"ők a fény és az árnyék"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 11. (793.) SZÁM – JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
„Hiányzik a szöveg lelke, ha nincs mögötte életélmény”. Interjú Patak Márta íróval, műfordítóval
Karácsonyi Zsolt
Költők, királyok, megvadulók
Vermesser Levente
Vermesser Levente versei
Árkossy István
A lélegző vonal
Simonfy József
Simonfy József versei
Vallasek Júlia
A mások regénye
Cseh Katalin
Cseh Katalin versei
Székely Örs
Székely Örs prózaversei
Anastasia Gavrilovici
Anastasia Gavrilovici versei
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Cseke Péter
Páskándi kolozsvári műfajspektruma (Folytatás előző lapszámunkból)
Mila Haugová
Mila Haugová versei
Tófalvi Zselyke
Herkulesfürdői emlék
Abafáy-Deák Csillag
Szárnyak
Jakab-Benke Nándor
A Polanski-ügy
Bartha Réka
Hegel: járvány és utókor között, félúton
Borsodi L. László
A hontalanság utcája
Biró Mónika-Anita
Vigyázz, kész… nőj már fel!
Itt senki sem az, akinek látszik
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 3.
Szekernyés János
Épületek és falak
 
Jakab-Benke Nándor
A Polanski-ügy
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 11. (793.) SZÁM – JÚNIUS 10.

Nem véletlen, hogy pont Roman Polanski, pont most, pont ezt a témát szedte elő: egyrészt a sztori örökzöld, másrészt folyamatosan új olvasatokat szül Polanski saját ügyének tükrében is. Csak míg a Dreyfus-ügy és a rendező hetvenes évekbeli szexuális zaklatási pere a mai napig vitákat szítanak, frissek, napirenden vanak, addig Polanski az általa beszélt filmnyelvvel együtt öregedett meg.

 

A Dreyfus-ügy finoman fogalmazva is a harmadik francia köztársaság egyik legkínosabb története volt: 1894-ben egy francia katonatisztet életfogytiglani száműzetésre ítéltek a hírhedett Ördög-szigetre (ahol egyébként a Pillangó / Papillon is játszódik, és ahonnan a szerzőjének sikerült megszökni). A vád: németeknek való kémkedés. Két évvel később új főnök érkezett a titkosszolgálat élére, Georges Picquart ezredes, aki új bizonyítékokat és új bűnöst is – Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy – talált az ügyben, és lelkiismeretére hallgatva megpróbálta tisztázni Dreyfus nevét, de hamar áthághatatlannak tűnő akadályfalakba ütközött a felettesei részéről (ma ezt „deep state”-nek hívnánk). Az sajnos nem bizonyult mellékesnek, hogy Alfred Dreyfus zsidó származású – és a többi ma már történelem: Émile Zola híres tabloid-vádirata, ahonnan a film is kölcsönözte eredeti címét, és amely egyfajta köznevesülésen is keresztülment (pont Esterházy Péter írónk használja zsakűzként leírva a „Dreyfus-pör” százéves évfordulójára emlékezve egy akkori Lettre-ben), ezt követően pedig jött a megosztott közvélemény, a minipogromok, a kettészakadó ország, aztán végül, csomó kínlódás után Dreyfus kapitány hivatalos felmentése. Mondani sem kell, ez az ügy azért lett akkora, amekkora, mert túlmutat önmagán: nem arról van szó, hogy pontosan ki is szivárogtatta ki a németeknek a 120 mm-es ágyú hidraulikus fékrendszerének terveit, hanem arról, hogy mennyire jogállam a poszt-napóleóni köztársaság, mekkora a franciák antiszemitizmusa, tényleg van-e égalité, fraternité és liberté, vagy csak lózungok szintjén.

 

Nos, a Polanski 1978-as ügye is saját magán túlmutató okokból fúvódott tovább egy átlagos zaklatási vagy nemierőszak-ügynél: felment-e valakit a vádak alól az, hogy híres, nem mellesleg traumatizált filmrendező? Kiadjon-e valakit Lengyelország, Franciaország, Svájc – vagy bármelyik más ország – Amerikának, ha az illető elismert művész, úgymond nemzeti kincs? Kaphat-e, kapjon-e Oscart egy zaklató vagy egy erőszaktevő, egyáltalán rendezhet-e filmet? Ezek a kellemetlen kérdések csak még kellemetlenebbek lettek a 2017-es Weinstein-ügy és az azt követő #metoo-mozgalom miatt, olyannyira, hogy Polanskit harminc év után végre az Amerikai Filmakadémia is kizárta – mialatt ő természetesen folyamatosan fenntartja ártatlanságát. Csakúgy, mint Alfred Dreyfus. Szóval a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy időzítése mondhatni tökéletes, Polanski rá is játszik az áthallásokra, és így természetesen a borítékolható botrány sem maradt el: a velencei zsűridíj meg a temérdek César-jelölés és -díj ellenére (vagy pont azért) a filmet kifújolták, tüntettek ellene. A közvélemény, íme, megosztatott, pont mint a Dreyfus-ügy kapcsán százhúsz évvel ezelőtt. Jelen soroknak természetesen nem tiszte az ember vagy a tette felett ítéletet mondani – a mű felett viszont annál inkább, és ugyan valahol érthetőek a filmnek ítélt díjak, nehéz elsiklani az alkotás modorossága, idejétmúltsága felett.

 

Polanski a címadó tisztet (Louis Garrel) vajmi keveset szerepelteti, alig mutogatja, az eredeti tettről alig beszél – a film igazi protagonistája Picquart, és már ebből is kitűnik, hogy ez egy vérbeli detektívmozi, ahol a főhőst az igazság felgöngyölítése érdekli, nem a nyomozás politikai, emberi vagy másmilyen következményei. Igazi műfaji premisszához pedig igazi, sematikus műfaji karakterek illenek, és nem is kapunk ennél többet: a szűkszavú Picquart (Jean Dujardin) klasszikus zsarufigura kosztümös környezetben, aki egy másodpercre sem feszegeti a zsáner kereteit. Annyira nem, hogy még egyetlen sebezhetősége – házasságtörés, amit egy férjes asszonnyal (Emmanuelle Seigner) követget el – is klasszikus. Ehhez az oldschool kerethez ragaszkodik Polanski César-díjat érő, de valójában eseménytelen, öreges rendezése is – ha belegondolunk, hogy ugyanez az ember készítette az Iszonyatot, a Rosemary gyermekét és a Keserű mézet, csakis a film „kosztümösségéből” és az alapanyaghoz való erős ragaszkodásból származtathatjuk a mise-en-scéne rugalmatlanságát.

 

Ebben viszont tündököl a film: látvány – operatőri munka, díszlet, jelmez és bajszok – terén tényleg kifogástalan, és érződik rajta az a hatalmas műgond, amivel a korabeli rajzok, fotók és írások alapján rekonstruálódott a történet (a forgatókönyvet Robert Harris angol újságíró írta saját történelmi regényéből). Polanskinak úgy sikerült integrálnia a klasszikus police proceduralt ebbe az izgalmas történelmi miliőbe, hogy sokáig fel sem tűnik, ráadásul a kosztümös filmek egyik rákfenéjét – miszerint minden úgy néz ki, mint egy panoptikumban vagy egy oktatófilmben – is sikerült kiküszöbölni azzal, hogy megmutatják a korabeli Párizs mocskosabbik felét is az omladozó vagy füstös vakolattal, a dohos belsőkkel és az utcán heverő lócitrommal együtt. Jean Dujardin valószínűleg a lehető legjobb választás volt a főszerepre: jó svádájú, klasszikus hősalkat („the strong, silent type”), aki úgy vonul be a frissen megörökölt „szeku” főhadiszállására, mint Clint Eastwood egy lepukkant mexikói városkába. Láthatunk korhűen megmutatott párbajt, gyorstüzelő ágyút, grafológust és rögtönítélő bizottságot is, szóval a film csak úgy lubickol a történelmi környezet lehetőségeiben.

 

Mindent összevetve egy „auteur-ségében” kissé sótlan, egyéniséget nélkülöző, sőt túlkomoly és modoros mozi a nemsokára 87-et töltő mester legújabb filmje, de történelmi nyomozó-tablóként megállja a helyét. Az pedig, hogy nézőként mennyit vagyunk hajlandóak felfogni és elfogadni a két per közötti nyilvánvaló áthallásokból, szerencsére teljes mértékben ránk van bízva.

 

 

Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy (J’accuse), színes francia–olasz film, 136 perc, 2019. Rendező: Roman Polanski. Forgatókönyvíró: Robert Harris, Roman Polanski. Zene: Alexandre Desplat. Operatőr: Pawel Edelman. Vágó: Hervé de Luze. Szereplők: Jean Dujardin, Louis Garrel, Emmanuelle Seigner, Wladimir Yordanoff, Mathieu Amalric, Laurent Stocker, Vincent Perez, Denis Podalydès.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében