Mintha valami fülledt hajnali álom lenne, amikor összekapcsolódik a sokak által agyonhallgatott „amerikai” Agnus Dei, Samuel Barber kóruskompozíciója és az 1987-ben nem kevesebb, mint négy Oscar-díjat betakarított film, A szakasz (1986) Georges Delerue nevével jelzett zenéje – amely természetesen egy az egyben Barber vonószenekarra írt Adagiója. Mondom: álomszerű… Egymásba szivárognak jelentések, hangulatok, kedélyállapotok, látványemlékek.
2015 novemberének elején ’s-Hertogenbosch (Hollandia) székesegyházában, a Bosch Requiem sorozat egyik előadásán a Wiecher Mandemaker vezényelte Rotterdami Szimfonikus Énekkar úgy adta elő az említett Agnus Deit, hogy az átélő hallgató alig szabadulhatott a nyugtalanságtól: nem álságos-e az Isten áldozati Bárányáról – s egyúttal a kereszténység sarkalatos misztériumáról is – úgy „beszélni”, hogy az váltig „a legszomorúbb zeneként” szorítsa össze a szívünket? Ki feledhetné, az Újvilágban ma is az egyik leggyakrabban alkalmazott gyászzenének számít a vonósokra írt Adagio – sok más kulturális bálvány és egynémely amerikai elnökök mellett Einstein temetésén is erre zokogtak –, s Barber remeke több átfogó felmérés fényében is győztesként kerül ki a világ legszomorúbb zenéinek összeméréséből.
Az 1910-ben született Barber korának talán legtehetségesebb amerikai zeneszerzője volt, bár az amerikaisággal szemben sokkal készségesebben érvényesítette az „európai akcentust”, ráadásul a modernitással hencegő korszellem sodrását tapasztalva nem érezte jól magát a nyilvánosságban, s gyakran gyötörte az önbizalom hiánya.
Ifjúkorában Pulitzer-ösztöndíjjal tanult a Római Amerikai Akadémián. Az öreg kontinens kultúrájának tömegvonzásában egymás után születtek a kevésbé maradandó juvenáliák, de egy olyan vonósnégyes is (op. 11, 1936), amelynek második tétele érettségben, mélységben, továbbgondolhatóságban kiemelkedett a többi közül. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy még az introvertált szerző maga is elégedett volt vele. De történt, hogy Arturo Toscanini is felfigyelt erre a második tételre, és arra biztatta Barbert, hogy nagyobb orkesztrációval írja át – önálló műként – az Adagiót.
A téma mindenféle bevezetés nélkül köszönt ránk. Hogy szomorúságának mi a titka, azt hosszasan lehetne kutatni. Feltűnő, hogy a művet a kis hangközök uralják, elsősorban a szekundok. Voltaképpen csak két kvintlépés tűnik ki ebből a le-föl kúszó, lassú dallamgomolygásból. Két olyan fölnyúló kvint, amely határozottan a sóhajtásra emlékeztet a mollban megtestesített melódia és a tempó miatt amúgy is nyomasztó zenei környezetben. És a nagyívű érzelmi dinamika is feltűnik: mintegy a darab kétharmadánál tetőzik az emóció. A zárlat pedig az ötödik fokra (dominánsra) épülő masszív akkord, amely mindenféle megnyugvás vagy feloldódás kizárását „jelenti”… Mintha ez az egész már végleg így maradna, csillapíthatatlan reménytelenségben. De kétségkívül hozzájárul az Adagio ismertségéhez az egyszerűsége is. Nemigen vannak kontrasztok, nincsenek ellentémák. Katartikus hatásegyüttesét a már említett dinamikai építkezésen túl a piano- és pianissimo-tartomány mesteri kihasználása, a szólamszám (4–9 szólam) kezelése, a zene szövetének elvékonyítása és dúsítása vagy a tömbszerű hangzás finom árnyalása is elősegíti. Úgy tűnik, Barbernél a szomorúság a téma felfelé csavarodó, kitartó crescendójaként éri el teljét.
1938-tól, a Toscanini vezényelte ősbemutatótól fogva (NBC Szimfonikus Zenekar) az Adagio népszerűsége annyira egyértelmű és töretlen volt, hogy jószerével Barber Pulitzer-díjjal jutalmazott Vanessa című operáját (1958) és 1962-ben írt kiváló Zongoraversenyét is elszínteleníti. Talán nincs okunk csodálkozni rajta, hogy az Adagio és a belőle 1967-ben kórusművé írt Agnus Dei amolyan Barber-védjegyekként maradtak fenn a köztudatban. Középpont volt ez Barber életében és művében egyaránt, talán ő maga is tisztában volt vele. Szerzőnk aztán hol az olasz Alpokba menekült a zaklató siker elől, hol magányosan küszködött egyre fenyegetőbb alkoholizmusával és depressziójával. Meg volt egy hat éves hallgatás is, amely után két újabb darabbal lépett színre, egy zongorára írt balladával (1977), és a Harmadik zenekari esszével (1978).
1981-ben halt meg, szinte nyomorban. West Chester Oaklandsben, édesanyja sírja mellé temették.
