Sorozatokból áll az életművek túlnyomó többsége. Létrehozásuk szerzői szándék függvénye; de egy többalkotós sorozatban egészen új jelentések is születnek, váratlan összefüggések jutnak érvényre. Ezen a nyáron a Kolozsvárt született, „indult” Árkossy Istvánt ilyen játékba vonta egykori munkahelyének utódja. Nem léphetsz ugyanabba a folyóba, s aki az Utunk grafikusa volt, most a Helikon vendégeként engedi át alkotásai változatait a folyóirat egy nyári számának.
A kockázat tagadhatatlan: a képek is járták a nagyvilágot, létrehozójuk is nagy útra kelt; többet megtudni a világról, persze, de bizonyára azért is, mert új versenyhelyzetekre vágyott.
(Vagy önmagával kívánt versenyre kelni?) „…világfeltáró élményeink benyomásait stílusosan hol képekbe, hol pedig szavakba igyekszünk rögzíteni” – írta egyik kortársát méltatva Árkossy. Ő maga is látványok létrehozója és a szövegek világában is otthonos; nemcsak könyvgrafikusi tapasztalata, hanem hangulatos, felidéző prózái és a művészetről való folyamatos gondolkodás okán is; nézzük bár csak a 2015-ben a Magyar Napló kiadásában megjelent, Nagymesterek. Reneszánsz és barokk festők arcképcsarnoka című, egy tradícióhoz való képes-szöveges viszonyulásának könyvét. Ennek stílusát Bartha-Kovács Katalin jogos felismerése szerint1 zeneiség hatja át; a zene ősszimbólummá váló eleme ott van Árkossy István prózai írásaiban, de sajátos megoldású, legújabb képein is.
„Az olyan festők, mint Georges Braque […] nem csupa fény világot alkottak, hanem az árnyékok sötétségét változtatták vissza a tárgyak tulajdonságaivá […]. A fény és árnyék immár nem a tárgyakhoz illesztve jelennek meg, hanem a tárgyak alkotóiként.” – tűnődünk Rudolf Arnheim szavain2. Metamorfózis, de elakad tőle a lélegzet. Mert az első gondolat itt a megfosztottság. Egy ugyancsak erőteljes színekkel élő művész fekete-fehérré formált munkák sorozatát küldi (otthonról haza) aktuális üzenetként. Talán, mert az emlékezés belső energiái más jellegű percepciót követelnek. A falemez rostjai, a konvencionális jelek, mint a hangjegy vagy a kapukulcs, fehér és fekete párhuzamosok, határvonalak, pontok és az élővilág egymástól eltávolított elemei. Miféle találkozás ez? Nemcsak a mértani formák szigorú szabályossága és az élő szervezetek mulandó alakzatai, hanem az ismerős és a névvel nem rendelkező között indul valamiféle kommunikáció… Tanúi vagyunk.
Másik gondolatunk a megvalósult párbeszéd a lap egykori grafikusa és mai szerzői között. Magyary Ágnes Napocalips című regénye részletére itt az Árkossy képsorozatból A barlanglakó felel: „annyi mindenről beszélünk, ami nem létezik, és annyi mindenről nem beszélünk, ami van…”, A Szent György kép eredeti címerszínei Benő Attila haikujából is találgathatók: „Iniciálé/mosolya./ Majd egyhangú/jeleink sora” (Kódex). Kubista analízis és szintézis szervezi a zoomorf álarcú perzsa istenpár képét (Beszélgetők), de a kollázs jellegű Kentaurt is – igen, „messzire költözünk a nyomor erényétől” – mondhatjuk az emberiség és a művészet történetéről is Fancsali Kingával (Messzire). Az önarckép szerep ezennel A festő című alkotásé lehet – izgalmasan visszhangozza itt egy besztercei költő sorait: „egy saját emlékeitől elsüllyesztett test,/ A távolban elsötétült formák csakis neki köszönhetően kapják vissza/körvonalaikat (Alex Văsieș). A Csillagszámláló tudomány, emlékezés és virtuális valóságok feladványaiba gabalyodott magunkról szól – akárcsak irodalmi környezete, az Árkossynál alig több mint egy évtizeddel fiatalabb Octavian Soviany verssorozata: „keressük annak a lónak a patkóit/ amelyikkel/ savoyai jenő herceg/ bevonult/ első alkalommal/ temesvárra” (temesvári megállás).
Hadd higgyünk a dialógusban. (Haza)látogatás? Hívás, kihívás a tónusokban. Térjelölő kontrasztok. Időtlen idő.
Jegyzetek
1 Tiszatáj, 2017 január
2 A vizuális élmény. Az alkotó látás pszichológiája
