messzire
nagyszüleinkkel együtt kihalnak gyermekkorunk ízei
naftalinos prémekkel együtt zárjuk el a biztonságot
ceaușescu eltűnik szüleinkkel
messzire költözünk a nyomor erényétől
elhagyjuk nyelvünk új szavakat keresünk amikor csak tehetjük
lesz majd egy másik külváros meg blokk új szobákkal
késő esti műszak ételfoltok a műszőrmén
még mindig dacból élünk
de már nem fogjuk anyátlan medvebocsokhoz hasonlítani
a hajléktalanokat mikor a kidobott maradékból esznek
lehajtjuk a fejünket mikor szoknyánk alá nyúlnak
csak bámulunk ha valaki pénzt ajánl a parkolóban
szavak nélkül és láthatatlanul élünk
csak egy-egy mozdulat zavar meg néha
ösztönös a tárggyá dermedés
már nem ismerjük fel a naftalin szagát
nem tudjuk mihez hasonlítani a tömbházak között átfújó szelet
zöldfok
1.
lassan elkopunk a nap alatt
szélben vörösre égek a kreol nők visszabámulnak
itt ilyen a téli reggel halászok vastag kabátban hoznak halat
fejükön tál bent az uszonyokat nők vastag késsel vágják le
minden hajlatban homok a bűzben nincs kapkodás
tonhalat kérek várom hogy a hatalmas testet felaprítsák
sosem fogok elég barnára sülni néznek utánam mind
begyullad a torkom a szállodai légkonditól
a láztól annyi mindenre gondolhatnék
arra hogy itt sosem esik az eső
nincs egyetlen folyó sem csak száraz meder
ha valami mégis kinőtt az szolgaságból nem édesvízből
a nőket bezárják vagy elhagyják tíz gyermekükkel
végső soron ezembe juthatott volna a családom is
ha ide költözöm hogyan fogok majd meghalni
miért lesz nekem itt jobb mint a halárus nőknek
2.
sivatagi homok fölött úszik egy egész világ
megtelik vele a szám a szél kényszerít mélyre nyelem
dél körül elérem a nyomornegyedet
ez nem különbözik sokban a kelet-európai változatoktól
talán csak a szaga más de itt is egyetlen házat keresek
a kiáltozásban az érthetetlenség a legrémítőbb
arra gondolok hogy ez a pénz segítség
meglepően jól beszélnek mind spanyolul és olaszul
azt hiszik én is valahonnan délről jövök
négy koszos gyerek szalad át a másik szobából
elmesélik hogy ők itt sosem házasodnak
a nők krémekkel égetik világosabbra bőrüket
ha jobban úsznának már hajóra szálltak volna
hosszú séták a parton ez maradt a szorongásból
görcsösen húzódik össze talpam alatt a homok
a víz felett fog a nap lebukni vagy a távoli szárazföldön
ezt kérdezi tőlem egy fekete fiú mustafa a neve
megkérdezem hogy muszlim vagy katolikus
a sós víz sokáig megtart mintha ágyon feküdnék
bőröm foltos az égéstől akkor megyek ki csak ha már sötét van
partról néznek mind nem vagyok jó úszó ez őket nem zavarja
3.
rendőrség mellett van a ház meghívtak vacsorára
vizesen lépkedek az ajtóig
idegen nyelven a nevetés anyagtalan
ilyenkor azt hiszem nem gyűlölnek a bőröm miatt
vagy csak nem elég okosak hogy gyűlöljenek
az egyetlen bűnöm az lenne ha portugálul tudnék
de közöttük már magyarul sem
dohos pálinkával itatnak
közeli kocsmában zenével vonzzák a turistákat
mustafa megint megtalál ha már pénze nincs
azt mondja egyszer elúszik egészen európáig
szólok neki a hidegről és a hóról
drága a sör a kukákból sem szamarak esznek
a hold is egészen más ott
de nem lehet úgy élni hogy csak egyetlen holdat ismer az ember
nem lehet úgy élni hogy ne ússza át az óceánt
Fancsali Kinga 2000-ben született Marosvásárhelyen. Az ELTE BTK-n tanul jelenleg, Budapesten.
