"ők a fény és az árnyék"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 11. (793.) SZÁM – JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
„Hiányzik a szöveg lelke, ha nincs mögötte életélmény”. Interjú Patak Márta íróval, műfordítóval
Karácsonyi Zsolt
Költők, királyok, megvadulók
Vermesser Levente
Vermesser Levente versei
Árkossy István
A lélegző vonal
Simonfy József
Simonfy József versei
Vallasek Júlia
A mások regénye
Cseh Katalin
Cseh Katalin versei
Székely Örs
Székely Örs prózaversei
Anastasia Gavrilovici
Anastasia Gavrilovici versei
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Cseke Péter
Páskándi kolozsvári műfajspektruma (Folytatás előző lapszámunkból)
Mila Haugová
Mila Haugová versei
Tófalvi Zselyke
Herkulesfürdői emlék
Abafáy-Deák Csillag
Szárnyak
Jakab-Benke Nándor
A Polanski-ügy
Bartha Réka
Hegel: járvány és utókor között, félúton
Borsodi L. László
A hontalanság utcája
Biró Mónika-Anita
Vigyázz, kész… nőj már fel!
Itt senki sem az, akinek látszik
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 3.
Szekernyés János
Épületek és falak
 
MÁRTON EVELIN
„Hiányzik a szöveg lelke, ha nincs mögötte életélmény”. Interjú Patak Márta íróval, műfordítóval
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 11. (793.) SZÁM – JÚNIUS 10.

 

– Szakképesítésed szerint olasz–spanyol szakos előadó és görög filológus vagy, tanítottál egyetemen, voltál szabadfoglalkozású fordító, nyelvtanár, a budapesti Műcsarnokban rendhagyó spanyol irodalmi szemináriumokat tartottál, kulturális rendezvényszervezéssel is foglalkozol, saját kiadót működtetsz, a balatonfüredi fordítóműhelyek „oszlopos tagja” és szervezője is voltál/vagy. Szintén a biográfiádból derül ki, hogy az olasz, spanyol és újgörög mellett, amely nyelvekből számos irodalmi művet fordítottál, beszélsz még angolul, németül, franciául, oroszul, katalánul és latinul. Hogyan kezdődött ez az egész, például a nyelvek iránti vonzalom?

 

Minden a latinnal kezdődött. Biológia tagozatos gimnáziumi osztályba jártam, latint választottam, aztán sajnos két év után nyugdíjba ment a tanárunk, és nem jött új tanár, úgyhogy a nyáron kénytelen voltam megtanulni angolul, hogy beérjem az angolosokat. Angolból és oroszból érettségiztem, olaszból és magyarból felvételiztem, mert negyedikben gyorsan olaszul is megtanultam, aztán miután a szegedi egyetemről eltanácsoltak, kénytelen voltam spanyolul is megtanulni, mert magyar szakos már nem akartam lenni az ELTE-n. Aztán a görögöt választottam harmadiknak.

 

– „1979 óta sajnos nem tudok verset írni. Pedig szeretnék, mert akkor nem kéne több éven át regényt írnom, hanem egy szonettel el tudnám mondani ugyanazt, amit egy közel 700 oldalas regénnyel. Egy szonett jobban megmarad az ember fejében, mint egy regény cselekménye” – nyilatkoztad pár éve Szepesi Dórának, akivel többek között Enyhítő körülmények között (Scolar, 2017) című novelláskötetedről beszélgettetek. Azt is mondod ugyanebben az interjúban, hogy hosszú, majdnem 30 éves szünet után publikáltál ismét novellát, ám ez nem jelenti azt, hogy ne írtál volna az említett évtizedek alatt. Négy év alatt három köteted jelent meg – ez azt feltételezi, készen volt már „fejben” nagyjából minden, a témák, az irány, a hang?

 

Nem egészen. Írni világéletemben írtam, viszont 1982 után nagyon keveset publikáltam. Nem is akartam, aztán egyszer mégiscsak rávettem magam. Enrique Vila-Matas tehet róla, aki megírta a Bartleby és társai című regényt, amit volt szerencsém lefordítani. Olyan írókról szól, akik abbahagyták (vagy el sem kezdték) az írást. Ez 2005 táján volt, akkor elszégyelltem magamat, és kezdtem álnéven publikálni. A novellák jöttek sorban, akármennyit tudtam volna írni, tudnék most is, ha ráérnék. A regényekre viszont 5-6 évet kell számolni, mert kutatást igénylő témákkal dolgoztam és dolgozom most is. Ez persze nem azt jelenti, hogy az öt év alatt egyfolytában azt a regényt írtam, közben egy-egy novellát is sikerült, aztán a végén legalább fél évig pihentettem is, az idő alatt írhattam novellát, drámát. Különben 2005-ben, amikor publikálni kezdtem, egyáltalán nem gondoltam, hogy regényt is fogok írni. A novellát szerettem nagyon, nem is értem, miért nem népszerűbb, mint a regény. Aztán mit tehettem, ahol egyszer egy novella véget ért, ott elkezdődött egy regény.

 

– Melyik volt az első mű, amit lefordítottál, miért éppen az, és milyen érzést keltett az, hogy át tudtad ültetni magyar nyelvre az illető művet? Minden új fordítás új „szerelem”, vagy vannak olyan szakaszai a munkafolyamatnak, amelyekben a rutin segít? Hogyan döntöd el, milyen műveket fordítasz le – a fordítóműhelyek, pályázati lehetőségek stb. hogyan befolyásolják ezt a folyamatot?

 

Legelőször? A Szeptember végént olaszra fordítottam le, az orosz verseny szünetében, amikor unatkoztam. 1987-ben nyertem a Nagyvilág novellafordító pályázatán, 1. és 3. díjat, egy görög és egy olasz novellával, spanyollal nem pályáztam, mert nem találtam elég jót. Akkor még nehezebb volt hozzájutni mindenhez. Aztán 1998-ban lefordítottam Julio Llamazares Sárga eső című regényét, készen vittem be az Európa Kiadóba, mondtam, ha ezt nem adjátok ki, akkor semmit. Ez hozta meg az áttörést. Nem véletlen, Llamazares költőnek indult, meg is látszik a regényén.

Fordítani és kiadni olyan regényeket igyekeztem választani, amiket nagyon szeretek, ez nagyjából sikerült is. Jó sokáig nem vállaltam olyant, ami nem maradéktalanul tetszett, az utóbbi időben ez már nem így van, valamivel pénzt is kellene keresnem, úgyhogy elvállalok olyasmit is, amivel elég nehezen tudok azonosulni, mégis muszáj, ha le akarom fordítani. Sokszor tépem a hajamat munka közben. Szóval ez inkább rutinmunka, de akkor is veretes magyarsággal kell megszólalni a műnek. Fordítani a nap második szakában tudok, az első felében, reggel írni. Szét kell választani ezt a két tevékenységet, elég jól megy ez nekem.

 

– Inspirál-e mindaz, amit fordítasz, ad-e valamilyen irányt a te prózádnak?

 

Az biztos, hogy sokat tanultam a fordításból, a szerintem rossz írói megoldásokból talán többet is, mint a jókból. Ha hat is rám valamennyire a regény, amit éppen fordítok, akkor sem a fordítás művelete vagy ténye által, hanem mert ugyanúgy belém épül valami belőle, mint ahogyan mondjuk egy Fekete István- vagy egy Móricz-regényből vagy bármi másból.

 

– A műfordítás azt feltételezi, hogy nem csak a nyelvet, hanem a kultúrát, az illető nép „viselt dolgait” is ismered, azt, hogy folyamatos kapcsolatod van ezekkel a kultúrákkal, azok képviselőivel, szerzőkkel – ez így van, vagy csak én gondolom így? A nyelv formáit is ismerned kell, régies és új kifejezéseket egyaránt, hiszen nem csak kortárs szerzőket és szövegeiket fordítod – gondolok itt például Felice Caronni erdélyi útinaplójára, amely 1808-ban íródott.

 

Igen, ez teljesen így van. Eleven kapcsolatot kell tartani az adott országgal, a néppel, akkor tudsz igazán jól fordítani. Gondold el, egy regényben mi minden előfordulhat! A tárgyi kultúrától elkezdve a nyelviig. És az is nagyon fontos nekem, hogy a szerzőkkel is konzultálhassak. Ha még élnek, persze. Jó, hogy Caronnit említed, nagyon szerettem fordítani, igazi kultúrkincs az útinaplója, nem is értem, miért nem lobbiztunk érte jobban Száraz Gyuri barátommal. Annak idején ő keresett meg, hogy az Új Írásban közölne részleteket a városleírásokból, a népcsoportokról szóló fejezetekből, aztán még éveken keresztül beszéltünk róla, hogy ki kellene adni, szép metszetekkel, milyen jó is lenne!

 

A test mindent tud című első regényedet családregénynek nevezték kritikusaid – kerettörténete rendkívül kényes, elhallgatott, elsikkasztott történelmi eseményekről, a bácskai vérengzésekről szól. Mennyire fontos számodra hogy a regényeidben, novelláidban megírt események, történések, érzések (kudarcok, sikerek és mindennapok) számodra ismertek vagy részben átéltek legyenek?

 

– A test mindent tud kerettörténete teljes egészében fikció. Személyes, családi érintettségem a délvidéki eseményekben nincsen, viszont mire a regény végére értem, már lett. Fogadott vajdasági lettem, így is érzem. Bizonyos dolgokról pedig muszáj beszélni, az 1941–44 közötti időszak is ilyen. A témát kutató történész, Pihurik Judit, akivel konzultáltam közben, azt mondta, egy irodalmi mű jó esetben sokkal több olvasóhoz jut el, közelebb is tud vinni egy történelmi eseményt az emberekhez, mint mondjuk egy szakmai tanulmány.

Közvetlenül nem szeretek jelen lenni az írásaimban. Írni viszont nyilván csak akkor írsz hihetően, hogy ne mondjam hitelesen, ha van a szöveged mögött életélmény. Hiányzik a lelke, ha nincs mögötte közvetlen tapasztalat.

 

– Az említett regényed ajánlással és mottóval indul. Az ajánlás ez: „Magyar és szerb nagyapáink emlékének”; a mottó pedig így szól: „Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember!” (Weöres Sándor: Az új évezred szelleme). Milyen recepciója volt ennek a regénynek, hogyan történt, hogy az újvidéki Fórum kiadó jelentette meg, kaptál-e hideget és meleget is azért, hogy régi sebeket mutatsz, tépsz fel, ha kell, és próbálsz gyógyítani?

 

Nagyon erősen kötődik Újvidékhez ez a regény, örültem is, hogy a Forum vállalta a megjelentetését. Bozsik Péter ajánlásával mentem a Forumhoz, miután Magyarországon nem kapkodtak érte. A legjobb helyen volt, van ott ez a regény. Dévavári Zoltán, a regény történész szerkesztője nem hitte el, hogy nem vajdasági írta. Más kérdés, hogy Budapesten szinte visszhangtalan maradt. És ha már a mottót említed, a regény jelen idejű kerettörténetében az uruguayi születésű, Madridban élő Imre megígéri haldokló nagyapjának, hogy ellátogat Újvidékre, a szülőföldjére. Budapesten azonban megismerkedik Matyival, és ez a látogatás hét évet csúszik. Az ő történetük, meg a két másik szereplő, az elbeszélő Helén és Anna, Matyi ikertestvérének jelen idejű története is legalább annyira fontos ebben a regényben, mint a múltbeliek. Csakhogy a múlt nélkül jelen sincsen, hordozzuk a múlt sebeit, ki ilyet, ki olyat, de valamilyen családi traumája mindenkinek van. Ilyen a történelmünk, az országunk múltja része a jelenünknek.

 

– Második regényed, amely a marosvásárhelyi Lector kiadónál jelent meg, Mindig péntek címmel, 2019-ben, részben önéletrajzi ihletésű. Ennek kapcsán Szepesi Dórának nyilatkozva így fogalmaztál: „Sokan mondják, hogy ami igazán fontos, az már gyerekkorunkban megtörténik velünk, arról érdemes beszélni.” A regény „hangja” egy kislányé, ám szemléletmódja, tapasztalatai túlmutatnak a gyermeki énen. Hogyan működik ez, hogyan tárolódnak és alakulnak bennünk az emlékek?

 

Én mondatokra, jelenetekre emlékszem vissza a gyerekkoromból. Ezekhez a mondat- és képemlékekhez ki kellett találnom egy gyerekkort az elbeszélőhöz, aki már nem az a kislány, akiről beszél, és az életére visszatekintve nem csak azt meséli el, amit kislányként látott, hanem azt is, amit akkor még nem is láthatott vagy nem tudott, vagy ha látott is, nem érthette. Ennél a regénynél is nagyon fontos volt nekem a történeti háttér, a nagyszülők révén a háború, ’56, egy-egy villanásnyi kép, rövidebb-hosszabb jelenetek, egy-egy fejezet erejéig.

 

– Egyszer csak meguntad, hogy fordításaiddal „házalj”, és létrehoztad a saját könyvkiadódat, Patak Könyvek néven – amely első körben spanyol elbeszélők sorozatát mutatta be. Szimpatikus az, amit egy interjúban mondtál ennek kapcsán: „Azt hiszem, minden nemzeti irodalomnak van néhány olyan alapműve – a szám akár öttől ötszázig is változhat, lélekszámtól, hagyománytól stb. függően, de úgysem a szám a lényeg –, amelynek a világ minden nyelvén hozzáférhetőnek kellene lenni. Én legalábbis így gondolom. Itt élünk ezen a Föld nevű bolygón, azon belül is Európában, ismerjük a parmezánt, ismerjük a fetát, a camembert-t, de nem ismerjük például Carmen Laforet regényét, A semmit. Márpedig ez így nem helyes. Miért nem ismerjük (már ha ismerni szeretnénk persze)? Azért, mert nincsen meg magyarul. Teendő? Le kell fordítani, és ki kell adni.” (Litera, 2006. április 19. Spanyolok – fordítva, Györe Gabriella). Hogyan vélekedsz erről most?

 

Teljesen igaz. Egyszerűen erre igényt kell tartani, állampolgári jogon. Nagyon örültem volna, ha nem nekem kell ezt a feladatot vállalni, hanem mondjuk az Európa Kiadó sorozatban kiadja a fontos műveket. De nem így történt. Nagyon eltökélt voltam az elején. Tizenkét-tizenhárom kötet, vagy tizennégy, nem is tudom, pontosan mennyi után, most már csínján bánok a fordításokkal, inkább hagyok teret a fiataloknak. Úgy érzem, én már eleget fordítottam. És gondold el, micsoda macera a kiadó összes nyűgét egyedül vinni a vállamon! Nekem is csak egy életem van, és még meg kell írnom két regényt. Úgyhogy évente már biztos nem adok ki újabb regényt, legfeljebb 3-4 évente. Esetleg.

 

– Kaposváron születtél, Szegeden és Budapesten jártál egyetemre, éltél Madridban, most Leányfalun élsz. Mit gondolsz arról, hogy a földrajzi táj belénk ég, és részben meghatározza azt, amilyenek vagyunk, talán kisebb mértékben, mint a család és a társadalmi környzet, talán nem. Szeretsz-e utazni, rejtőzködő ember vagy, vagy szívesen „színre lépsz”?

 

Nem szeretek utazni, kedvtelésből meg egyáltalán nem, oda megyek, ahol dolgom van, és ahol barátaim vannak, de oda rendszeresen vissza kell járnom. Tudom, hogy sosem fogok eljutni Ushuaiába, pedig valamikor szerettem volna, sem San Franciscóba, oda meg valami miatt újabban szeretnék, de ez inkább csak egy kósza képzet, hogy nekem ott valami dolgom van. Most viszont nem Budapestre, még Szentendrére is nehezen indulok el, ide a szomszédba. És igen, engem köt a táj, a Zselic éppen úgy, mint a Balaton-felvidék vagy a Dunakanyar. Sokszor gondoltam mostanában, ha valami miatt menekülnöm kellene ebből az országból, nem mennék messzire, talán csak Hainburg an der Donauig, ami majdnem olyan, mint a Dunakanyar. Hegyek, mint az itteni, pilisi hegyek, nem a Kárpátok, és persze a Duna. Meg az erdő. Pillanatnyilag az a legmegnyugtatóbb életterem, de az is csak egy darabig.

 

– Időnként Erdélybe futnak életed ösvényei, jó pár évvel ezelőtt az Erdélyi Terasz „látta vendégül” spanyol szerzőkről készült bemutatódat, és a Lector kiadóval is jó kapcsolatot ápolsz. Mikor jártál itt először, mi volt a benyomásod tájról, emberekről és szokásokról?

 

A legelső erdélyi élményem egy fájdalmasan szép és hosszú vonatút, 1987-ből, amikor nem is tudtunk kiszállni. Görögországból tartottunk hazafelé unokatestvéremmel, anyagi megfontolásból Bulgárián és Románián keresztül. Csak néztük, néztük a tájat a vonatablakból. Akkor én megsejtettem, ha egyszer közelről is megismerem, ez a vidék majd fogva tart, többé nem enged. Úgyhogy Erdélybe eljutni olyan lett nekem, mint egy hosszan dédelgetett álom. Gyanítom, ha akkor eljutok ide, utána máshová nem is mentem volna, csak mindig jöttem volna vissza Erdélybe. Jó sok év múltán jöttem aztán vissza, és még szeretnék is sokszor visszajönni.

 

– Az obligát „min dolgozol most?” kérdés nem maradhat el, de azt is megkérdezném, mit tennél másképpen, ha most kezdenéd a pályádat, és mit tennél ugyanúgy?

 

Itt van előttem ez a két regény, amit még meg kell írnom. Az egyik, a Simon, a boldog pap, egyelőre ez a címe, tulajdonképpen készen van, nekiállhatok húzni. A legjobb fázis, ezt szeretem. Amíg összeraktam, az volt nagyon nehéz. Rengeteg dokumentum, levéltári anyag, naplójegyzet, visszaemlékezés. 1918–1919-ből. Szóval ezzel a kézirattal még lesz feladatom. Közbe-közbe egy-egy novella, dráma is, hát nem unatkozom. A másik regény, aminek még csak a címét meg a történetét tudom, az nagyon is kötődik Erdélyhez, itt is játszódik, de többet nem árulok el róla. Már nagyon szeretném írni, de még nem lehet, Simon pap regényét útnak kell bocsátanom előtte.

A kérdésed második felére is válaszolok. Az elején talán mondtam, hogy gimnáziumban biológia szakos voltam. Ezzel a mostani fejemmel nehezen tudom elképzelni, hogy kémiából újra kezdve jó lehetnék. Ha esetleg kicsit módosíthatnék magamon, akkor a kémiához jobban értve az ELTE-n lennék biológushallgató és etológiára szakosodnék.

 

 

Patak Márta Író, műfordító, irodalomszervező. Kaposváron született 1960-ban. A szegedi JATE magyar–olasz szakára járt, majd az ELTE BTK-n végzett olasz–spanyol–újgörög szakon, szakképzettségét tekintve olasz–spanyol szakos előadó és görög filológus. Egyszemélyes kiadója a Patak Könyveknek. Többek közt Miguel Delibes, Carmen Laforet, Julio Lla­ma­za­res, Javier Marías, Pardo Bazán, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Odisszéasz Elítisz, Jorgosz Szkambardonisz műveit fordította magyarra. Jelenleg Leányfalun él. Kötetei: A test mindent tud (regény), Forum, Újvidék, 2015; Enyhítő körülmények között (elbeszélések), Scolar, Budapest, 2017; Mindig péntek (regény), Lector, Marosvásárhely, 2019.

 

 

 

 


 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében