Menekülés 1.
Egóm a szeretet szélén
végez gerendagyakorlatokat,
egyensúlyérzék híján
nincs más út, megadom
magam; te meg ott állsz
mögöttem pucér szereteteddel
szerényen, s várod, hogy
megérkezzen hozzám a könyörgés.
Menekülés 2.
Törékeny szerkezet bennem
a mértékletesség, nem
védekezem a tökéletlenség
ellen, magamat bántom,
gyönge vagyok. Kezed
virágfolt az arcomon, mindig
biztatón intesz, engeded,
hogy megelőzzelek, te vagy
megvesztegethető őrangyalom.
Menekülés 3.
Megnyúzott csillagok ülnek
szememben, támadásra
felkészült fekete ég
szobám fala, árnyékod
mellemen zsákba kötött ölelés,
én meg hiába keresek melletted
helyet, magamba fulladok –
pedig várom, hogy szeress.
Mitológiai virágóra
Isteni szeretet a rózsa,
szenvedéllyel lobog Ízisz haján,
titkot őriznek a fehér szirmok
római csarnokok oszlopán.
Írisz szivárványt festett,
fényből zászlót húzott az égre,
frankhon Anjou-lilioma
reményt illatozott a kékbe.
Isten kertjében szerényen
földig hajolt egy kis virág,
elfelejtettem a nevem, suttogta,
most mégis vele kezdődik a nyár.
Halvány cseresznyevirág a lét,
aszkétikus, mulandó szépség,
az ember is így lesz kidőlt fa,
lábához végzetét szelidíti.
Héra tejéből liliom cseppent,
sárgáját a Napból merítette,
majd Mária finom ujjain
fehérítette tisztára szirmait.
Hüakinthosz véréből fakadt,
bimbókat szórt a mezőre,
boszorkányt, démont üldözött,
majd Krisztus tenyerébe belebújt.
Titkokat őrzött Hermész
kicsiny hagymákba rejtve,
s a forró vérű virág-lányok
beletáncoltak a ringó kehelybe.
Monológ a naphoz
Rengeteg sötét van a szívedben,
talán már szégyelled is magad,
hogy csak egy karnyújtásnyira
van az a fénygerenda, amit tegnap
véreddel itattál át – hiába,
s most az esélytelenek próbálkozásával
vagy bekötött szemű isten, nem
tudod önnön lángoszlopodhoz kötni
magad, nem tudsz fárosz lenni,
legyengített száz meg száz őrület,
s néha már úgy érzed, nincs jogod
ülni saját emlékműveden, csak egy
fogyó villanás lehetsz az őserdők
lombos árnyain, ott lebegsz a nemlét
fölött, a pusztítás fáradhatatlan
mértéktelenségében.
Töprengő
Néha kicsit lemaradok
magamtól, s mindig
kétséges, mikor sikerül
felzárkózni, mert van
egy pont, ahonnan az
út csak bajosan folytatható,
megrekedek a „kimaradt
az életedből” feliratú
állomáshelyeken, s ott
születnek azok a kérdések,
melyek után hosszú hallgatás
jön, nincs üzenet, csend ül
a morzejeleken.
Óvatosan kerülgetem körvonalam,
félek, nem lesz jó az együtt-
élés magammal, megzavarhat
az önismeret.
Végül lassan kialszik az
érdeklődés mások részéről,
jön a megfeszülő nyugalom,
visszahúzódok álarcom
mögé, s a magánnyal gyógyítom
töprengésre érett anyagom.
A túl egyszerű bonyolultnak
látszik, nyomot hagy bennem
a próbálkozás, s mikor próbálom
szétosztani magam, felülkerekedik
bennem az uralkodás vágya.
Legjobb elkerülni azokat a
helyeket, ahova egykor leszúrtam
az útmutató cövekeket, legjobb,
ha lemaradok, s csak kellő
távolságból szemlélem a jelenlétet.
Juhász Róbert versei
Folyásirány
Áprilisi szárazság hetek óta dél
van a folyó visszahúzódik szinte a
hasfalba s nem tudlak siratni szépen
amúgy a töltésen ma esőemberek
kocognak most mikor nem lehetne végre
csoportosan fejből telefonszámokat
képtelenek felidézni gombok pedig
csak a deszkák testében nehezítik a
vetkőzést az út mentén kifolyt szélvédő
szilánkjai az apró kőzúzalékban
ropog a szájban a kimondatlan vasút
partján botorkál a napfény hanyatt vágja
magát újra balról folyó jobbról város
erkélyeteken halálos panoráma
a téglák akár félretaposott cipők
tehetetlenül nyomják egymást a falban
szobádban háttal az ajtónak épp rólunk
mesélsz valakinek s megfakult fotót
gyűrögetsz ma sem tudom eldönteni hogy
ásítottál vagy ordítasz rajta pár perc
fémes vaku jobbról folyó balról város.
Könyvjelző
A gyermekrajzok madarait nyitott könyvekké
egyszerűsíti a távolság. Az iskolaépület is
ilyenné vált bennem ennyi év elteltével,
melyre éjjel felmásztunk. Kockák, téglatestek,
és a tiéd.
Nyolc évig jártam oda le. Mindig a földet
néztem, zsírosnak tűnt, termékenynek.
Eszembe sem jutott, hogy feljebb is van. Pedig
ez a város kettő emelet csupán.
A te ötleted volt felnőttként, hogy a bitumenes
tető nekünk való volna. Ez a csekély magasság
is émelyítőnek hatott akkor. A korláton
kétségbeesetten kapaszkodtak a páracseppek.
Mikor megteltek önmagukkal, kiszakadt
karjuk.
Követtem őket tekintetemmel. Akkor vettem
csak észre, hogy a hóba tapostad nevemet. Ez
kedves. Hálám velem olvadt a mozdulatlan,
fehér habbá vert fagyban.
Hogy mit jelentett az a pár bakanccsal írt betű,
azóta is keresem, az egészből valahogy csak
lábak maradtak, ragadós kátrány és
csukott könyvek.
Juhász Róbert 1980-ban született Zalaszentgróton. Zalaegerszegen él. Német nyelv- és irodalomtanár. Versei többek közt a Hévíz, a Kortárs, a Tiszatáj, a Bárka hasábjain is megjelentek.
