zeneiskola brassóban
tanárnő, azért sírok, mert elköltöznek ősszel a madarak, mert az ősz szomorú és mert a zongora kényszer. utálom, ordítanak rám, ezért sírok, nem gyakorlom ki a cernovodeanu-kötet ostoba gyakorlatait, helyette leveleket gereblyélek, mérget szórok le meztelencsigáknak, az udvaron van egy mészgödör, majdnem belemászom.
tanárnő, emlékszem a festetics-kastélyra, amikor nyaraltunk, külföldön, aminek magyarország volt a neve, és ahogy a gyermek hiszi, hogy apja a legerősebb férfi, úgy hittem, magyarország a legjobb ország, igazi kastélyokkal, míg itt a volt apácazárdát gázcsövek tördelik össze-vissza, mint szerveket a perfúzió; enescu és blaga szobrai akár a sejtburjánzás, türemkednek elő a falakból, és a sziszegő dánielkályhák, a csonkolt hangszerek, tanárnő, jól figyeljen, ez nem a sós latyak, ami a csizmáimról, mert az már akkor leolvadt, mára nem gyakoroltam, délután királyfi voltam, amíg a szülők aludtak, ha innen hazamegyek, otthon esik a hó.
azt mondják, nem mehetek be és lefognak kétszer is a nagyobb diákok, bombariadó van, de azt hiszem, hazudnak, nem érdekli őket, hogy apám szótlanul visz be, hogy az út félórás, a fákat számolom, nem értem, amit mondanak, és besurranok a sárga folyosókra, az összetört, összekínzott folyosókra, a falak már sárgák az üres épületben, játszom czernyt és hallgatom a gázláng sziszegését, magát várom, hogy odarajzolja a hibás hangok fölé azt az undok szemüveget, amit szokott a vonalközökbe, a sárga és beteg termekbe, folyosókba, talán egy korona alatt állok, s a gázrobbanás az ív.
hiába csűrjük, tanárnő, a zenének a nyelve a román, ahogy a fekvőtámaszoknak is, egyik nap elhatározta egy kislány, hogy megmutatja nekem románul a folyosót, leírja nekem a barna szőnyeget, a cigiszagot, közben kiszűrődő ütemeket számolunk, egyet, kettőt, grigorescu fejkendős parasztlányait az olcsó másolaton, a virágos vázás festményt, amiből illat helyett már a nikotin dől, elmondjuk, hogy hívják a plafont, a székeket meg az asztalt, az ajtó előtti várástól a városi telek sós, fagyos latyakját.
odabent füstben tartósítják a tanárnőket, olajfestékkel kenik le az apácák ruháját, színes olajfestékkel festenek a pepita mintás macskakövekre, mikor az épületért jönnek, mert a madarak nem költöznek, csak úgy mondjuk ezt is, hazugság, hogy olyanok a dróton, mint a hangok, és a vonalrendszer, a vonalrendszerbe nem vezet áramot senki, nem hallgatok a városba befelé félórákat, és nem értem teljesen a madarak szomorúságát és a románt.
a tizenhetedik század költői
elkészült, felség, ihol a megcsodált idom. hátrább de brahe és segédje, kepler ejt el szavakat a hangzavarban: hol földköpeny teríti be a zajt, hol elefántcsont töri át a csendet, vagy higany morajlik. végül a császár, vörösréz tartószerkezet, a gömb hidegjén épp végigsimít és tovább csügged, ezen a ponton még spanyolul. a higanyóceánra állatöv vetül, úgy képzeli, keze barázdáira folyók futnak. estére már beteg. betűkből bűvöl mudéjar berakást, szavakból konstellációt, egyenletek nem hagyják aludni. hogy lehet valamiből a saját többlete? álmában a higany csak fáradt, izzadt vérré válik, előreugró állú családja az inkák aranyát szaporítja. dózsa és müntzer seregei hol vannak, hol? száz éve már leverték, s a rendeket a pisztolyos mátyás most bocskaiban hülyíti.
rudolf verejtékező kezével az idomon ébred. reggel a városokból erkélye alá sok hízelgő zsebű, tokás luther tolakszik, háta mögött már püspök feni az agyarát. rudolf alkatrészekként szereli össze a szavakat, mondatai is órákká állnak össze. hogy vára börtön-e már, nem tudja, de érzi, hogy szíve fémesedik, feje fölött jezsuiták köröznek; úgy piacolnak ezen a reggelen, mind, mintha bikák dobogtatnának. kimegy, remeg, reszket, erkélyéről vihart lát közeledni. mintha fény vonná be toledo halmait, prágát, nem, parasztsereg kaszái, müntzer, dózsa, az egész lobog, gomolyog, hullámzik a kaleidoszkópban. füle eldugul. holdvilági csordák bontakoznak ki az alacsony légnyomásból, pásztoraik az ég alá ma is marhákat hajtanak.
Székely Örs (1992, Kolozsvár) költő, műfordító. Első kötete ostinato címmel 2020-ban jelent meg a FISZ-nél. Jelenleg doktorál és permakultúrával foglalkozik.
