6. („Történt valami?”)
Tiszta ég alatt szederjes időkből villannak elő az emléktörmelékek. Szederjes ég alatt tiszta időt álmodva, önnön kételyeidtől sújtottan próbálod összeilleszteni az egymásra boruló idősíkokat, a jel- (vagy csak a tudattalanban őrzött) képeket, melyek összekavarodva, zajongva-csörömpölve zuhannak alá, mint feldőtött asztalról, polcról a féltett tárgyak.
Háttal ülsz nekem; savanyú almát szopogatva elmerülten olvasod háborút átvirrasztott, öngyilkosságra készülő nagyanyád búcsúlevelét. Ökörnyálat és sárgult leveleket félrehajtva, a nap vértelen ujja a verandára mutat. Szánni való vagy, amint az eperfa felé nézel. („Nem bánnám, hogyha kiszáradna reggelre – mondtam neked felpillantva az égre; hiába szerettem volna szabadon szeretkező fehér felhőket látni. – Melyik gyermek eszik manapság ilyen árasincsen gyümölcsöt? Legfeljebb összemaszatolja vele magát.” A libák meg a tyúkok kapkodják mohón a porba hullt szemeket.
Szánalmas pózban ülök én is, mint örök szorongatott, csukott szemhéjam alatt az illyefalvi temetődombról domboruló hassal hazasompolygó Mártát látom, amint egyszer csak eszelősen egy faágra akasztja a gyermekkor ugrókötelét, és kiakadt nyakcsigolyával ringatózni kezd a holdtöltében.
Anélkül, hogy kinyitnám szemem, megrázkódik bennem a moccanatlan eperfa, a fosztogató méhészmadár kifordult szárnyakkal száll alá róla, mint megbillent állványról fakult fedelű könyvek. Robbanást hallok. Robbanásokat. Évszázados hangokra érdekes módon még a sérült hallóidegek is tökéletesen rezonálnak. Úgy látszik, akkor hallunk, látunk a legtisztábban, amikor már annyira távol vagyunk valamely borzalmas állapottól, könyörtelen pillanattól, hogy nem érezzük a veszélyt. (Legalább akkora távolságra – a semleges időben –, akár a császár udvari pompájától a termékeny bölcs Ovidius, midőn végképp lemondott a Tomisból való szökésről. „Megölni a száműzöttet, nem szabad futni hagyni.” Már csak távoli legenda – inkább anekdota-ízű, mint mítosz-erejű – ez a hírhedt keverék sor, a rejtélyes császári parancs. Ekkora távlatból nézve már nem hátborzongató, legfeljebb mulatságos kitenni valahova a hiányzó pontot.
„Mi van veled?” – kérdezem szórakozottan. S te hallgatsz az öledbe hulló levéllel. Hirtelen bedugom ujjaimmal a fülemet a falusi szürkületben.
„Megint hallasz valamit?” – ezúttal te fordulsz felém.
„Most nem robbanások – mondom. – De mintha a tordai templom harangja volna…”
„Biztos huzatot kaptál.”
Felnézek. Szemed nyugalmas árkait keresem, de a nagy vörös holdat látom. Megborzongok tőle, hogy mekkora.
„A kapu előtt valaki kószál. Ki lehet?” – suttogod hozzám bújva.
„Ki volna?…” Aztán csak magamban kiáltom: „Ember!”. Hátha idetévedt hozzánk a múltból? S már ujjongok. Tán sikerült elmenekülnie a közöny mindennapi árulása elől – lehet, hogy a holnapból… Fiamra gondolok, arra, hogy őrzök számára néhány holdvörös falevelet az Értelmező Szótár lapjai között. (A szótár néhány oldala a ZS-betűnél hiányzik, az új Magyar Lexikon egyik kötete is hibás. Vajon ki fogja őket – nem akármilyen poggyász! – elvinni, hogy becseréljék?) Aztán eszembe jut, hogy mennyi írnivaló vár rám otthon. Még nem rendeztem el a polcokon az új könyveket, még nem rendeztem el magamban ennek (annak!) a szeszélyes nyárnak az emlékeit. Pedig mindig kevésnek tűnik a haladék. Az elmúlt szeptemberekre várás is ilyen lehangoló volt. Mind hihetetlenebb, hogy hazaérve már nem ülhetek le apám ágya szélére. „Holt dicsőség halvány kísértete.” Egyszerre ülök most behunyt szemmel az udvarotokban veled, és egy hegyi falu fából összetákolt házai közt az árokszélen (nem ditrói vagy Gyergyó vidéki emlék), talán Karsai Ferenc „negyvennyolvas honvéd” naplójából bámulnak rám kifulladva, valahol az idő kihűlt sáncában, s én is vissza rájuk „csudálkozva”: hogyan tudott ilyen csapat teljes fegyverzetben Világostól idáig hatolni?…
Megrozsdásodtak a gúlába rakott fegyverek, meg a gondolatok is a hiábavaló erőlködéstől a császári túlerővel szemben; és mi még mindig ott ülünk apánkra emlékezve, vagy asszonyunkra mosolyogva fanyarul, ott ülünk a jövő felett tanakodván.
Felállok… majd ismét felállok (negyvenkét évesen, hatvanöt évesen?); csak pillantásoddal jelzed, hogy esik. Ez zápor is: honnan ilyen derült időben? Honnan a kószáló árnyék a kapu előtt, s a repedezett, süket sár, és holnaputáni belvárosi lakásunkban az örökölt faragott kredenc kék márványerezetén a négy évszakot megzendítő Vivaldi-lemez?
És honnan ez a görcsösen visszatérő eperfatörzs-magány?…
„Szeretnéd, ha villám csapna belé – szólalsz meg kihívóan. Képes lennél kivágni?!”
„Dehogyis – vágom rá. Majd csendesen, szinte szégyenkezve teszem hozzá: – Ez is örökség, mint a többi.”
„Milyen többi?”
„Semmi… Megfeledkeztem róla, hogy…”
„Min rágódsz megint? Örülj, hogy itt anyuéknál csend van. – Gyanakvóan figyelsz. – Történt valami?”
Mit válaszolhattam volna rá. Azt, hogy: minden megtörtént, már akkor?… A jövőnk is.
(Lehet „megszenvedett” valami; és nem patetikus. És mégis!…)
Mit válaszolhatnál rá ma. Azt, hogy az a fickó sok mindenben különbözött attól a sok mindent megtapasztalt idős férfitól – mai magadtól, aki változatlanul vallja, hogy a nyűtt bajokkal a legbiztosabb dacolni, még ha visszfény is a lét. (Vagy épp azért).
Vagy azt, hogy szinte mindenben különbözni látszott tizenhat esztendős énedtől, attól a bolyaista sráctól, aki a nagybetűs igazságot kereste türelmetlenül, s a függetlenségre törekedő szellem bölcs alternatív-kiútjaival szemben a szerelmes szív szenvedélyes energiájával, mely kész felgyújtani mindent, az önzetlenségnek hazudott függőséget választotta?!
7. (Egy másik élet)
Egy másik életet élni – ha nem is ugyanúgy.
Lassú tételben. Újrafogalmazva.
Meghódítani először könnyebb volt – hevesen, kihívóan, kiszámíthatatlan kedélyváltozásaiból, ellenállásából, mindenéből kiforgatva. Nem kérdeztem magamtól: milyen legyen?
Szép napunk lesz ma is. A rózsabogár a levél alá bukik. Hiába figyelem a zöld rezdüléseit, már a mozgó világból is kevesebbet fog be a tekintet, és pontatlanabbul. De barátkozik már az eddig elhanyagolt, szerencsésen elodázott földi lehetetlennel. Gondolatban megkíséreli áthidalni azt az űrt, amelyet nem lehet áthidalni. Vajda János halántékizmaival érzek; megvagy, bogárka! Kínlódásod, kínlódásom is gyönyör. Fő, hogy élet.
Tegnap, ha megkésve is, de útra keltem. Az áprilisvég kora nyári meleget ígért, az erdőszélen pelék hancúroztak. Ilyen napokon az embert valahogy jobban bántja minden halogatás. „Megtesszük, amit nem teszünk meg…” És visszamenőleg?… Az életnek még ebben a tudatos, kiszámított korszakában sem könnyű fölismerni (magunkban különösképpen nem) a csalhatatlan láthatárt. A világ, útközben gyorsulón, tovább lüktet. De most behunyhatom a szemem – csábítanak a visszatérések, mint egy vacsoraasztal a szabadban –: ó, boldog zuhanás! Még nem az elmúlásba, csak az elmúlt díszletek és arcok közé.
…Az emlékmű-talapzaton összeérintett ujjainkban tűz volt; elolvadt alattuk a hó.
Abban az évben korán tél lett. És milyen ősz volt már mögöttünk! A vasárnap esti bujkálások az egyetem folyosóin; feltűrt szoknyád és hosszú, gyertyafehér combod a sötét ablakkeretben. A felborzolt vizű tavacska, a délelőtti merengések a bágyadt szépségű bükkerdőben, és a békabuborék-csendet felkavaró Idegen caplatásai kiváltotta fojtott izgalom. Apám beteg volt; mintha őszibogár búsongása ihlette volna az első diákszerelem bűntudatát. (Bár két anyai szív – lehet, hogy habozás nélkül – örökre egymásnak szánt bennünket.) Idegszálaim már nem emlékeznek rá, milyen voltál, csak egy – az apám szakadozott lexikonjában felejtett – későbbi ceruzarajz őrzi akkori arcodat. Az illendőségen túlmenően volt benned valami természetszerűen megejtő. Valamelyik nap felnyúltam a könyvespolcra egyik kedvenc regényem után. Akkor találtam meg egy leveledet. (Halványsárga és –rózsaszín papírok!) Lehet, hogy így kerülsz be ebbe könyvbe, a készülő fejezetbe éppen?!
„Édes Mancika néni!” – Megőrzött leveleid közül (nem számoltam meg őket, sok van) ez az egyetlen, amelyet anyámnak írtál. – „Igazán szégyellem magam, hogy a múltkor olyan sokáig nem válaszoltam. De nem is volt kedvem semmihez… Olyan rossz ez a betegség. Az ember oda van szegezve az ágyhoz. Ha egy kicsit felkelek, már rögtön felmegy a lázam. 15-én néztem a napfogyatkozást az ablakból, fel is voltam öltözve elég jól, mégis nő a lázam azóta. De azt mondják, a mellhártyagyulladásnál így van. Mancika néni írja, hogy ott is mindenki köhög. Úgy látszik, valami járvány. A betegségem elején én is nagyon köhögtem, és nem használt semmilyen orvosság. Végül a hagymatea mulasztotta el.
Aladár bácsi, remélem, most már jobban van.
Drága Mancika néni, csak rendeződni fog minden lassan. Cs-vel, én is úgy látom, az a legnagyobb baj, hogy nincs elég türelem benne. Az ilyen típusú embernek internátusban kellett volna laknia. Azt szeretné, ha minden a legelső alkalommal sikerülne neki. És úgy ficánkol minden levelében, mint a hálóba szorult hal, hogy így nem jó és úgy nem jó. És azt hiszem, hogyha ő így beszél a szerkesztőségben is, nem fogják kinevezni Kolozsvárra. Mindenesetre most látja ő is, hogy nem olyan könnyű manapság az újságírás. Ez a sok terep télen! Nem tudom, hogy bírta ki. Szinte minden héten utazott.
Édes Mancika néni, azért ne tessék úgy aggódni érte, Mancika néni is meg fog betegedni. Csak tud ő már vigyázni magára.
Aladár bácsinak azt kívánom, hogy minél előbb tudja megszólaltatni az ócska rádiót!…”
Az ember utólag tud meg s ért meg dolgokat – nemcsak magáról, másokról is. Annyi évtized múltán könnyű nekem külső szemmel olvasni ezt a levelet (s a többit: az egész félbeszakadt történetet.) Amikor a levél előkerült, Beethoven-szonáta szólt a szobában a zongorán (az op. 31.); a harmadik, lassú tétel különösképpen segített megteremteni az emlékezés hangulatát. Láttam, éreztem magam türelmetlen-huszonegy évesen, amint az ablaknál állva (úgy, mint most) felteszem magamnak a kérdést: lesz-e időm valaha is órákon át kibámulni a nyitott ablakon?… A másik percben aztán, mint valami jelentéktelen ügyről, el is feledkezem az egészről. Most viszont másképp vagyok vele. A legalább gondolatban végig nem járt hely(zet)ek, megoldások valóságzavart okoznak bennem váratlanul, (emlékezetzavarban szerencsére sohasem szenvedtem); olyan ez, mint sebesen vett kanyarok közben támadt rosszullét. Útközben a falvakon keresztülrobogva a fénylő magasban most mindenütt gólyafészkeket láttam. De elég behunynom a szemem, hogy érdes hangú szemrehányást halljak, s a szürkeségben settenkedő, borzongató árnyak tűnjenek fel.
„Az úton a vonat ablakából láttam egy farkast a mezőn.” Gy. Gömbölyű betűivel leírva, két rövid sorban magam előtt látom ezt a mondatot; utána a „Csókollak” szó következik. Több mint negyven évvel ezelőtt írta ezt nekem otthonról, ahová visszavárt (akkor talán már nem olyan rendületlenül), még ha rejtett iróniával, színlelt nagylelkűséggel le is beszélt az utazásról:
„Ha Tasnádra nem tudnál eljönni, az csöppet se aggasszon. Tasnádot jobb a megszépítő messzeségből nézni. És hogy engem sem láthatsz, ez még jobb. Legalább nem látod, hogy öregszem…”
Egy huszonkét éves lány esetében a keserű grimasz már a vég kezdetére utalt persze. Az „új franciatanár érkezett” rövid tudósítás, ha nem is reménysugár akar lenni, de egy találomra behajított kis súly – jól tudván, hogy a mérleg másik serpenyőjét lehúzza a nagy bizonytalanság.
„Hogy csak szeretni tudjon valaki, bántások és sértések után – olvasom figyelmesen az akkor meg nem rágott bölcsességet –, ahhoz angyalnak kell lennie az embernek. Ilyen embereket pedig a természet nem szült, csak a romantikus regényírók fantáziája teremtett… Mióta ismerlek, él bennem az érzés, hogy nem vagyok hozzád illő sem korban, sem más tekintetben. Ezért igyekeztem sokszor erőszakosan beavatkozni a dolgok menetébe. Úgy láttam, az én dolgom a lemondás. Ezzel magyarázható az első évi incidens is. – Istenem, vajon mire céloz? – Azután is valahányszor pesszimista hangulat fogott el, ilyen tervekkel foglalkoztam. Terveket szőttem arról, hogyan gyűlöltethetném meg magamat veled úgy, hogy én ártatlan maradjak… Az a csapás, hogy már nem szeretsz, hogy nincs rám szükséged, engem teljesen tönkretett lelkileg, testileg. Ezen nem tudott szépíteni azóta semmi. Mert a kibékülést én kezdeményeztem. Azért nem hagytál el, mert láttad, hogy szükségem van rád az államvizsga előtt, aztán a levelezés fennmaradt köztünk, és miután beteg lettem, azt hittem (s jól hittem), azért mutatod, hogy szeretsz, mert most szükségem van a jó kedélyre…”
Ez a hirtelen kedélyváltozás nála a fölismerés komolyságával magyarázható. Pár héttel korábban vidám és gyöngéd volt:
„Annak nagyon örülök, hogy kövér vagy – reagálta le egy tréfás elszólásomat. – És annak is, hogy jókedvű. Hogy ez az állapot ne tartson sokáig, elhatároztam, intelmeid ellenére, hogy vasárnap elzarándokolok Hozzád, mert én rossz szellem vagyok. Mások azért zarándokolnak, hogy jót tegyenek, én fordítva. Mit szólsz hozzá? Te savanyú ízű fiú? No, de majd vasárnap megmondod. Legyél ott a kapu előtt fél egytől. Csókol a te Édes C-vitaminocskád.”
A szív itt még segítette a szellemet (szellemességet). Ha butaságokat már nem is mer összeírni.
„Tudod, sokszor olyan szépeket gondolok, látok, de amikor le akarom írni, nem tudom. Csak butaságok sülnek ki belőle és színtelen szavak. Sokszor azért vagyok szomorú. És ezen nem lehet segíteni, s a stílusgyakorlatok sem használnak. Csak egy dolog segítene: még egyszer és másnak megszületni.”
Ha elképzelt folytonosságunkban már nem bízott is, de az, hogy végre aggódhat értem, még tartotta benne a lelkierőt. Szinte örült, amikor a hozzájuk közel eső városkához tartozó kaszárnyába hívtak be katonai szolgálatra, jóllehet ez – az ő hozzájárulásával éppen – csökkenthette az esélyét annak, hogy a katonaság majd „megedz” engem.
„Kicsi Kusz, éjjel ha fázol, vegyél fel valami meleg trikót. Úgy félek, hogy meghűlsz. Az éjszakák elég hűvösek. És nappal se nagyon lehet tűz nélkül ülni a szobában.
Olvasok és ruhát próbálok. Anyu varr nekem, illetve alakít… Vasárnap délután voltam kint a temetőben. Minden sír tele van csillagvirággal.”
„Gondolatban ott vagyok veled, gyógyítom a kezedet. Hogy nem lehetek ott a valóságban, annak nem én vagyok az oka. Ha tehetném, Zilahra költöznék arra az időre, amíg ott vagy. Kicsikém, vigyázz a kezedre, nehogy fertőzést kapj.”
Egy krisztustövis ment a kezembe, azzal volt szerencsém, különben nem úsztam volna meg a carcert, amiért megtagadtam, hogy gázmaszkkal fussak fölfele a dombon kilométereket. Lázító magatartásomból némelyik felettesünk nagy politikai ügyet készült csinálni, de közbejött egy szerencsés meg egy szerencsétlen véletlen. A vastag bajuszú felcser fűzfapoéta-hiszékenységgel bennem vélte fölfedezni mecénását, rá is vett, hogy lefordítsam néhány versét, amelyek el is hangzottak a kolozsvári rádió magyar nyelvű adásában; viszonzásképpen segített, hogy tovább maradhassak betegállományban: tenyeremen a seb nagyon lassan gyógyult. Volt egy – legenyhébb kifejezéssel élve – „Vaddisznónak” nevezett őrnagyunk, aki különösen ittas állapotban kénye-kedvére nemcsak megizzasztotta s holtra fárasztotta-kínozta, de meg is alázta a végzett jogászokból, nyelv- és irodalomtanárokból álló társaságot, akik között, mondanom sem kell, a legvédtelenebbek, legelesettebb kinézésűek a költők voltak.
Arra a késő délutánra jól emlékszem. Az alagsorban krumplit pucoltunk. A légypiszkos ablakon lefolyó esőlé egészen elfüggönyözte a kilátást. A kényszerű ügyetlenkedés közben egy-egy foghegyről, finoman odavetett, dacnak szánt vicc ellensúlyozta a nyomott hangulatot. Egyszer csak trappolva tört ránk egyik katonatársunk, s a lépcsőről – vagy lehet, már előbb, ordította: „Győzelem, fiúk! Berciu kifingott!” Néhány erőteljes mellkasú «győzelem-gyalogos« (mennyivel szebben, magyarosabban hangzana itt a győzelemhuszár!) összefogózkodva, egymást ölelgetve futott ki a kaszárnya udvarára. Szisz arcát a koravén fintor mintha még jobban beárnyékolta volna, N. Kálmán inkább ijedten, a halálnak kijáró figyelemmel, önfegyelemmel emelkedett vigyázz állásba (én magam? – honnan tudhatnám, hogyan reagáltam); annyi bizonyos, hogy rajtunk kívül voltak mások is, akik a megdöbbenéstől megmerevedtek. Berciu vérmes képű, szőke, göndörödő hajú őrnagyunk motorkerékpáron robogott nejétől, vagy nőjétől a kaszárnya felé, szokása szerint lerészegedve, s a Meszesen belehajtott egy tehergépkocsiba… Hóhérunkat kellett (illett) meggyászolnunk. Hát, nem volt épp leányálom. Közben az én kedvesem így álmodozott rólam:
„Most, ha rád gondolok, mindig piros színt látok: a két kis négyszögletest a gallérodon (nem tudom, hogy hívják) és az orrodat, mert az is piros volt a naptól.”
Ezt négyórányi együttlét után írta; közben tehát meglátogatott mégis. Körös-körül felhőbe rejtőző erdő; a fényt elnyelő völgyvonulatnak tartva iszonyodva figyelem az ázott, katonásan egyenes derekú fatörzseket. Bokor csap arcunkba, Gy. fázósan kap fülbevalója után, s engem a legönfeledtebb percben is mintha seregélyek csipkedése riasztana a szeles és nedves indák, korhadt tobozok közül szimatoló magasból – erre nem emlékeznék?! Talán emiatt „megdöbbentő kissé” (ezt a kifejezést is tőle kölcsönöztem) a zilahi út után küldött levele: egy múltkori vallomására hivatkozik, amelyiknek „közvetlen kiváltó oka” egy regény volt.
„Ez idézte fel bennem – hangzik a folytatás – a régmúlt dolgokat… Ilyen az élet. Apróságok juttatják eszünkbe, amit el akarunk felejteni. Ezzel számolni kell!!!”…
Ennyi érettség (!) – döbbenek meg utólag (nem a fél esztendőnyi korelőnye miatt, de valóban nem illettünk össze akkor).
Az a levél is előkerült, amelyikre utal.
„Ma délelőtt olvastam Flaubert Érzelmek iskoláját. Nem tudom, hogy ismered-e a könyvet, de nekem nagyon tetszett. Legfőbb dolog a következetesség. Kicsikém, ez a könyv nagyon jó időpontban került a kezembe. De talán jobb lett volna a tavaly tavasszal már elolvasnom…”
Így, ha kissé megkésve is, Flaubert elültette lelkében az ördögöt. Néhány újabb levelét most már „a harag diktálja”. Nem fél kimondani, hogy: „Ilyen vagyok! Szeretek és gyűlölök egyszerre”.
A kétes parti és különösen én – aki előbb Bukarestben gyakornokoskodtam egy lapnál, majd központi (KISZ-bizottsági) utasításra állás nélkül maradtam – úgy néz ki, mind messzibb sodródtunk tőle. Megkísérel vigaszt és megnyugvást találni az iskolai munkában.
„A könyvtárosság és a sajtófelelősség mellett még pionírinstruktor is lettem. Alinak a verse, amit az a zeneszerző megzenésített, benne van a VI. osztályos könyvben: Az osztag dala… Meg fogom tanítani a pionírjainknak. Szemlér valami Brecht-színdarabot fordít az Európa Kiadónak. Neki, úgy látszik, szabad külföldre dolgozni.”
Olyan káderlappal, mint az enyém, nem csoda, ha rászorulok a neheztelő kedves sajnálatára:
„A lelkiállapotodat meg tudom érteni, de nem tudok veled egyetérteni… Azt ajánlom, hogy próbálj máshol elhelyezkedni. S hogy addig se unatkozz, én foglalkoztatlak. Nem is én, hanem a tasnádi kultúrház (ha kedved van hozzá). Csasztuska-szövegeket kellene írni. Az anyagot én elküldöm. T.i. a kultúrház igazgatója volt tanárom, a múltkor megállított ezekkel a szavakkal: – Sokat várok tőled, most végezted az egyetemet…”
Ilyen ajánlatok! S ezek után engem továbbra is türelmetlenség, elégedetlenség mert ébren tartani. Ebből az élményből született egyik versem (a Virrasztás a virrasztókért) tanúsága szerint a behunyt szemmel is továbbolvasókért, fal mellett támolyogva ágyba-szédülőkért virrasztok, s a többiekért: „vallatóhóhérok / hisztériás halandzsájától / s fények pupillát célzó pisztolyától / hallucináló félig-holtakért”.
De ez már egy más történet volna. Mint ahogyan egy másik nagymama képe ötlik fel Gy.-nek a falusi esték fantáziátlanságát felpanaszoló levelében.
„Kiolvastam félig egy könyvet, s mikor a rádió a gyermekmesét mondta, már eloltottuk a villanyt. Hiába, ez már így van falun. A tyúkokkal kelnek és a tyúkokkal fekszenek… Nagymamám most azt kérdezte, hogy mit tudok annyi mindent írni neked, mikor most jöttem el.”
Vajon annak az öreg szempárnak a türelméről írtam volt le később, hogy bádogereszen szivárgó esővíz? Tíz bütykös ujja kevés volt ahhoz, hogy be tudja gombolni házi ruháját. A körtelé kétfelől lecsorgott, amint beleharapott az övéire testált kis kerti Paradicsom gyümölcsébe, miután mindent megáldott s megszidott már…
Vajon csak utólag láttam, megszépítve, a levélbeli nagymamát ilyennek? Mint ahogyan arra is csak a későbbi tudásommal, tudatlanságommal emlékezem vissza, miszerint az én Derzsi-nagyanyám nem csupán tanárnénis gesztusait és heves indulatait reagálta le hamar első kedvesemnek, hanem azt is, hogy Gy. a vesztesekhez tartozik. Ő volt az első, szelíd tükörképem. Az utána következők (szerencsére?) hajlamosak voltak rá, hogy felnagyítsák hibáimat.
Egy havas hátú padon ülve faggatok valakit, aki meg se mukkan, mintha nem is hallaná. Akkor döbbenek rá először igazán a felfoghatatlanra: a nők mások, mint mi!… Csónakba szállunk, kalapom féloldalasan a szemembe húzva, mint a harmincas években készült amerikai filmek úriembereinek vagy gengsztereinek. A lány nedves szempillái remegve követik unott evezőcsapásaimat. Lenyelt szemrehányás; honnan az a csillogó fájdalom? Mi történt akkor vele s velem?…
Látok az erdőszélen egy kifordítva leterített kabátot. Fenyőtobozok, hangyabolyba hajított sajthéj, földbe taposott kankalin. Sárga szirom-fancsikákkal a cipőm sarkán bűntudat visz hazafelé. Ha nem kapok utánad, beesel egy gödörbe. Remegő bordákkal ki visz át…? Még fogalmam sincs (honnan is lehetne) a túlsó partról.
Abban a másik életemben történik mindez? Nem vagyok felelős érte.
Vagy ellenkezőleg? Néha a meg nem történtekért is felelősek vagyunk?!
(folytatjuk)
