"A neheze még hátravan?"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Onnan nézek szerteszét - Hamubasült kultúra
Király László
Vivát!
Szilágyi István
Útban Torda s Trója között
Pomogáts Béla
Kolozsvár költője - Töredékek Lászlóffy Aladárral
Szőcs István
Jegyzet - Sikaml össze has irbir
Szabó Róbert Csaba
Csomagok, bőröndök, táskák
Hajós János
Piercing
Hálaének
Fűszál
Az elvont gombolyag
Dimény Lóránt
Volle
Cseke Róbert
Amikor málnaízű voltál
Már úgy elhűltek a vállfák
Netán
Barátaimnak
Majdnem egy év és Apollinaire-ről magasabb szinten beszélhetünk:
Berlin
Kántor Lajos
Az Idő Vaskalapja (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (folytatás előző számunkból)
Gömöri György
Nauplion fölött
Terényi Ede
Kodály 125. - Zrínyi szózata - Kodály szózata
Júniusi évfordulók
 
Király László
Vivát!
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25

A hetvenes évek – írta föl sok évvel ezelőtt az egyik, épp kiadásra előkészített verseskönyve címoldalára a költő, aligha tűnődve azon, hogy egyszer valóban ott kóborolhat majd a mindjárt a küszöbön túl kezdődő hetvenes évei ligetében, vagy aszfaltján, vagy könyvesházában, netán önkezével és önirónjával sebtiben följegyzett gondolatai, ötletei esőerdejében, melynek „leveleit” aztán senki más nem tudja elolvasni-megfejteni – alkalmasint maga a szerző sem –, dehát nem is azért készültek, hanem csupán az örökkévalóság sugallatára, miszerint úgyis vers, esszé, novella, regény lesz belőlük egy szép napon. Egyszerűbben fogalmazva – s itt magát a Költőt jellemzem, szavait idézve –: „Hát hol lennénk mi itt mindnyájan, ti ökrök!, ha az elődeink semmit se jegyeztek volna fel, ha gondolataikat hagyták volna szélbe veszni?!”
A megőrzés megszállottja Lászlóffy Aladár, akiből sugárzik a magabiztos hódítók nyughatatlansága és a folyton valamit felfedezők nyugalma, vagyishát az a pontos és csk az igaz mestereket jellemző felismerés, hogy a világot egyképpen őrizhetjük meg: ha állandóan újrateremtjük. A mindenséggel mérd magad – idézem, ha már elődökről is szó esett. Ennél meg mi sem egyszerűbb – csak jóban kell lenni az istenekkel. Az isteneinkkel. Akik kőben, fűben, fában, madárban, virágban, netán társakban ragyogva – sosem rejtőzködve – vesznek körül bennünket. És mindenek fölött: a szentséges magyar nyelvben, mely teremtőnk és megtartónk.
Fentemlített Megőrző, ki ezen írás célkeresztjét viseli magán önhibáján kívül, például azzal (is) kezdete a múlt század hatvanas éveinek nem-is-akármilyen elején, hogy miután modortalanul fényezetlen csizmában, váratlanul és egyenesen az életől belépett a szocialista realizmus meglehetősen bandzsító pirosnyakkendőseinek rózsaszín párákban úszó hajlékába, ahol kénytelen-kelletlen elfogadták a jelenlétét, bár hápogva, mert nem kifejezetten értették, vagy nem akarták felfogni a beszédét... – szóval miután némi tisztességes kritikusi köpenyegfordítások után kineveztetett A Fiatal Költőnek, Lászlóffy Aladár nyomban gyűjteni kezdte maga köré, és óvni és írásra bűvölni, a mégfiatalabb romániai magyar poétákat.
„Ali Baba és a negyven költő” – járta a mondás belsőbb körökben, akkoriban, és nem alaptalanul. Elkezdődött a költői jogosítványok új szempontok szerinti osztogatása. És ebben a mi költészetünkben, mely összetéveszthetetlenül erdélyi és magyar, az Ő Forrás-kötete jelezte egyértelműen az első „rendszerváltást”.
Az én nemzedékem attól kezdve más irányjelző táblák szerint haladt az úton, más hangokat hallott az ismeretlenből. Alapjában változott meg a költői szemlélet, az indulatok iránya – szemtelen magabiztossággal és visszavonhatatlanul.
Veszem a bátorságot, és a Vitorla-ének című néhai antológia túlélőinek nevében köszönetet mondok most Alibácsinak azokért a – ne fanyalogjunk, uraim! – fényességes pillanatokért, együttlétekért. A magam nevében pedig – ha megengedi – az azóta is tartó, bár egyre ritkuló együtt-lovaglásokért a költészet és a barátság, az együvé tartozás csakazértis gyönyörű mezején.
A többi... – csak munka, csak ébrenlét, csak felelősség a jókért s mindenért, amit ránk bíztak a századok s az ezredek.
A többi... – lelkes és hálás tömeg, szüzek kórusa, bandériumok díszcsákós rivalgása, könyvkiadók bűnbánó kaftán-szaggatása, kitüntetések, dísztáviratok, babérkoszorúk.
Éljen! Éljen!
A Költő pedig, mintha mi sem történt volna, továbbra is teszi, amit tennie kell, s amit csak Ő tehet. Isteneitől körülvéve.
Akik éltették eddig s éltetik ezután.
Én magam sem teszek másként, ám hogy többen értsék, így kiáltok: VIVÁT!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében