Serestély Zalán verseskötete érdekes szerkezetű, izgalmas anyagot rejt, ha átlapoz a borítón az ember (ld. majd lentebb). Legelébb ennek a bizonyos szerkezetnek a hullámzása képes elragadni az olvasót. Olyan erős tételekkel indul a könyv, mint az apacsend vagy az apatheia, aztán hirtelen visszafogottabb lesz, már csak abból kifolyólag is, hogy a bombasztikusnak ható zsigeri élmények után egyre inkább intellektuális vonalakra tolódik át a figyelem – ebbe pedig egy ilyen kezdés után bele kell szokni. Ez az újraindulás-újraindítás a tényleges felütésnél sokkal észrevétlenebbül gyorsítja fel a kötetet a gyűjtemény közepére. Aztán onnantól már erős a sodrás, végigrántja a második felén az olvasót.
Dehát a két fél igazából nem is az oldalszámokban mérhető, inkább mondhatók kétféléknek a versek. A legtöbb darab személyes jellegű, ennek a személyességnek pedig különb s különbféle változatai vannak. Az egyik fő vonulat verseiben a személyes jelleg végig megmarad, s a saját vagy a családi lét felé kiterjesztett létezésről referálnak a darabok. A másik fő vonulat a személyes érintettség felől a tárggyá válás útján halad, általánosabbá emelve a szólás tétjét. Ezek tónusa végülis inkább bölcseleti jellegű lesz, és bár a személyes kiinduláshoz vissza-visszatérnek, de az absztrakció lesz a meghatározó. Azt már előző könyvéből (Az állomás 3 kutyái) is lehetett tudni, hogy különös vonzalom fűzi az ebekhez a szerzőt – itt most legalább annyi szó esik állatokról és növényekről, mint emberekről. Hogy aztán a végére ismét a családhoz érjünk vissza. Szépen komponált keretet ad, ahogy az apa távozásától, a legelső verstől, a gyermek érkezéséig, a legutolsó versig vezet az út. A távozás és az érkezés motívuma sokféleképp olvasódik, sokféleképp értetődik a felütés és a zárlat hangsúlyos darabjai között.
Serestély Zalán kedvence a hosszú vers. Leginkább terjedelmes tételek találhatók a kötetben, és érezhetően ezek az igazán fontosak. Ezekben a versekben szövegeinek bölcseleti (úgy is mint öko-etikai, politikai-ideológiai, esztétikai, művészetideológiai) vetületeit nem egyszerűen csak elő tudja tárni, hanem a gondolat kiformálódását magát modellálja a szöveg. A gondolat születése pillanatának megragadása láthatóan erőssége a Serestély-lírának – mondhatnám, hogy jelképi erejű, ahogy a beszélő fia születéséről referál épp az utolsó versben, szinte szó szerint illusztrálva, ahogy az ige testté lőn, a gondolatok születésétől az ember születéséig jutva. A gondolati líra tárgyias intellektuális alapállása azonban csak kevésszer tartható, bár nem kétséges, hogy a tárggyá válás esztétikai eseménye itt is megtörténik a személyes jellegű szólásoknál nemegyszer. Epizáló drámai monológjainak a családtörténet rekonstruálása és a mindennapi életet meghatározó ideológiai konstrukciók adnak keretet, egyszersmind kontrasztossá is teszik a különböző rétegeket: a dédnagymama és a nagymama élettörténete a történelem nagyerejű mozgásaival kapcsolódik össze, a szülőké ehhez képest már sokkal kisebb léptékű, ahogy nyilván körülöttük a világ is szűkebbre zárul, még ha néha mégis teljesen nyitottnak mutatkozik is (kilenctizenegy), míg a saját élet már „egyszerűen” „csak” éleforma-kérdésként artikulálódik.
A chagall ránk hagyja tekintetét, az urak minden kontingencián, az omorika vagy a szinopszis ezek között is a legterjedelmesebbek. Az első egy némettől vett francia autótól indul el, hogy aztán Chagallon és a káeurópai kiborg-léten át Cuxhavenig jusson – nem mellékesen keresve egy mai (ká)európai identitás aspektusait. Chagall pedig a gilot meséli c. tételben is előkerül, amely szöveg a kötet egyik legjobb darabja. A mondás mint mesélés „továbbadásából” építkező szöveg különböző művészeket és műveszetesztétikákat helyez egymás mellé, jellemzően ezen esztétikák olyan sarkalatos pontjait ugratva ki, melyeket magyarázni nem lehet, ám azonnal érezhető jelentésformáló jelenlétük a vonatkozó művészek pályáján: Kertész a „szeretettel még szívesen / kezdene valami újat”, Pilinszky szerint „nem problémák és megoldások vannak / hanem tragédiák és irgalom” stb. (66–70.). A szöveg nem csak a mondta és szinonimái révén idézi fel a megszólalást, de minden szakasz végén az utánozhatatlan hangokat is be- vagy felidézi – bár épp ennek a révén a patetikus építmény némi ironikus ellenfénybe is kerül.
Rokon darabok a jövel éhség, a föld és a fekete jószág is – utóbbi természetesen Babits-omázs –, amennyiben felismerjük hasonló ideológiai karakterüket, hiszen ember, állat, természet viszonylatában állít az olvasó elő hasonló problémákat a kín, a kínzás, a brutalitás felől (ilyenformán szegről-végről kapcsolódik hozzájuk a kövek életéből is).
Bár váltakozóak a sorok, leginkább mégis rövidek, nagybetűk neveknél, központozás sehol sem szerepel. Az olvasást felszabadító játékok ugyan jól működnek, de leginkább mégis hasonló nyelvi karakterűek a versek. A többszólamúság csak helyenként bukkan fel, olyankor viszont nagyon jót tesz. Ilyen például a nekemazénanyám c. szöveg. Folyton újrakezdődő, zaklatott ismétlésekből, variálódó alakzatokból álló lüktetése a maga töredezettségével üdítően kirí a többnyire a kimondhatóság iránt sem elméleti, sem tematikai síkon ilyen súllyal kételyt nem támasztó versek közül.
Mivel egy jó verseskönyvről sem retorikailag, sem dramaturgiailag nem jó az egyetlen rosszal kezdeni, így inkább ide, a végére helyezem el, amit pedig az olvasás rendje szerint elől kellene álljon – hogy ugyanis nem, nem jó a cím, sőt, elképesztően rossz választás, de azt most már az olvasó tudja, hogy az egész kötetnek ez a leggyengébb pontja, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az egyetlen gyenge pontja. Kár, hogy ott rikít a borítón. Verscímben szerencsére nem, mert a münchennel megszakad c. vers utolsó sora (39.).
Ám mivel retorika és dramaturgia szempontjából ugyanúgy a végére sem szerencsés hagyni az egyszem rosszat, így, ha már „újrakezdtem” az elejétől az olvasást, akkor hadd folytassam innét, mert a kötet legjobb darabja számomra a nyitó apacsend c. tétel. A tragédiához, amely nem is feltétlenül csak a halálhoz, hanem tulajdonképpen az apa életének egészéhez tartozik, itt olyan nyelvet talál Serestély Zalán, amely a tárgyilagos alapállásra rakódó egyre komorabb, magukban mégis kontemplatív szavaival olyan váratlan zengeti meg a gyász legmélyebb szenvedélyét, hogy nem lehet borzongás nélkül olvasni. És innentől kezdve végül is már biztonságban érezheti magát az olvasó. Nem azért, mert már nem érhetik meglepetések, egyáltalán nem – hanem mert tudja, hogy azok jó meglepetések lesznek.
Serestély Zalán: közös hűlés. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövegtsége, Kolozsvár–Budapest, 2019.
