"a falra festett katasztrófa adott"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 10. (792.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A személyesség méltósága
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Minden élet igazságát hitelesen képviselni. Interjú a 60 éves Háy Jánossal
László Noémi
László Noémi versei
Cseke Péter
Páskándi kolozsvári műfajspektruma
BORCSA JÁNOS
Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról
Locker Dávid
Vihar
Luca Ștefan Ouatu
Luca Ştefan Ouatu versei
Repkő Ágnes
Repkő Ágnes versei
Dan Negară
Dan Negară versei
Borcsa Imola
Szinte
Vincze Ferenc
Az indulás ideje…
Siniša Tucić
Siniša Tucić versei
Láng Orsolya
Valahonnan ismerős
FISCHER BOTOND
Miért a színház gondja a jeruzsálemi láng?
Biró Mónika-Anita
Pénteken még a fű is zöldebb
Demeter Zsuzsa
Interjúkban túlélő történelem
Papp Attila Zsolt
Egy előre bejelentett kudarc krónikája
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 2.
Szabó Andor
Todor Tamás. A szerzőről, cím nélkül
 
BORCSA JÁNOS
Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 10. (792.) SZÁM – MÁJUS 25.

Páskándi Géza maga fogalmazta meg, hogy színműírói munkásságáról sokat írtak, viszont prózájáról és verseiről annál kevesebbet. Sőt – tette hozzá –, verseit és prózája egy részét elég sok értetlenség kísérte (Páskándi Géza: Levél a Holminak. In Holmi, 1994. 8. és In Uő: Esszék, előadások, levelek. Bp. Gondolat, 1995). Mindezt annak kapcsán vetette papírra, hogy megjelent Bretter György Helyzetek című, 1973–74 körül írt kiadatlan kritikája A vegytisztító becsülete című novelláskötetről (Holmi, 1994. 5. 773–778.) Író és kritikusa egymásra találása természetesnek tekinthető, minthogy Páskándi már az 1960-as évek második felében szakított a hivatalosnak elismert irodalom „keskeny ösvényével”, és egyre szélesebb „világhoz kapcsolódó országutakat” járt, akárcsak az esszéíró és filozófus Bretter ugyanabban az időszakban. (Vö. Páskándi Géza, i. m., 152–153., 155.)

 

A Páskándi által emlegetett szakításban többféle, irodalmi-esztétikai és irodalmon kívüli motívumok játszottak közre. Ez utóbbiak közül egyet maga az író idéz fel önéletírásában (Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim. Lakitelek, Antológia Kiadó, 1996), amikor is kitér börtönből való „kijövetelének” egy epizódjára, arra, ami Kolozsvárt történt, a szekuritátén való kötelező jelentkezésekor. A belügyi tiszt szokásos „intelmét”, hogy a börtönben történtekről soha senkinek nem beszélhet, úgymond megértette Páskándi, később pedig tudatosult benne, hogy ez a rábólintás „egy elkötelezettség vállalása volt, csakhogy nem az állam s a szervek felé, hanem egy új irodalmi stílus tekintetében.” Azt jelentette ez – írja –, hogy „ezután írásaimban az ’egyenes beszédtől’ majd a képes beszéd, az abszurd, a parabola, allegória, fabula, groteszk és a szimbólumok vegyék át a stafétabotot.” (I. m. 56.)

 

Az ember és a hatalom természetéről életreszóló tapasztalatokat szerezhetett az, aki politikai fogolyként hatéves börtönbüntetést szenvedett az 1956 utáni Romániában. Csak a felszínt láthatja tehát az a Páskándi-olvasó, aki például tiszta hetykeségnek tartja a költő Hagyakozás című versének következő két sorát: „Életszegény novellisták / kapnak majd egy téma-listát.”

 

A szerző válogatásában készült, A vegytisztító becsülete című novelláskötet1 1954 és 1973 közötti alkotói időszak rövidprózájából állt össze, s Romániában született novellisztikájának legjavát, vagyis az első novelláskötet (Üvegek, 1968) nagy részét is magában foglalja. Köztük található az egyik legkorábbi, a Csendes óra című karcolat, amelyet a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap 1957. január 12-i számában adott közre, tehát még a szabadlábon lévő egyetemi polgártól. Az akkori irodalmi nyilvánosságban szokatlan tematikájú és nézőpontú írás azonnali figyelmet keltő hatását a pályatárs és kiadói szerkesztő, Szabó Gyula idézte fel emlékiratában (Képek a kutyaszorítóból, I–IV., 2001–2002). „Páskándi karcolata emlékezetessé tette annak az Utunk-számnak az olvasási napját a kiadói szerkesztőségben, ahová még külső ’bejárók’ is jöttek fellelkesülve az írástól – írja. – Az ’egyedi’ eset a sánta öregemberrel s az illemhellyel, amely egyetlen szabad hely és menedék a feleség házi zsarnokságával szemben, a szólás- és gondolatszabadság ’csendes órájának’ nyugalmas szigete, a legtelibetalálóbb erővel fejezte ki létünk általános helyzetét.” (I. 381.)

 

Ennél is figyelemre méltóbb közlés volt aztán – sok évi kényszerhallgatás után – a Weisskopf úr, hány óra? című novella (Utunk, 1965. július 2-i szám), amely ugyancsak az egyént állítja középpontba egy öreg zsidó órás személyében. Egy másik zárt térben, a cellában éli át a hős a félelmet, de ennek megírásához már a parabolát s nem az ’egyenes beszédet’ választja a szerző. Nyitás történik részéről így az időtlenség és a bölcseleti tartalmak felvetése irányába. A főhős fenyegetettséget szülő groteszk álma a Führerrel (aki serblit csinált a zsidó koponyájából, hogy belerondítson) és kiszolgáltatott helyzete a börtön valóságában az egyén fizikai és szellemi megsemmisítését vetíti előre. Az áldozat pedig nem más, mint az a fogvatartott, aki tudja, sőt cellatársaival is tudatja – mintegy kimerítve ezzel az izgatás bűntényét! –, hány óra, aki azt az időt mutatja, ami van. Ezzel pedig szembemegy a börtönvilág „rendjéval”, ahol „egybefolyik az éjjel a nappallal, az evés az alvással, a tompa lélek a sajgó testtel.” (167.)

 

A hős tulajdonképpen azzal, hogy saját idejét ragadja meg, az egyén nagy esélyét próbálja életben tartani. Az esszéíró Bretternél találni a gondolatot, miszerint azáltal válhat az egyén önmaga kortársává, ha sikerül megragadnia a saját idejét; ez lehet az ő nagy esélye. A Páskándi-novella szerint viszont ezt minden belső és külső körülmény, az álom és a börtönvalóság egyként próbálja meghiúsítani.

 

Ennél azonban összetettebb jelentést tulajdoníthatunk a novellának, amit éppen a képes beszéd, a parabola enged meg. Ez esetben egy, a történethez illesztett s azt az általánosítás szintjére emelő reflexióval zárul a novella: „Az idő, ha még érdekel: fáj. Kronosz vonagló testét érzed benne hánykolódni. Kronoszét, akivel véletlenül néha találkozunk.” (169.) Ez a konkrét-egyediből az elvont-általánosba való váltás különben szervesnek és motiváltnak tekinthető ebben a novellában, minthogy az indításban is az időről elmélkedik a narrátor, s így mintegy mélységet kap az időt ismerő Weisskopf úr konkrét, egyszeri története. Az idő a lét terhét hordozza…

 

Bretter György, a filozófiai esszé művelője nem véletlenül „találkozhatott” a novellista Páskándival. 1969-ben az Utunkban közölte a Kronosz, a kegyetlen című esszéjét, amelynek indítása gondolatilag éppen a Páskándi-elbeszélés zárásával cseng össze: „Kronoszt az istenek bűntudata hívta létre, és ezért amíg csak idő létezik, mindig szenvednie kell. […] Az istenek benne önmaguk paradicsomi naivitását büntetik. Ha Kronosz nem volna, az istenek nem tudnák, hogy halhatatlanok, nem uralkodhatnának a végtelenség tudatával agyukban a múló dolgok, emberek és világok fölött.” In Bretter György: Vágyak, emberek, istenek. Tanulmányok, esszék. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1970, 139.)

 

Különös, abszurd helyzeteket, illetve a létezésnek az embert lealacsonyító számtalan esetét írta meg Páskándi a kötet novelláiban. Jelentős részük a szabadság kérdését veti fel a kortársi modern próza által járt változatos „országutakon”. Az Unalom és A Táncos történetének helyszíne a börtön, fogvatartott szereplőkkel, kinagyított helyzetekkel. Az öreg, az Európa térképe viszont a civil életben, a családban, illetve az iskolában játszódó történetet foglal magában; példázatok ez utóbbiak az emberben felülkerekedő rosszról, a kegyetlenségről és erőszakról, mondhatni Golding-regényre emlékeztető hangulattal és végkicsngéssel. Megírta a szüksége végzésében akadályoztatott kishivatalnok végzetes kimenetelű esetét is az Üvegek című novellában. A felelősség kérdése ugyancsak élesen vetődik fel Páskándinál: áthárítható-e a kivégzés végrehajtása, az egyén következmények nélkül nyilváníthat-e véleményt a másik ember életét vagy halálát illetően, illetve annak bűnösségéről vagy bűntelenségéről? (Nem éppen vadállat…, Közvélemény-kutatás, illetve A Lajos Fábián megöletése.)

 

Ez utóbbi elbeszélésben – az alcím szerint: detektívregényben – felsejlik az író saját meghurcoltatása és politikai indíttatású elítélése, amit az egyik elmélkedő részben így fogalmaz meg az első személyben beszélő narrátor: „ha valaki akarja – bűnösök vagyunk, jóllehet semmi olyasmit sem tettünk, amely e pillanatig a törvényt súrolná” (113.), egy másik szöveghelyen pedig a lefolytatott eljárás valódi természetét is nyilvánvalóvá teszi: „Abból a feltevésből kiindulni, hogy mindenki bűnrészes – csak nem mindenki vesz részt a gyakorlati végrehajtásban –, a legnagyobb igazságügyi embertelenség. […] Ez a jog ellen elkövetett legnagyobb mérvű terror.” (119.) Az írásműnek különben ez csak egyik rétege, hiszen a mű egészében egy igen sokrétű, mondhatni halálos logikával végigvezetett bölcseleti és lélektani tartalmú esszénovella.

 

Szász László elemzése nyomán állíthatjuk, hogy a szóban forgó novelláskötet esetében előretör az intrúzió, mondhatnók, a „benyomulás” jelensége: „az auktoriális szerző egyre sűrűbben játszik azzal a lehetőséggel, hogy a narrátor alakját huncut módon bevonja a – többnyire dialógusnak álcázott – történet terébe.” (Szász László: Az elbeszélés értelemváltása – térben, időben, kritikában. Páskándi Géza novelláiról. In Uő: A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról. Kortárs Kiadó, Budapest, 2003, 129.) Ezek lennének az ún. novelladrámák (Meszelnek, Árnyékban, A vegytisztító becsülete, Kés, villa, olló, Víziszony, A hadsereg borbélya stb.), míg a korábbi időszak kisepikájában inkább a „tiszta elbeszélést”, a diegézist megközelítő formateremtő elv érvényesül.

 

Páskándi Géza olyan irányokat követett tulajdonképpen ama világhoz kapcsolódó országutakat választva, amelyeket a kortársi nyugati világ eszme- és irodalmi áramlataiban lehet fellelni a 20. század közepén, angol, francia és német nyelvterületen, valamint Közép-Európa némely alkotójának, lengyeleknek, cseheknek, románoknak jobbára tűrt és tiltott műveiben, s amelyek általában az abszurd irodalom körébe sorolhatók.

 

 

Jegyzet

 

1 Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. (Hivatkozásaink erre a kötetre vonatkoznak.)

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében