Ahogy Borcsa Imola, a gyógyszerész tisztában van a Magne B6 használati paramétereivel, Borcsa Imola, az író is tisztában van, mire jó a magnebéhat, sőt azt is tudja, hogyan kell készíteni. A tíz novellát tartalmazó első kötetében pedig csupán egyszer, A csodadoktor című írásban Rémán Szende az, aki „olyan ideges volt, muszáj volt békapjon egy magnebéhatot”, mert nem tudja kideríteni, ki az az ember, aki „egy idegen városban a mező szélin” parkol, és rettegésben „tartsa” a lakókat. A Magne B6, a gyógyszertár ugyanis csak kerete annak, hogy kisvárosi körülmények között hasson az igazi vitamin, a magnebéhat. A kiejtés szerinti leírásban olvasható életelixír nem más, mint a pletyka, aminek a forrása az egy hete a (szövegekben meg nem nevezett) városkába költözött fiatal gyógyszerésznő kolléganője: a patikában takarító Elvira néni. Arra nem lehet (és talán nem is kell) egyértelmű választ adni – mert a novellák (okosan!) mindvégig függőben hagyják a kérdést –, hogy előbbinek van-e szüksége az utóbbi jelenlétére és főleg verbalitásban kimerülő munkájára, de adva van, összetartozásuk szükségszerű. Ahogy a magnézium és a B6-vitamin kiegészítik egymás hatását, és a B6-vitamin elősegíti a magnézium felszívódását, úgy Elvira néninek a kisváros egykori vagy jelenlegi történéseire, alakjaira, figuráinak életére vonatkozó kommentárjai, sajátos, alulnézetből létrejövő világértelmezései, ha előbbre nem is viszik a gyógyszerésznő életét, legalább elviselhetővé teszik kezdeti idegenségérzetét, oldják eseménytelennek tűnő hétköznapjait: „Első napom volt a gyógyszertárban, alig egy hete költöztem a városba, kusza volt még minden, és idegen, mint a folyton morgó, kíméletlenül süvítő szél, amitől néhány perc alatt elzsibbadtak az arcizmaim” (A lázadás). Elvira néni úgy viszonyul a pletykához, mint alkoholista a maga állapotához, vagyis tagadja pletykás mivoltát, hogy a könyv felütése felől – „Nem vagyok én pletykás, gyógyszerésznő” – kiderüljön: a kötet minden egyes novellája ennek a tételmondatszerű kijelentésnek a cáfolata. Teljesen mellékes, hogy a gyógyszerésznő szakmailag hogyan és mennyit dolgozik, kiken, miként segít, és az is, hogy Elvira néni hogyan és mennyit takarít, a hangsúly még csak nem is a kettejük munkaszünetén, a kávézáson vagy a hibiszkusz gondozásán van, hanem azon, hogy eközben (is) Elvira néni beszélhet, a gyógyszerésznő pedig hallgatja: „Ki kell kérdeznem Magdikát, lehet, ő többet tud, egyenesedett fel Elvira néni, és sáros kezét csípőre téve szemlélte az átültetett hibiszkuszt” (Miss Jupiter).
Azon elmorfondírozhat ugyan az olvasó, hogy vajon a két szereplő kor- és intelligenciakülönbségéből, eltérő érdeklődési köréből adódóan a gyógyszerésznő miért nem sokallja meg egy idő után Elvira néni meséit, de hamar rá kell jönnie: egy álmos kisvárosban nem történik semmi (rendkívüli), az egyetlen, ami történhet, az az, hogy Elvira néni mesél, és ami valamikor, a távoli vagy a közelmúltban mégis megtörtén(hetet)t, az többnyire Elvira néni képzeletén átszűrve és ellenőrizhetetlen tapasztalataiból jön létre, az ő meséiben él. Ezért intelligens a gyógyszerésznő: ezt ugyanis hamar felismerve, az eseménytelen, ingerszegény környezet helyett a takarítónő szólamában létrejövő, valószerű, couleure locale-okkal színesített, hiedelmekkel, álmítoszokkal, pletykákkal átszőtt történetei felé fordul, azt tartja fontosabbnak. És ez az odafordulás nemcsak kimondatlan paktumot jelent a két szereplő között, hanem a szövegek működését meghatározó prózapoétikai eljárást, sőt a könyv koherenciáját adó elbeszélésmódot eredményez.
Borcsa Imola történeteinek két főszereplője a két elbeszélő, de különböző narrátori feladatkörökkel ellátva. A kettejük napi találkozása során elhangzó beszélyekből jönnek létre a novellák. Ilyen értelemben az elsőkötetes szerző könyve a novella műfajtörténetének kezdetére mutat vissza több értelemben is. Akárcsak Boccaccio Dekameronja keretelbeszélésének szereplői (egyikük mesél, a másik kilenc hallgatja), Elvira néni beszél, megismertet, beavat, szórakoztat, a gyógyszerésznő pedig kifogyhatatlan történeteinek a hallgatója, itáliai bajtársaihoz képest azzal a különbséggel, hogy egyrészt ő nem a fizikai, hanem a lelki-szellemi halál ellen védekezik a történetek meghallgatásával, másrészt hogy ez a mesélés nem kölcsönös, ő nem kerül soha sorra. Ő képes ugyanis csak meghallgatni, befogadni, az ő legtöbbször néma vagy alig észrevehető jelenléte a feltétele Elvira néni áradó történetmondásának: „Enyhén hitetlenkedve nézhettem Elvira nénire” (A lázadás); „Ültünk a hideg, rebegő fényben, a kinti borongásra bambultam. Amíg ezt felhörpötyöli, mesélje csak el, miféle meghívóról van szó, nyújtott Julika egy csésze gőzölgő kávét Elvira néninek, aztán nekem is” (Májusi rózsa). Ez a figyelő, a fizikai jelenlétéről hírt adó, de a közvetlen reflexióig el nem menő, a történetekben elhangzottakba való implikálódás semmiféle jelét nem mutató magatartás ugyanakkor valamiféle kívülállást, távolságtartást érzékeltet, talán kontrollt abban a tekintetben, hogy a szóbeli történetmondásnak és történeteknek vannak határai, aminek az ő hallgatása, közbe nem avatkozása a garanciája. S eközben folyton ott motoszkál az ember fejében, hogy miért nem születhet meg a takarítónőénél intellektuális(abb) reflexió, világmagyarázat is ebben a városban, erről a városról, amelyben a gyógyszerésznőnek élnie adatik. Lehet, mert nincs, vagy lenne, de nem tud létrejönni, mert elfojtja a pletyka szubkulturalitása, hogy ez (is) egy olyan közeg, amelyik csak ilyen szintű világértelmezésre érdemes, vagy ennyit képes kitermelni magából.
A Magnebéhat narrátor-szereplői, valamint a Dekameron kerettörténetének elbeszélő-szereplői közötti hasonló státus rámutat a novellák fiktív genezisére, ami műfajtörténetileg a novella keletkezése is. Ahogyan Boccaccio elbeszélő-szereplőinek a történetei szóban jönnek létre, és ennek a szóbeliségnek a grafikus lenyomatai az egyes novellák, úgy Elvira néninek az oral history műfajába illő meséit, pletykáit őrzik Borcsa Imola művei, pontosabban a takarítónő oralitást imitáló szólama által teremtődnek annak írott másai, a novellák. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen a műfaj régies neve, a beszély is kifejezi a szóbeliségben gyökerező eredetét, és ez a szóbeli jelleg éppen Boccacciónál kapta meg megfelelő keretét, hiszen tőle datálva a novella olyan történet, amely a mindennapi élet különböző új helyzeteiből veszi tárgyát.
A boccacciói értelemben vett élőbeszéd elevenségével szólal meg a hétköznapi tematika Borcsa Imola könyvében is. Ez az élőbeszédszerűség („néhányan megszöktek Vaslui-ból a zárt osztályról, s gondolta, nem-e azok közül keveredett oda va’ egy elmeháborodott” – A csodadoktor; „s álló nap fiszlikeltek fel s alá a központban azzal a fűnyírószerű masinériával” – A kráter) – anélkül hogy a szerző rájátszana vagy szem elől tévesztené az arányokat (nem válik öncélúvá a székelykedés!) – nemcsak hitelesíti a takarítónő világértését, nézőpontját, hanem a visszatérő és/vagy jellegzetes helyszínek (a gyógyszertár, a város alatti képzelt alagút, a Jupiter szálloda), szereplők (Julika, Burján Öcsi, Gutentag Gyuszi, Siklódi Manyika, Kuplerájos Jóska, Miklecz stb.) mellett a dialógust feltételező, de mindvégig a monológ privilégiumát fenntartó narrációnak szövegeken átívelő koherenciája a könyvet laza szerkezetű kisregényként is olvastatja.
Így mindaz, ami a szóbeszéd véletlenszerűsége szerint szerveződik Elvira néni számára, az – előbbinek az ellenpontozására – elrendezhető, világalkotó, egyben Borcsa Imola első kötetének koncepcióját jelentő (s ez nem kevés egy induló szerzőtől!) logikus történetsorrá szerveződik a véleményét közvetlenül nem artikuláló gyógyszerésznő számára. A szerző tulajdonképpen ezzel a cseles elbeszélésmóddal – amelyikben az egyik, a butább állandó reflektálatlan beszédre van ítélve (Elvira néni), a másik, az okosabb hallgatásra, megfigyelésre (a gyógyszerésznő) – sugall kimondatlan ítéletet a kisvárosi világról, annak működési mechanizmusairól (Májusi rózsa), vélt vagy valós történéseiről (A tolmács, A kráter, Hőlégballont mindenkinek!), azt az érzést is meghagyva, hogy minden naivitásával, gyarlóságával, nevetséges vagy abszurd eseményével, szánalmas figurájával együtt akár szerethető, de legalábbis elviselhető közeg legyen annak, akinek abban élnie kell. A pletykában létrejövő szabad időutazás és a képzettársítás ereje, végső soron az írás (úgy is, mint folyamat, úgy is, mint műalkotás) ugyanis meghagyja befogadójának legalább a fordított perspektívát, hogy ha nem is változtatható meg semmi, a múltban lett volna rá lehetőség, és most legalább lehet bánkódni vagy nosztalgiázni a be nem váltott lehetőségek miatt/iránt, mert a világ nagy és kis, egymástól távoli történései ilyen egyszerű, egyben bonyolult összefüggéseket mutatnak: „másképp is alakulhatott volna, ha nem süllyed el a Titanic. Önkéntelenül harsant fel a nevetésem […]. Ez nem szófordulat, gyógyszerésznő, komoly dolog. Dédnagyapám a Titanicon veszett oda.”
Lehet-e lényegbevágóbb feladata egy könyvnek, lehet-e jobb indulása egy életműnek, amelyik képes feltenni olyan elgondolkodtató kérdést, mint: van-e ok-okozati összefüggés, közvetlen vagy közvetett kapcsolat a történelem különböző korszakai és annak eseményei között? Van-e, s ha igen, milyen hatása van – a világháborúkat leszámítva – a nagy történelmi eseményeknek a kisember életére? Vagy csupán véletlenszerű történések sorozata a történelem, aminek az egyszerű, földi halandó elviselője, s a vélt összefüggések csupán a képzelet szüleményei, ugyanolyan képtelenségek, mint az, hogy a kommunizmusban kék rózsák nőnek a bokrokon a diktátor érkezésének a tiszteletére (Májusi rózsa), vagy az, hogy a szekus alagutakért bevennék a várost a világörökségbe (A kráter)?
Borcsa Imola úgy formálja kérdésekké ezeket a dilemmákat, hogy közben a felszínen az olvasó – a novella műfaja eredeti rendeltetésének megfelelően – jól szórakozik, és elismerően nyugtázza: megint született egy jó könyv, amely tovább építi a 21. századi (erdélyi, székelyföldi) kisvárosról szóló irodalmat, dialógust kezdeményezve például Zsidó Ferenc Huszonnégy című regényével vagy Fekete Vince Vargaváros című verseskötetével. S ha minden kérdésére nem is kap választ, abban reménykedik, az első Borcsa-könyv kérdésfelvetései újabb köteteket szülnek majd, és a válaszlehetőségek azokban visszhangoznak tovább. Erre azonban még várni kell. Olvasó hát addig is idegesség, ingerlékenység, enyhe szorongás, enyhébb alvászavarok ellen bekap egy Magne B6-ot…, vagyis, bocsánat, újra-/elolvas egy magnebéhatot.
Borcsa Imola: Magnebéhat. Napkút Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest–Kolozsvár, 2019.
