Majomhinta
El kéne húzni valahova. Valahogy más, mint máskor.
Zavarosabb a víz, régen sokkal tisztább volt,
Szinte a fenékig le lehetett látni.
Itt szórtam el az első kutyám hamvait.
Emlékszem, azt hittem, hogy csak
egy marék finom por lesz, és
Kikaptam a kezem a zsákból,
Amikor a csontszilánkokhoz hozzáértem.
Nem mertem a partra szórni.
Féltem, hogy valaki belelép,
Vagy egy kisgyerek kagylónak nézi,
Hazaviszi, és miután gondosan megtisztogatja,
Bezsúfolja az ágya melletti kisszekrénybe
A többi talált kacat közé.
Nem akartam, hogy a kacatok közé kerüljön,
Úgyhogy a vízbe szórtam.
Ide hoztam az első barátnőm,
Itt mondtam először, hogy szeretlek,
Meg azt is, hogy baszódj meg, utállak.
Itt vesztettem el a szüzességem,
És itt szereztem az első sebet,
Amit össze kellett varrni.
A víz fölé nyúló fára másztam,
Hogy beugorjak a majomhintáról,
Mert lentről még jó ötletnek tűnt,
Meg amúgy is cukkolt, hogy nem merem.
De mertem,
Elreccsent alattam az ág,
És miután végigszántotta a hátamat
A karóvá avanzsált csonk,
Bezuhantam a vízbe.
Marhára fájt, de nem mondtam…
Tizenhét öltés.
Még megvan a heg, csúnyán forrt össze,
De legalább jó sztori lett belőle.
Már alig hasonlít magára,
Zavarosabb a víz…
Az egész nem tűnik másnak,
Mint egy apró pocsolyának tele csontszilánkkal és gecivel.
A többiek jól érzik magukat,
Nem akad meg a szemük az eltűnt részleteken,
Hogyan is akadna meg, ha már nincsenek ott.
Lassan hűlt ki a víz,
Nem vágja mellkason a felhevült testeket.
Boldogok.
El kéne húzni valahova…
Régen mindig ezt a tavat bámultam az ablakomból,
De most, hogy itt vagyok, valahogy olyan kicsi.
Nem volt benne semmi különleges,
Csak messze volt.
Talán ez.
De most már eltűnnék.
Talán a városban jobb lesz a kilátás,
Lehet, messzebbre látok.
Addig meg, bassza meg, úszok.
Etikett
Először szőréből bújtatod ki.
Óvatos vagy, tenyered finom gépezet,
Nem akarod elijeszteni a szelídet,
Hiába fekszik előtted elterülve
Fel-felcsillanó, célba ért hegyekkel,
Te mégis kimért vagy, nehogy elfusson.
Szarvait lefűrészeled,
Szüksége már nem lesz rá többé,
A pergő port mélyen beszívod,
Hagyod, hogy ottragadjon,
Amíg csak tüdőd zárt világot képez,
Ebben a világban neveled kedvedre,
Bőréből hasított pántokkal szíjazod
Egyre lassuló pulzusodhoz.
Felaggatod győzelmi csicsával,
Vadászkürt üvölt, őt némán bűvölöd,
Család akaratából ceremóniát körítesz,
Hajszálgyökerekről szakajtod cinkosaid,
Kézen ragadsz engem is,
Hogy, ahogy azt illik, egyek a húsból,
Ám kedvem a markodban összeroppan.
Bocsásd meg illetlenségem,
De nem kívánok részt venni a toron.
Sose találtam ízlésesnek egy
Sarokba szorított állat módszeres leölését,
Pláne nem, ha önként sétál a kés alá,
Jó szándékkal, tudatlanságából fakadva.
Te csak falj!
Hovatovább
Vastagon terjeng az elhagyatás szaga,
Ontja magából a kihúzott tévé,
Bűzlik az üres fridzsider,
Megszívták magukat a szőnyeg polipropilén rostjai.
Grafomán szellemek kísértenek a falban,
Elmúlást ringatnak a tölgyerezetes csontos markukban,
Vérrel írnak szép szavakat, bokrétákat
A fürdőszoba kabinetre.
Tarló, ugar, szörnycirkusz,
Magára hagyott botanika a valahavoltnak.
Ne bízz a csapvízben,
Ez nem a te otthonod,
Már rég nem az.
Csupasz véglény vegetál a csaptelep árnyékában,
Összeesküvéseket futtat a csövekben,
Megmagyarázza,
Arcába vágja a kunkori körmeit és kutat.
Pakolj.
Üres a planéta,
Nincs kéreg, nincs mag, csak te vagy,
Valahol a hetedik utca sarkán állva
Nézed, ahogy porig ég a váz.
Instabil, cseppfolyós,
Elönti az agyvelőd a hovatovább,
Ha már itt, ő hova tovább ?
Ezt már a tenger mélyéről se kaparod fel…
Csomagold össze a molyrágta éveket
És keresd meg a legközelebbi koldust.
Érted már? Fél fogra se elég a világod…
Keserű a könny, mint az égett bakelit,
De ennyi még kevés egy üres mederbe.
Nyeld le a medicint, nyisd a szád, á,
Lement, úgy van az, vissza se.
Állj tovább.
Sok ház van még, ami porig éghet,
Valamelyik majd csak befogad…
Szegény gyilkos
Szegény gyilkos, árva kölök,
Kezedhez épphogy csak por tapad.
Köpd szemen a mát,
Élj a majdnak!
Mormolj el egy gyors átkot,
És szedd tovább neoncsőből hajtott csontjaid.
Égess idegen ismerősöket a matracba,
Edd ki a szívük és éhezz!
Legelj száraz kórót és üvöltsd büszkén:
Szeretem!
Nem szeretsz te senkit…
Forogjanak a holtak a sírban,
Nyíljon meg a föld,
Apadjon el az anyatej,
Sózzák fel a világ méhét, te nem szeretsz.
Te nem szeretsz, csak falsz…
Forrón eszed a kását, és ha megégeted a villás nyelved,
Hát szidod a kurva rendszert, Istent, és apád,
Amiért már anyádat se szerette.
Anyádat…
Neked nem kell a szép, te leeszed a vart is.
Legyen hát. Vályúhoz!
Szegény gyilkos, remeg a keze,
S míg egy idegen bolygón, egy idegen kocsiban
Ölében piheg a meztelen holtsúly, ő vár.
Vár, és elszántan gyúrja a vért és a sarat,
Feszül az ín,
Kitartón lihegi: gyönyörű a tested,
És csaholva várja, hogy gyúrjon aranyat.
Mintha nem itt járnál …
Már megint menekülsz?
A lankadt estébe nem sok vér tódul,
Hát emeli kését, hogy szíven találja,
De fontosabb szervet el nem talál…
Komáromy Bese 2000-ben született Budapesten, drámákat és verseket ír, illetve ezeket illusztrálja. Jelenleg az ELTE BTK-n tanul.
