetlen család él: a családfő Hans Barrøy, idős apja, Martin, felesége, Maria, lánya, Ingrid és húga, Barbro. A család a szigeten próbál gazdálkodni, az apa telente néhány hónapra halászni megy egy másik szigetre, illetve olykor áteveznek a szomszédos faluba, túlnyomórészt beszerzés-értékesítés céljából. Idővel Ingrid kerül a fókuszba, a kemény körülmények között zajló élet leírása mellett az ő felnövésének története is a regény. A család megpróbáltatásainak egyik fő okozója, színtere, de egyben terveik, reményeik és otthonuk lényege: a sziget és az azt körülvevő tenger. A regény egyrészt lehetővé teszi a kapcsolódást a sziget toposz irodalomtörténetben ismert hozadékaihoz (jó emlékeztető a Helikon 2019/16-os tematikus lapszáma, benne különösképp Fried István Szigetlét és vágy a boldog szigetekre c. összefoglaló tanulmánya), másrészt a történet és a szereplők jellemének alakulásában jóval erőteljesebben érvényesülnek azok a mindennapokat meghatározó keretek, amelyek a sziget földrajzi-fizikai-éghajlati adottságaiból származnak. Az éghajlatnak való kiszolgáltatottságról szóló részek (téli viharok, nyári hőségek) váltakoznak azokkal az epizódokkal, amelyek a szigetlakók gazdasági kiszolgáltatottságát mutatják: mivel nem teljesen önellátóak, szükséges a kapcsolatfelvétel a környező szigetekkel, például bekapcsolódni a tejszállító hajó körútjába. Az élettér jellegéből adódó izoláció a pszichét is meghatározza. A társas igény mindenkiben jelen van, hisz „a szigetek lakóiban besűrűsödnek a szavak, néha ki kell engedni őket” (123), átjárnak olykor egymáshoz, de az alapvető élményük a magány. Leginkább hallgatnak, nem beszélnek meg/ki dolgokat. Nemcsak a szigetlét predesztinálja őket erre, hanem a szocializáció is: Ingrid nem azért lesz hallgatag és komoly, mert szigeten született, hanem az iskolában tanulja meg, épp akkor, amikor megnyílik számára a világ. A szigetlakók egyszerűeknek tűnnek, de valójában egymás számára is inkább kifürkészhetetlenek, belső drámáikat egyénileg dolgozzák fel: ha valaki sír, a többiek elfordulnak, a szenvedés privát. A kívül (a tenger és a többi szárazföld) és a belül (a saját sziget) viszonyával, átjárásaival analóg módon a szigeten belül minden ember sziget, miközben nagyon egymásra utaltak a túlélésben – ezért különösen súlyos, amikor valaki hirtelen kiiktatódik az egyenletből. A földdarabbal szemben az ember belső egyensúlya végérvényesen felborulhat: Martin, majd Hans halála után Maria mentális egészségének megbomlása következtében Barrøyán a tizenéves Ingridnek és Barbro fiának, Larsnak kell átvennie a családfői és -eltartói feladatokat, ami lassan komoly szerepzavarokhoz is vezet, valamint a generációk közötti különbségeket is kiélezi.
A Barrøy család történetének viszontagságaival együtt idő, természeti körforgás, emberi emlékezet, társadalom és történelem, túlélés bonyolult egymásrautaltságát fürkészi Jacobsen jó ritmusérzékkel. Teszi ezt egyrészt közvetlen narrátori észrevételekkel, amelyek a szigetvilág átfogó, történeti távlatból való ismeretét is tükrözik: „Az első téli vihar minden alkalommal iszonyatos, borzalmas erővel csap le, ehhez foghatót soha nem éltek át, noha az előző évben ugyanez történt. Innen ered az a fogalom, hogy »emberemlékezet óta«, mert egész egyszerűen elfelejtették, milyen volt, hiszen nem lehet mást tenni, mint legjobb tudásuk szerint túlélni ezt a földre szállt poklot, s aztán a lehető leggyorsabban kitörölni az emlékezetből.” (52). Gyakran a fejezetek felütései is olyan mondatok, amelyek tézisszerűen állítanak valamit. Ezek azért nem válnak zavaróvá, mert egy kollektív tudás megidézéseként hatnak, illetve szilárdságuk itt-ott meg is billen, mint annak a „mantrának” az esetében, hogy a sziget nem hagyható el: Ingridnek adott ponton cselédnek kellene elszegődnie a faluba, de nagyon nehezen talál munkát – egy elejtett mondat viszont azt sugallja, hogy az anyja az, aki nem bírja őt elengedni. Másrészt közvetettebb megoldások az olyan jelenetek, amelyek a szigetlakók egy-egy szokásához kapcsolódnak. A partra vetett tárgyakat például úgy őrzik „a nem hasznosítható, de el sem dobható tárgyaknak fenntartott ládá”-ban (19), mint egy kollektív tudattalan, s ezek révén ismerhetik meg vagy képzelhetik el a rajtuk kívüli világot. Ezek között van egy távcső, amit generációnként elővesznek, de bár a szigetlakók számára a látóhatár egy viszonyítási és episztemológiai szükséglet („A látóhatár feltehetően a legfontosabb tulajdona az itt lakóknak, látóidegük álmukban is remeg, noha szinte észre sem veszik, és meg sem próbálják megfogalmazni a jelentőségét”, 28), túl messzire nem szeretnének ellátni, ami szintén olyan védekezési mechanizmus, mint az emberemlékezet fent idézett implikációi: „bizonyára jó oka van annak, hogy a szem csak addig lát el, ameddig ellát, ez talán a szem és a látnivaló számára egyaránt előnyös” (79). Innen talán a cím jelentéstartománya is feldúsítható: a láthatatlanok maguk a szigetlakók a történelem nagyobb perspektívája felől, akiknek jelenlétét majd legfennebb néhány rom jelzi; láthatatlanok egymás számára is kínzó magányukban; de láthatatlan folyamataiban a külvilág („a szárazföld”) is. A társadalmi változások, a modernizáció vagy az első világháború hatásai úgy érkeznek Barrøyára, mint a partra vetett, dekódolhatatlan múlttal rendelkező tárgyak, ugyanakkor befolyásolják a szigetlakók terveit és elképzeléseit. Különösen emlékezetes, ahogyan Barbro ragaszkodik a saját székéhez: a nőknek ugyanis sokáig állva kellett a szigeten étkezniük, míg a férfiak ülhettek – a változás itt egyik pillanatról a másikra történt meg.
Úgy is mondhatnánk, hogy Jacobsen regénye arra érzékeny, hogy ki mit lát és honnan – a különbség világokat választ el egymástól. „Maria a filozófus itt, ő más szemszögből nézi a dolgokat, mert egy másik szigetről származik, és van mivel összehasonlítania a helyi viszonyokat, ez tapasztalatnak, akár bölcsességnek is nevezhető, ugyanakkor lehet egyfajta tudathasadás is, attól függ, mennyire különböznek egymástól ezek a szigetek és szemszögek” (25). A szigetre érkező lelkész a táj szépségét emeli ki, ami számára csak retorikai fogásként hasznosul, hisz ő kívülről nem éli meg azt, amit az ismert életformához való ragaszkodás és a beláthatóból való kitörés vágya közé szorult szigetlakók. Kíváncsi volnék, hogy a lassú hömpölygést követő felgyorsulás a cselekményben a regény utolsó negyedében azt jelzi-e előre, hogy a következő kötetekben Ingrid életútjával együtt a szigetlét és az örökkévalóság viszonya is felborul.
Roy Jacobsen: A láthatatlanok. Ford. Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2018.
Jegyzet
1 Szarka Károly: Olyan, mint a magyar, csak ez norvég. https://dunszt.sk/2019/04/23/olyan-mint-a-magyar-csak-ez-norveg/
