Fagylaltok olvadoznak, szobrok repednek agusztusi hőben, mint Leonardo szobra Milánóban, néhányszáz évvel ezelőtt, mint a viaszszobor a régi filmben, ami ott játszódik, Európában, valahol. Pedig Európa, ami „úgyis csak játékra jó”, amit jobb pillanataiban pipacsok szőnek át, egyszóval Európa, e lassan korosodó eurázsiai „földnyelv”, nem tesz egyebet, csak újra és újra, hány évezrede már, Európé alakját öltve magára, felül egy gépre, egy vehiculumra, mitológiai értelemben – egy bikára, tehát egy kellő energiákkal és lendületekkel felvértezett szállítóeszközre, ami átviszi „a túlsó partra”.
Európé tulajdonképpen nyaralni indul. Adott egy, a labirintusokból vagy azok környékéről éppen kiszabadult lény, aki megmenti/elrabolja, mindenesetre: szembesíti egy másfajta dimenzióval, amit utazásnak szokás nevezni. A gép, a vehiculum, a bika, akit egy másik dimenzióban csak Zeusznak, főistennek illik titulálni, átviszi, ám tulajdonképpen visszaviszi igazi(bb) önmagához, ahol élete, léte újfajta értelmet nyer.
Adott tehát a tenger, fölötte a földközi azúr, és Európé, aki épp csak hogy helyrejött egy kiadós házibuli-sorozat után – valami egészen újfajta élményre, koncertre vágyik, mely koncert hangerejének elvárt szintjét a habokat szelő bika messzemenően teljesíti.
Európé azóta is utazik Európa felé. Csakhogy, a mitológiai leírások szerint Föníciából indul és Krétáig jut el – tehát nem a labirintust tudja háta mögött, épp ellenkezőleg, nyári kalandja okán jön létre a majdani labirintus.
Európa egy „kontinens”, Európé a névadója, ám nyaralása mindkettőnek csak idézőjelek és adott határok között értelmezhető, mindkettő az átadásra, a továbbadásra figyel(t), az értékek, de legalább önmaga továbbvitelére.
A kérdés csak az: miként tudhat nyaralni úgy, hogy közben (végre már) ne áltassa tovább önmagát?
