"a világ ismételten végtelen lesz"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 9. (791.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
A jövő előkészítése
Vermesser Levente
„A Szentföld felé kihegyesedik a nyolcas”. Beszélgetés Kemény Istvánnal
KEMÉNY ISTVÁN
Kemény István versei
FISCHER BOTOND
Buddha Jazz
Vicente Ferreira Da Silva
A tenger dialógusa (Folytatás előző lapszámunkból)
Demeter M. Attila
Hogyan szokunk le a dohányzásról? (Avagy rövid értekezés az emberi akarat hatalmáról)
Molnár Vilmos
Kőrösi Csoma Sándor és a kalmár
Dezső Katalin
Beépülés
György Alida
Papírdoboz
Csillik Kristóf
Csillik Kristóf versei
Somogyi Tibor
Somogyi Tibor rövidprózái
Horváth Eve
Horváth Eve versei
Codău Annamária
Akikbe besűrűsödnek a szavak
Lövétei Lázár László
Kilencedik vignetta – Részlet a Feketemunkából –
Patak Márta
Tiltott élet
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
nem úsztak be
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Hagyományokkal és kontroll­kényszerrel nem lehet békésen szakítani
Bartha Réka
Járványszerű háború egy koszovói romatörténetben
Antal Balázs
Hosszú versek könyve
TŐTŐS DOROTTYA
„csak így tudom mondani”
Zsidó Ferenc
Közelkép Buda Ferencről
Bátor, nem őrült
Jakabffy Tamás
Egy erdélyi „császári és királyi” orgona
HORVÁTH BENJI
emlékmű a jövőnek (Gagyi Botond festményeihez)
 
Jakabffy Tamás
Egy erdélyi „császári és királyi” orgona
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 9. (791.) SZÁM – MÁJUS 10.

A 20. század elejének magyarországi – és ekként persze erdélyi – egyházi megrendelői az új templomokba megkívánt vagy felújítandó orgonák kapcsán megkerülhetetlenül árajánlatért folyamodtak a „birodalmi” Rieger Testvérek üzeménél, amelynek 1894 óta Budapesten, a X. kerületben is leányvállalata volt. (A magyarországi Rieger csak 1952-ig használhatta a nevét, később állami vállalat lett, majd Aquincum Kft. néven privatizálódott.) A pécsi Angster-üzem mellett a Rieger volt a legnagyobb gyártó. Szakmai hagyománya 1844-ig nyúlik vissza. Franz Rieger (1812–1886) ekkor készítette el opusz 1-esét szülővárosában, Jägerndorfban a vártemplom számára. A városkát ma hivatalosan Krnovnak hívják, Csehország északkeleti határtelepülése.

 

Ám a Rieger nemcsak sikertörténet, de kortárs valóság is. A közelmúlt egyik óriási vállalkozása kínai projektjük volt: a csengcsoui Nagyszínház számára épített 70 regiszteres, négy billentyűsoros-pedálklaviatúrás orgona, amely formatervezési szempontból igazán egyedi, minthogy természetesen igazodnia kellett a hipermodernnek számító, merész vonalú épület stílusához.

 

De vissza a kezdetekhez! Az alapító Franz Rieger és Fiai (Otto és Gustav) üzeme a 19. század iparosításának, modernizáló törekvéseinek, de egyben szociális tudatosságának is kitűnő példája. 1879-ben nagyarányú munkáslakás-építésbe fogtak, majd kidolgozták a beteg- és balesetbiztosítási rendszert. Feddhetetlen minőségű gyártmányaikat nemcsak díjakkal ismerték el. 1896-ban császári és királyi udvari szállító címet kaptak Bécstől. A századfordulón pedig, amikor a jägerndorfi üzem már több mint százötven alkalmazottal dolgozott, a munkáslakások saját elektromos áramellátáshoz jutottak. Nagy szó volt ez akkoriban!

 

1903-tól ifj. Otto Rieger (1880–1920) vezette a gyárat. Hirtelen halálát követően azonban – pár évi megoldáskeresés után – Rieger legjobb munkatársával és barátjával, Joseph von Glatter-Götzcel új családi tulajdonba került a vállalkozás, ám megmaradt a patinás Rieger név. 1924-től Glatter-Götzék (összesen három nemzedék) már nemcsak a késői romantika orgonaeszménye mentén dolgoztak – amely a Rieger céget az első időszakban kizárólagosan jellemezte –, hanem a változó ízléseket követve az ún. Orgelbewegung szempontjaira is tekintettel voltak: a klasszikusnak számító mechanikus, csúszkaládás orgonák iránti nosztalgiára.

 

A többségében templomi használatú, viszonylag kis hangszínspektrumú orgonák mellett van Erdélyben egy kiemelkedő ­Rieger-­koncerthangszer is, az opusz 1800-as. A marosvásárhelyi Kultúrpalota orgonáját Bernády György polgármestersége idején, 1911-ben rendelték meg Otto ­Riegertől, Antalffy-Zsiross Dezső, Schmidt­hauer Lajos budapesti orgonaművészek tervei és a Karácsonyi István által ajánlott diszpozíció szerint. Nem volt olcsó mulatság: kezdetben 15–16 ezer osztrák–magyar aranykorona volt az orgonára előirányozva, de végül közel 50 ezer koronáról érkezett meg a számla. A hárommanuálos-pedálos orgona műszaki átvételére 1913 júliusában került sor a cégvezető Otto Rieger jelenlétében. Nyilván akkor is nagy hangszernek számított a vásárhelyi: 63 regiszterét összesen 4463 síp szólaltatja meg. Álságos volna különösebb „műemlékvédelmi tudatosság” eredményeként értékelni azt a tényt, hogy az összes síp máig eredeti, azaz több mint száz éve készült. Valójában a mindenkori erdélyi szegénység és/vagy érdektelenség, illetőleg a kedvezőtlen politikai széljárás folytán alakult így. A hangszer első „gazdája” Zsizsmann Rezső volt, őt követte Metz Piroska, Csíky László, Kozma Mátyás, majd kortársunk, a Filharmónia alkalmazottja, Molnár Tünde.

 

A rendszerváltozás előtti években a vásárhelyi Kultúrpalota orgonáját Mesnyi János tartotta karban, az „ahogy lehet” jelmondat szerint. Feladatát a nagyszebeni Hermann Binder vette át, aki manapság is széles körű és szakszerű orgonarestaurátori munkásságot folytat.

 

A koronavirózis-járvány miatt rendhagyó módon, online nyilvánosság előtt zajlott az 1913-as hangszer generálfelújítása utáni újraavató-ünnepség április 5-én. A munkát a jó hírű szászhermányi orgonaépítő és -javító cég, a Construcţii de Orgi şi Tâmplărie végezte. A munkálatok több hónapig tartottak, 2019 nyara folyamán a nagyteremben ezért nem is voltak rendezvények, hiszen a restaurálás jelentős része a helyszínen történt. A régi diszpocíziójú, de műszakilag teljesen újjáéledt hangszeren Molnár Tünde játszott.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében