"a falra festett katasztrófa adott"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 10. (792.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A személyesség méltósága
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Minden élet igazságát hitelesen képviselni. Interjú a 60 éves Háy Jánossal
László Noémi
László Noémi versei
Cseke Péter
Páskándi kolozsvári műfajspektruma
BORCSA JÁNOS
Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról
Locker Dávid
Vihar
Luca Ștefan Ouatu
Luca Ştefan Ouatu versei
Repkő Ágnes
Repkő Ágnes versei
Dan Negară
Dan Negară versei
Borcsa Imola
Szinte
Vincze Ferenc
Az indulás ideje…
Siniša Tucić
Siniša Tucić versei
Láng Orsolya
Valahonnan ismerős
FISCHER BOTOND
Miért a színház gondja a jeruzsálemi láng?
Biró Mónika-Anita
Pénteken még a fű is zöldebb
Demeter Zsuzsa
Interjúkban túlélő történelem
Papp Attila Zsolt
Egy előre bejelentett kudarc krónikája
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 2.
Szabó Andor
Todor Tamás. A szerzőről, cím nélkül
 
Biró Mónika-Anita
Pénteken még a fű is zöldebb
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 10. (792.) SZÁM – MÁJUS 25.

Minden gyermekkori történet egy-egy sajátosan érdekes világot tárhat elénk. Ezt az fokozhatja még inkább, ha nem csupán egyetlen ember egyetlen életszakaszába láthatunk bele, hanem az itt megforduló tucatnyi ismerős és családtag élettörténeteinek mozaikját is magunk előtt láthatjuk. Patak Márta regénye nem csupán egy olyan elbeszélés, amely a gyermekkorba visszatekintve idézi meg az elbeszélt én múltbeli világát, hanem a gyermekperspektíva mögött egész élettörténetek, kollektív sorsok és mikroközösségek húzódnak meg.

 

Mindig péntek a 60-as évek Magyarországára kalauzol bennünket, egy iskolás lány mindennapjaiba. Az egyes szám első személyű elbeszélés gyermeki nézőpontja révén egyszerre új, eddig nem értékelt dolgok válnak fontossá: egyetlen tekintet, a túrós-lekváros palacsinta, a linzer keksz vagy éppen a snapsz és a perselypénz. Ezt a perspektívát egészíti ki a retrospektív elbeszélésforma, melyben Patak Márta elbeszélője nem csupán mesél és leír, hanem közben magyaráz és értékel. Semmi sem marad meg annak, ami akkor volt. Az utólagos, (felül)értékelő nézőpont a múlt egy olyan metszetét tárja fel, melyben az érthetetlen történések, az ismeretlen tényezők okozta hézagok kitöltődnek, s így a múlt eseményei valamelyest értelmet nyernek. A gyermek hangja nem vesztődik el, mégis tudása, kommentárjai és értelmezései jóval meghaladják azt. Egyetlen mondatában mintha éppen ars poeticáját fogalmazná meg: „Visszaidézve minden kimondott szó olyan üres, talán ezért is van, hogy idővel megszépíti az emlékezet.” A maga asszociatív témavezetésével hosszú összetett mondatokban fejezi ki magát, mintha mindent egy szuszra akarna elmondani. Folyton újabb részletekre tér ki, újabb összefüggéseket teremt. Nyelvezetéből ki lehet érezni a gyermeki naiv nyelvhasználatot, mely elegyedik az értelmező felnőtt választékos beszédével. Mindezt színesíti az autentikus nyelvjárási beszédmód. A tájszavak szépen elvegyülnek, de mégis felhívják magukra a figyelmet, mivel az adott kifejezéseket, fordulatokat nem ismerők számára teljesen idegenek és érthetetlenek maradnak. A nyelvezet és a tartalom alapján is a regény az egyéni sorsok, történetek révén az adott kornak és társadalmának egy túlnyomórészt irodalmi jellegű szociográfiai feltárásává válik.

 

A három nagyobb részre osztott regényben olvasóként nyomon követhetjük, ahogyan a főszereplő-elbeszélő lány idősebbé, érettebbé válik, s ezzel együtt tanul, tapasztal (örömöt és bánatot egyaránt). Újabb és újabb kérdései lesznek, megszeret, megutál, megismer vagy éppen elfelejt embereket, eseményeket. Látásmódja és tapasztalatai éppen annyira specifikusak, illetve személyesek, mint amennyire bármelyikünk is állhatna, vagy akár már állt is az ő hely(zet)ében. Egyedi események és életek ezek, de ugyanakkor univerzálék is, melyek megszámlálhatatlan sorson és életen keresztül variálódtak a 20. század közepén a háborúk által sújtott társadalmak adott rétegeiben.

 

Szembetűnő és gyakorisága révén érdekessé is válik, ahogy az elbeszélő kifejezi, hogy éppen miről nem tudhatott, mit nem láthatott vagy mit nem érthetett. Egyrészt az elbeszélő maga nem ismerhette a vele történtek minden részletét, illetve a mások életéből kiragadott és elmesélt szegmenseket sem. Másrészt gyakran utal arra, hogy maguk a szereplők sem tudhattak vagy érthettek számos részletet. Az elbeszélés ezen technikájával szinte észrevétlen tölti ki a réseket, teszi egésszé a történeteket, mégis közben folyton felhívja a figyelmet, utal arra, amit éppen csinál. Igen frappánsan mutat ezzel rá a különböző egyéni és kollektív történetek párhuzamos, folyton kapcsolódó s nem elszigeteltségben lefolyó voltára.

 

A külvilág hatásai mellett erős hangsúlyt kapnak a gondolatok, a belső világ. A kettő olykor egymásnak feszül. Az „én” az előbbiből az utóbbiba menekülne: „Minden olyan furcsa volt, mindent úgy néztem, mintha életemben először látnám. Alaposan szemügyre vettem mindent, hogy biztos legyek benne, tényleg ezt látom, nem a képzeletem űzi ezt a csalóka játékot, mert el akarja hitetni velem, hogy itt vagyok, és nem ott, ahol eddig voltam, azon a különös határvidéken, ahol minden egybemosódik, de nem is egybemosódik, inkább csak nem mindig különül el, és mindig más kerül előtérbe.”

 

Az előbbi dichotómia mintájára elkülönül egymástól a városi és a falusi világ. A lányt szó szerint a falusi világba menekítik, míg édesanyja érzelmi válságban van. A falu, a nagyszülők háza testesíti meg számára azt a saját, belső világot, ahol az lehet, aki akar. A két világ ütköztetése a gyermek szemszögén keresztül nagyon érzékletesen hat, erősen kiélezi azt, hogy a kislány hogyan viszonyul környezetéhez, s az hogyan viszonyul őhozzá. Olvasóként nem tudunk meg különösebben többet a helyszínekről: van iskola, templom, szomszédok, bolt és kocsma…na meg a téesz. Ezáltal Patak Márta regénybeli történetei valahogyan univerzálissá válnak (akárcsak Agota Kristof A nagy füzet című regényében).

 

Hasonló módon jelenik meg az idő is a regényben. Ugyan a történelmi időszak ismert (a pontos idő csak nagyon ritkán), a történések rendre következnek egymás után: nyarat az ősz, vakációt a tanév, falusi időt a városi, életet a halál váltja megnyugtató, ám mégis komor (ciklikus) rendszerességgel. Pontosan az idővel való remek játék teszi számomra igazán érdekessé Patak Márta regényét. Eltörli a lineáris elbeszélés szabályrendszerét, s beszéde ha nem is korokon, de mintha egész életeken ívelne át. Míg az elbeszélő és az elbeszélt én egymástól rögzített időbeli távolságban helyezkedik el, addig az elbeszélés olykor jelen idejűre vált a múlt elmesélése közben. Ezek a részletek képesek annyira közelivé és jelenvalóvá tenni az eseményeket, hogy olvasóként szinte mi magunk is ott ülünk annál a családi asztalnál ebéd közben, vagy éppen közelről látjuk az anya távolba révedő kifejezéstelen szemét, miközben gondolatai ütemére remegnek homlokán az apró ráncok. Jelen tudunk lenni Lilla mellett a padban, Nagymari konyhájában, a farakás mögött a fiúkkal vagy éppen a homokbányánál Ferkóval. Ott lehetünk a matekórán, a disznóvágáson is, sőt mi magunk szorongathatjuk a Hilda néninek vásárolt cigarettát a küszöbön. A regény egyre mélyebbre ás: több embert, több sorsot, több körülményt ismerhetünk meg, mégis számos részletében eltávolodtam az elbeszélő kislánytól és történeteitől. A regény vége fele haladva az elbeszélés kissé elveszíti a dinamikáját: egymásra következnek a fejezetek, melyek inkább szólnak az akkor aktuális politikai viszonyokról, elvesztik személyes jellegük, nem ágyazódnak bele annyira a történetek eddig rendszerébe. Ezeket olyan különálló fejezeteknek éreztem, melyek ugyan időben és térben kapcsolódnak az elbeszélő-szereplő világához, mégis valahogyan teljesen kívül maradnak azon.

 

A regény zárása nem nyújt végpontot, nem érkezhetünk meg valamilyen végső lezáráshoz, ám mégis képes átértelmezni a szöveg eddigi egészét: „Világrengető események zajlanak körülöttem, és én még a vasúton se látok túl. A házunktól az iskoláig meg a templomig, legföljebb a folyópartig, azon túl pedig a ligetig tart nekem a világ.” Az idő folyása nem áll meg, az életek, a történetek és a sorsok egymással párhuzamosan vagy olykor egymás útjait keresztezve, de folyton tovább szövődnek. A péntekenként hittanórára járó kislánytól azt tanulhatjuk meg, hogy az válik igazán fontossá, ami velünk és a környezetünkkel történik. Legfőképp pedig az, hogy hogyan tudunk mindeközben jelen lenni.

 

 

Patak Márta: Mindig péntek. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében