"nevettem az akkori nyomozókkal"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 12. (794.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Gyilkosság a karanténban
Miklós Ágnes Kata
Merre szállnak a stukkerok?
Karácsonyi Zsolt
Gyilkosság az óvodában
Kondor Vilmos
Örvényben (Részlet egy ősszel megjelenő regényből)
Borsos J. Gyöngyi
Sorozatos bűnügyek
Csabai László
Gloria
Mărcuțiu-Rácz Dóra
copie după buletin
HORVÁTH BENJI
hova folyassam ki
Oborny Beáta
Oborny Beáta rövidprózái
Antal Balázs
Áldozat
Bánffy Miklós
Egy erdélyi bűnügyi regény. Gróf Bánffy Miklós: Milolu (részlet)
Dávid Gyula
„A szellem felszabadult játéka a nyomorú valóság romjai fölött”
Patak Márta
A vidrafalvi eset
Szántai János
Mi a magyar bűnügyi film?
Bartha Réka
Szerelmi thriller és misztikum
László Noémi
Hétköznapi gyilkosok. Jelenetek egy magyar regényből
Demeter Zsuzsa
Neve is van
Jakabffy Tamás
Jazzybirds – három
Portik Blénessy Ágota
Bádogember és társai – Szabó András legfrissebb grafikáiról
 
Bánffy Miklós
Egy erdélyi bűnügyi regény. Gróf Bánffy Miklós: Milolu (részlet)
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 12. (794.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Szörnyű dolog történt! A Szépművészeti Múzeumból december 14-én ellopták Lionardo da Vinci képét! – sok kincsei közül talán a legritkábbat, legcsodásabbat.

 

Óriási érték! Nemcsak azért, mert a nagy Lionardónak csak nagyon kevés festménye maradt reánk, de azért is, mert e táblán az ő híres freskójának Krisztus-fejét ábrázolta a mester. Bizonyára tanulmánynak készült az eredeti modell után. És míg a falfestmény teljesen elhalványult, itt eredeti színeiben, teljes pompájában láthatjuk. Ezért már a Raffael Madonnájánál vagy Giorgione rejtélyes arcképénél is nagyobb és főleg ritkább kincs.

 

És ellopták!

 

A múzeum a közönség számára zárva volt, mert ezen a napon fogtak hozzá néhány szükségessé vált tatarozáshoz, mielőtt beállnának a szigorúbb hidegek.

 

A nagy előcsarnokban szobafestő dolgozott, segéddel, inassal. A néhol lehullott falfestést javítják és föl is frissítik, ahol megfogta a közeli pályaudvarból idehulló korom. Fönn, az első emeletre vízvezetékes szerelőt kellett fölvezetni, mivel ott az olasz iskola egyik termében a radiátor kissé folyik. Azt kell kivenni és azután levinni, hogy odalenn megforrasszák, itt, a kiállítási termekben tilos lévén tűzzel járni, tehát olvasztólámpát sem gyújthatnak. Nem nagy munka egyik sem, egy hét alatt kész lesz minden.

 

Azok a mesterek, akik itt dolgoznak, mind jól ismert emberek, kik régóta kapcsolatban vannak a múzeummal.

 

A főbejárat persze zárva. A munkásokat az Aréna úti mellékkapun bocsátották be, az igazgatósági és személyzeti bejárón, és mindenik után az őrálló portás mindig bezárta a kaput.

 

Reggel nyolc óra volt. Már fél órája bent volt minden munkás, mikor újból megszólalt a csengő. A szolgálattevő csak alig nyitva ki az ajtószárnyat, kitekintett.

 

Aki bebocsátást kér, egy vékony, szőkés, nyurga ember vászon munkazubbonyban, mely végig maszatos festéktől és enyvtől. A fején papírsipka, amilyent a szobafestők viselnek, az is teli rászáradt sokféle festékkel. A karja alatt vaskos csomó, régi újságpapír, laposan összekötve zsinórral, a kezében pedig három kis porfestékes zacskó.

 

– Fodor mesternek vagyok a segédje – mondja a jövevény –, elhoztam a boltból a hiányzó festéket és a makulatúrához szükséges papírt.

 

Bebocsátják.

 

Az előszobába jutva az altiszt kinyitja azt a vasrácsos üvegajtót, ami a múzeumba szolgál, és miután azt mondta: – Itt jobbra menjen és azután újra jobbra… – újból ráfordítja a zárat.

 

A jövevény valóban jobbra is indult. Az altiszt szemmel is követte, míg el nem tűnt a kijáró pillérei és az ott álló magas szobrok mögött.

 

Alig telt el azonban tíz-tizenöt perc, már ismét ott állt az üvegajtó mögött és kopogott. Az altiszt odalépett:

 

– Mi ez? Miért megy újra el?

 

– A mester fehér papírt akar – válaszolt a jövevény –, azt kell hozzak neki ezek helyett… – Arra a vastag újságcsomóra mutatott, amit ugyanúgy, mint mikor jött, most is a karja alatt tartott.

 

Olyan természetesen hangzott ez, és olyan egyszerűen mondták, hogy az öreg altiszt semmi gyanút nem foghatott. Lekísérte hát a kijárathoz, és ott kibocsátotta.

 

Délig dolgoztak a munkások. A vízvezetékes azonban valamivel hamarább készült el. Ketten a teremőrrel megfogták a leszerelt radiátort, és megindultak vele a szolgálati lépcső felé. Azokon a szobákon kellett áthaladniuk, ahol az olasz reneszánsz kisebb méretű képei vannak iskolákként vagy kor szerint elhelyezve. A sarkon túli második szobában függött a fal közepén és egyedül Lionardo Krisztus-feje.

 

Zöldesszürke bársony kárpit előtt függött, drága művű arany rámában.

 

Mikor a nehéz öntöttvas radiátorral odaértek, a teremőr és a szerelő a falra pillantott.

 

A képkeret üres!

 

Reggel, mikor itt átjöttek, benne volt a kép, és most nincs ott!

 

A teremőr megdöbbent. Megállt. Szóhoz alig tudott jutni. Aztán csak azt mondta:

 

– Menjünk! Menjünk! – És nagyon sürgette a társát, hogy kijussanak a képtárból.

 

Mihelyt a lépcsőn voltak, az őr az ajtót mindkét kulccsal bezárta, és a társához fordult:

 

– Maga várjon itt meg… okvetlen itt várjon meg… nagyon nehéz ez… hívok valaki segítséget… de innen egy tapodtat se mozduljon! – És nagy sietve leszaladt a lépcsőn, le az igazgatóhoz. Jelentést tett.

 

Az igazgató azonnal a rendőrségre telefonált. Őrséget kért és detektíveket. Alig pár perc múlva meg is jöttek, és megindult a vizsgálat.

 

 

(Bánffy Miklós Milolu című regényét folytatásokban közölte a Helikon 2005 július–augusztusában, Szőcs István bevezető soraival.)

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében