Ki sürgeti, hogy nagy-nagy tüzet kéne rakni,
mert világ van a szegényember vállán?
És ki hallja, nem én kiáltok?
És ki tudná fölfogni, ha az Isten íródiák volna?
És kié a panasz, a vád: nincsen apám, se anyám?
És ki tartja elképzelhetőnek:
hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg?
És ki érti, hogy dolgaim elől rejtegetlek?
A vallomást, hogy Istenem, én nagyon szeretlek?
Az ígéretet, hogy kertész leszek, fát nevelek?
És ki látja meg a csodát, amikor
az uccán átment… és
galambok ültek a verebekhez?
És ki érteni téged főnévi igenevekben, hogy aszongya:
ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni, hosszú késsel mind megölni,
fölgyújtani Budapestet, s úgy itt hagyni, sose lásson – – –?
És ki tud szembenézni azzal, hogy: Kínában lóg a mandarin,
s ki tud remélni, hogy kerül majd egyszer asszony is,
Márta, Luca és Márta is, Judit, Márta, Edit és Flóra is,
holott náddal ringat, holott csobogással?
Mert ha már hosszú az Úristen, s rövid a szalonna,
elefánt lennél, jámbor és szegény,
s bár porszem mászik gyenge harmaton,
hogy van az mégis, hogy
kékítőt old az ég vizében?
Ezek után miért a bizonyosság, bizonyosság-e,
hogy minden nedves, minden nehéz?
És miért az önbizalom,
honnan a megmondhatomén,
hogy a hetedikte?
Nem tudod, nem tudhatom,
csak sejted, csak sejthetem, az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér, és gyötör a kérlelhetetlen:
visz a vonat, megyek utánad.
Csak te tudhatod, csak én fájhatom:
hever egymáson a világ,
és
ami
van,
szét-
hull
da-
ra-
bok-
ra,
mert
ment a padlásra, ment,
mert tán ott kezdődött minden,
és a harminchat fokos lázban,
és akkor, amikor reám néztél, s én mindent…
de mit is,
inkább hol – a rakodópart alsó kövén,
kívül-belől leselkedő halál elől
egyedül alszom én is, te is.
Bár dehogy alszol, dehogy alszom,
virrasztasz, virrasztok, hogy
ne üljön lelkünkre szenvedés,
ne csípje testünket féreg
ez otthontalan, csupa-csősz világban,
hol mindegy, kiterítenek így is, úgy is,
mert akarjuk, nem akarjuk, kész a leltár,
kész a semmi – legyen, hogy ne legyen,
mondjuk Edit,
mondjuk Thomas Mann,
mondjuk József Attila.
S bár ős patkány terjeszt kórt,
régesrég rájöttem, kétéltű,
hogy egyetlen, mi maradt: költő vagyok,
ember, kit nem emel föl már se vágy, se nő, se Isten,
ki nem bukik föl az árból, nem jön lifttel, nem kopogtat be,
kopogtatás nélkül sem jön,
hát száradok, törődöm,
fekszem álmatlanul,
s nincs, nem lesz bocsánat,
igaz, bánat sincs,
hiszen bűn sem volt,
leszámítva ama eredetit, bár ki tudja.
Mégis, mégis, ki érti,
ki mondja, miért fenyegetőzik,
miért kell fogadkoznia, hogy
eltűnök hirtelen, s miért kell
a megőrülésig hallania, hallgatnia
immár több mint száz éve,
a száraz ágak hogy zörögnek,
tejfoggal kőbe, és miért nem éjszaka?
Irgalom, édesanyám,
irgalom, édesapám,
irgalom, Isten,
irgalom, penész,
irgalom, hideg,
irgalom, világos,
irgalom, nehéz!
Irgalom, semmi,
jaj, kész, jaj, nincs kész,
ez sincs kész.
Roskad a kormos hó,
csepereszget a bádogeresz már – – –
Csíkszereda, 2020. február 9.
