Egy humorérzékkel megáldott régész szerint a sírleletekből arra lehetne következtetni, hogy elődeink, az egykori népségek egyébbel nem foglalkoztak, mint vázák készítésével, s röviddel végpusztulásuk előtt az összes társadalmak mindent összetörtek, hogy összerakós türelemjátékra kényszerítsék az utókort. Schliemann, aki úgy szószerint vette a maga Homéroszát, mint a korai teológusok a Bibliát, azt mondta a feltárt romokra: ezek itt 2335 éve pusztultak el, de az állaguk még tízezer évet kibírhat. Épen sokkal sérülékenyebb a világ! – tiszavirág életű és mimózaszeszélyességű. Ezt bizonyítja a fenti két tétel. Hogy a legnagyobb bántalom után találja igazán meg a helyét mindig. Még eredeti: eleven képe is. Lemegy a világ, s másodszor már – feljővén, mint a Nap – már csupa poézis.
Azt mondják: Nagy Károly az emberiség fel-feltámadó kultúrájának egyik kútfeje. De azt is állítják, hogy Nagy Károly analfabéta volt. Nehéz az egész Lotharingos-matringos középkori családfa-szalaggombolyagot kibogozni, kivasalni. Hiszen azt is sejtjük, hogy bármilyen nagy birodalom-kifundáló vala, ám Dzsingisz és pereputtya sem arról nevezetes, hogy sok hajszála hullt ki a tudományokért. Nem is puszta kristálytiszta vonzalom küldte, űzte, hajszolta az atlanti partok felé.
Miközben egyre fennebb húzódok, már-már a visszasütő nap fellegei közé, hogy onnan nézzek szerteszét, az is megvillan ellenőrizhetetlen olvasmányaimból, kódexeimből, halotti beszédeimből: mintha a kánok, mogulok, dzsingiszek könyvtárát is szétlopkodták volna. Szerteszétnézés közepette le is rántom néha reflexből a fejem, amikor mint valami szuperszónikus kreatúrák, elhúznak fölöttem V alakban Oroszország felé, vagy az aranyhorda felől az Igorok és egyéb hercegek krónikái. Sosem lehet tudni, hol rekednek meg az efféle pápa-korabeli bibliotékák, pingált Pannonhalmák, a Corvinák szétlopás előtt, virtuális frigyszekrényei vagy csak az alkalmi vidéki protestáns papilakokból zsebrevágott jóképű bibliák. Tehát ha innen nézek szerteszét, csak sejtem, melyik nádasba ejtette el őket a félanalfabéta, mindig V alakban vonuló tatár vadmadár.
Minden azzal veszi kezdetét, hogy kirabolják Babilont, aztán Ninivében kerül meg egy-egy jó pirosrasült agyagkönyvtár. Könyökig turkálhatnak benne franciák, britek, Marco Polók és Rockefellerek.
Minden azzal veszi mindig kezdetét, hogy Ábel nem üt vissza. Akár könyv, akár hamubasült kultúra, amit tarisznyájában dugdos, menekít. Mint aki érzi, hogy élete árán nem engedheti, hogy eltöröltessék a különbség. A KÜLÖNBSÉG – hogy egyik és másik mit enged meg magának – örökre nem jóra-rosszra, győztesre-vesztesre – hanem reményre és reménytelenségre osztja az egészet. S talán még a gonosz, goromba, cinikus győztesek is a lelkük mélyén, titokban a végig vesztes remény vallásán vannak. Az igazi ballaszt, az igazi tehertétel az egészben az, hogy soha nem mindenki érez mindent minden korban; sőt, a nagyobbik rész nincs is belekeveredve. Valahol mindig vihar-vakáció, kín-szünet van éppen, ahogy az esős évszakokban, zivataros délutánokon, viharövezetekben sem mindenütt, minden négyzetméterre esik. Ott pedig lazítanak, lazul, akár meg is szűnik, felszívódik, eltűnik a figyelem s a fegyelem. Még szolgálatos őrszemet sem hagynak, miként a majomhordák, manguszta-közösségek. Ezért – a moziban, híradóban, ropi-eszegetés közben megnézhető, átélhető rosszhírek miatt – nem lehet véglegesen végetvetni annak. Mert ameddig az emberek képesek lesznek arra, hogy ölbetett kezekkel figyeljék, hogy embertársaikat megkínozzák és lemészárolják, addig a civilizáció üres szemfényvesztés lesz csupán, nagypofájú fantom, amely délibáb módjára lebeg a meggyilkoltak tetemeinek egyre dagadó áradata fölött.
Mivel tényleg alkalmatlan hordozói vagyunk valami nagyszerűnek. Az emberiség egész bölcsességsorozatának mindjárt az elején az a kontraszelektív és kontraproduktív, kicsinyes gesztus áll, hogy egy Szókratészt kiiktatnak. Egy Szókratésztől szabadulnak meg, likvidálják, mintha még a legkülönbek, a kedvencek is a disznók elé szórt gyöngy tételének igazolásán ügyködnének. Látható, hogy ennek, az ilyesminek ellenében bizonyultak életképesnek szellemünk-jellemünk virtusai. Persze, hogy is várhatja el bármikor bárki, hogy ne hangozzék el bármikor, bárhol az elgondolkoztató kiáltás: „Nem azt, hanem Barabást!...”
