Lukács Csaba egy 2013-as interjújában1 azt nyilatkozza a minőségi újságírásról, hogy egy jó történetnek mindenképp „utána kell menni”: el kell látogatni a helyszínre és dolgozni kell rajta, nem érdemes az ilyesmin spórolni. Az igazán jó történet ugyanis mindig megtalálja az olvasóját (vagy a Gyökérkeresők esetében nézőjét). A kései kommunizmus szökéshullámait vizsgáló Határon (2016) után Lukács Csaba újabb csontvázat hoz napvilágra a történelmi nagyszekrényből, ezúttal az alcímben is jelölt „ezredvégi emberkereskedelmet”. Hogy a külföldi örökbefogadásra „exportált” gyermekek tízezreinek lennének olyan történeteik, amelyek kíváncsi fülekre találhatnak, ahhoz nem fér kétség (ahogy ahhoz sem, hogy kevesen hallgatták meg őket mostanáig): merész, hiánypótló dokumentum ez egy kor sajátos tragédiájáról. Bárhol is élnénk, az árva gyermekek egy ország jól látható emberi-erkölcsi kudarcának jelölői, és hiába „seprik” őket új közösségekbe, ha akarják, bárhonnan hazatalálnak. Ebből adódóan rendkívül nehéz egy ehhez hasonló tematikához közelíteni.
Nem hiába állítja François Truffaut ironikusan, hogy a dokumentumfilm a leghamisabb film mind közül. Olyasvalamire törekszik, amely gyakorlati megvalósításban lehetetlen: objektíven és pontosan bemutatni a Valóságot. A Gyökérkeresők esetében is egy klasszikus dokfilm-paradoxonnal találkozunk: ugyanis a narratíva végletesen különböző irányokba billenhet el annak függvényében, miképp éli meg valaki a találkozást biológiai szüleivel. A film első perceiben egy korabelinek szánt tévéképernyőn rövid gyorstalpalót kapunk a kommunista rezsim nagy volumenű „gyermekörökségéről”, amely teljesen megbénította a hazai árvagondozást (fontos kiemelni, hogy a gyermekotthonokban ragadtak többsége ráadásul nem is árva). Nem meglepő ez egy olyan országban, amelyet elzártak a fogamzásgátlás és terhességmegszakítás legális opcióitól (nem beszélve arról, hány anya vesztette életét egy sikertelen próbálkozás során), így az árvaházakat és gyermekotthonokat – bőven kapacitásukon túl – ellepték a segítségre szoruló gyermekek. Ceaușescu bukásával viszonylag enyhültek a médiakorlátok, hamar fény derült tehát az árvaházak (különösen a menthetetlen vagy fogyatékkal élő gyermekeket gondozó intézmények) válsághelyzetére, amely erős sajtóvisszhangot és szolidaritáskampányt idézett elő nyugaton. Ugyan a Ceaușescu-rezsim alatt is működött egyfajta gyermekexport, a kilencvenes évek elején még több jómódú szülő akart romániai gyermeket örökbe fogadni – Románia pedig ezt felismerve, azonnal alkalmazkodott a piaci igényhez (akár még hotelekben is árultak örökbefogadható gyermekeket).1
Ebből az alaphelyzetből kiindulva követi a Gyökérkeresők több, Romániából örökbefogadott fiatal családfelkutatásának történetét Székely Zsuzsanna pszichológus kommentárja kíséretében. A film egyik központi figurája George Anderson (eredeti nevén László Zsolt), egy székelyföldi születésű huszonéves, aki az internet segítségével felkeresi vér szerinti szüleit a filmben ugyancsak bemutatott, Ileana Băiescu által alapított és menedzselt Románia sosem feledett gyermekei elnevezésű Facebook-oldal és önkénteshálózat segítségével. Az interjúk során egyre árnyaltabbá válik egy-egy külföldön örökbefogadott gyermek családi háttere, amint a vallomások elkezdenek ellentmondani egymásnak. George esetében vér szerinti anyja végig tagadja, hogy lemondott volna gyermekéről (nem írt alá semmilyen papírt erre vonatkozóan, fiát rég halottnak hitte), erre pedig a gyermekotthon vezetőségének vallomása cáfol rá a problémaspektrum egy másik nézőpontjából. Ez a többszólamúság érezhetően a film legerősebb vonása, jól tükrözi a lukácsi „utánamenés” elengedhetetlenségét: a Gyökérkeresők ugyanis nem fogalmaz meg értékítéletet, csupán hangot ad mindegyik oldalnak. Ehhez mérten arra a kérdésre se kapunk választ, hogy lehetséges-e a happy end egy ilyen történetben? Milyen árat fizet a közös múlt vagy kultúra nélkül, viszont anyagi-emocionális biztonságban felcseperedő gyermek felnőttkori nyugalmáért?
Hasonló narratívát követ Logi Jenkins-Lager története, bár kevésbé részletgazdagon bemutatva. Logi élettársa kíséretében tér haza, hogy találkozzon szüleivel: sírva egymás ölébe esnek, ahogy ez lenni szokott, és bár az örökbefogadott gyermekek közül szinte senki sem beszéli a szülők nyelvét (vagy csak kezdő szinten), annyit, hogy „mama”, mindenki megért. Ezt mintha programpontszerűen az erdélyi nyomorfalvak romanticizált ábrázolása követi: a falun végigcsörtető tehéncsorda megcsodálása, a népes cigánycsalád bemutatása (majd egy balul sült kísérlet a komikumra, amikor az operatőr megkérdezi a családfőt, hogy a sok fiatal lány közül melyik a felesége), lezárásképp pedig Logi egy cigányszoknyát kap annak emlékére, hogy ki is ő valójában. Egy adott ponton még el is hangzik a frázis: „itt minden gyönyörű”. Ez a megközelítés ugyan magyarázható azzal is, hogy az örökbefogadott gyermekek is hasonlóan torzított, idealizált képet gyártanak biológiai szüleikről, ebben érezhetően kezd hatásvadász technikákhoz nyúlni a film. Ettől pedig nem csak képileg válik giccsessé (például az említett digitális tévékeretet illetően, az interjúk szándékosan „régifilmszerű”, fekete-fehérre effektelésében vagy abban, ahogy hulló falevelek vágóképein keresztül szemléltetik az örökbefogadott gyerekek „gyökér nélküli” létének tragikumát), hanem helyenként tartalmában is. Mintha a gesztusok is koreografáltak lennének – különösen gyanús például George első találkozása az édesapjával, amikor is egy rövid szóváltás után egy szívet formál a kezéből (majd gyorsan kitekint a kamera felé).
A vér szerinti szülőkkel való találkozás főbb veszélyeit Izidor Ruckel, egy Amerikában nevelkedett romániai árva mutatja be nagyszerűen: az ugyanis csak a jéghegy csúcsa, hogy gyermek és szülője más-más nyelvet beszélnek és kénytelenek jelnyelven vagy tolmácsokon keresztül kommunikálni. Amint említettem, a gyermekek egyfajta lojalitásból fakadó, mélyen idealizált képet alkotnak a vérszerinti szülőkről, épp ezért sokaknak traumatikus lehet az első találkozás a mégsem-ideális valósággal. Rendszerint mindkét fél eljut arra a felismerésre, hogy betemethetetlen kulturális-társadalmi szakadék tátong közöttük, az egymás nélkül töltött idő pedig bepótolhatatlan – így fokozatosan elhidegül az évekig kutatott kapcsolat. A Gyökérkeresők mindvégig megtartja a tisztes távolságot interjúalanyaitól, nem ítélkezik és nem von le következtetéseket mások helyett. Rendkívül fontos kordokumentum, hiánypótló vezértéma, amely sajnos középszerű, helyenként zavaró, identitásában bizonytalan kivitelezés formáját ölti. A lehetőség természetesen mindig adott, mint bármely dokumentumfilm esetében: hogy valaki jobban, többet és többféleképpen „menjen utána” annak a történetnek, amely eddig csak az elveszettnek véltek hallgatásában létezett.
Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem, színes, magyar–román dokumentumfilm, 50 perc, 2019. Rendező: Lukács Csaba. Narrátor: Gáspáry István. Operatőr: Marossy Géza, Novák Péter Sámuel. Zene: Szabó Imre. Producer: Novák Lajos.
Jegyzetek
1 Interjú Lukács Csabával az Erdélyi Figyelőben, 2013: https://www.youtube.com/watch?v=f-YF29Fdc4Q
2 Lukács Csaba: Vásár a szállodában: több tízezer gyereket vettek meg Romániából. Magyar Hang, 2019. https://magyarhang.org/kulfold/2019/03/31/gyerekvasar-tobb-tizezer-gyereket-vittek-ki-romaniabol/
