„Mindenkor idejük van a zsoltároknak.”
Mindenkor ideje van a művészet zsoltár-hangjának, az imádságnak, a FOHÁSZNAK. Vad korszakokban hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. És mindig vannak vad korszakok, itt süvítenek körülöttünk, elfelejtettünk – mi művészek is! – imádkozni. Ez lenne a korszak hangja? Ez lett volna a 20. század indításának „barbaro-hangja”? Akkor nem íródott volna meg Stravinsky Zsoltárszimfóniája, nem idézte volna föl Alban Berg, Bach egyik csodálatos korálját a Hegedűversenyében, Bartók nem írta volna két utolsó műve – a 3. Zongoraverseny és a Mélyhegedűsversenyműve lassú tétele elejére: Adagio religioso – és nem született volna meg Kodály Psalmus Hungaricusa. És még annyi más mű, amelyben túlléptünk a „napi kocsmán” (József Attila szavával), hogy kinyílhassunk a végtelen ERŐ befogadására.
A korszak hívószava kötelezi a kor emberét, a művészet kétszeresen is. Valósággal béklyóba fogja, amiből nem szabadulhat, és nem is érdemes kitörnie belőle. A kor hangja parancsszó: lehet szolgaian alája kerülni és lehet föléje kerekedni. Kodály egyike azoknak, akik képesek voltak korok fölé magasodni. Mi csak azokat látjuk-halljuk, akik kiemelkedtek, de bizony a napi küzdelemben sok nagyra érdemes művész pusztul bele a küzdelembe. Nem érti vagy nem akarja érteni kora hangját, eltájolódik és menthetetlenül belevész a művészetet fenyegető örvénylésbe. Meghallani, megérteni, felmutatni a kor hangját úgy, hogy egyben a kor fölé emelkedve messzibbre is lát és láttat – csak kevés művésznek adatik meg. Kulcskérdés minden kor minden művésze és embere számára: meghallani a kor hívó szavát. Ez élet-halál kérdése, de teljesíteni is tudni a parancsot – embert próbáló feladat. Ha ehhez még egyéni hang, sajátos egyéni szellemiség is társul, akkor az összhang teljes lehet. Ez az összhang jellemzi Kodály életét, életművét: időben és a helynek megfelelően akcionálni úgyszintén sajátja pályájának.
Száz évvel ezelőtt a Magyar népdalok előszavában már így fogalmaz Kodály: „Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai fele annyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet házi és nyilvános zenei életünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez.” A kor parancsa a népdalgyűjtés és a népzene beemelése a teljes kultúréletbe, a mindennapok világába, hogy a szürkeségbe, a rohanásba, az érdekhajszába bevigye a lélek fohászát az emberi lét és ÉN magasabb világainak megismerése felé. A 20 magyar népdal közreadása jelzi a felismerés idejét és mikéntjét; önmagában korszakot nyit, a magyar népzene felfedezésének száz évét. De a kor hangjához még ki kell teljesednie a művész egyéni hangjának is. Stravinsky a Tűzmadárral elindítja a Stravinsky-időt, (1909), Bartók az Allegro barbaroval 1911-ben indítja a Bartók-időt, Kodály csak az 1923-as Psalmus Hungaricusával lép be saját alkotó-idejébe. Érdekes dolog végigkövetni a szerzők alkotó-idejét a kezdés pillanatától a – rendszerint 20–25 év alatt elhasznált – energiakészlet utolsó pillanataiig. Stravinsky többször újra indít alkotó-időket: az orosz periódust a neoklasszikus, majd a dodekafon Stravinsky-idő követi. Bartók folyamatosan alkot haláláig, bő harminc évre terjed a Bartók-idő. A Kodály-idő zenei szakasza, a nagy Kodály-művek ideje a húszas évektől a negyvenes évek végéig húzódik. A felfénylő alkotóperiódus egyben a szerzőre jellemző hang megtalálásával kezdődik. (A címek rendkívül pontosan jelzik a kezdeteket: tűzmadár, barbaro, psalmus.) Kodály a régi prédikátorok hangján szólal meg: hittérítő gesztusok, a nemes gondolatért fellobbanó indulat szenvedélye, a kitörések és nagy nyugodt szemlélődések váltakozása jellemzi. És az örök igazságkeresés. 1927-ben írja Kodály: „Nem elég átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban: ott is emberek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk), és mégis mennyit tanulhatunk tőlük. Még zenét is. Sőt: a mi zenénket, ami a miénk lehet és lennie kell, ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni – csakis tőlük tanulhatjuk. / Werfel „Palus”-ában mondja egy fiatal héber: „Csak az idegen a szép!”, „És pár év múlva elpusztult Jeruzsálem.”
