"A neheze még hátravan?"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Onnan nézek szerteszét - Hamubasült kultúra
Király László
Vivát!
Szilágyi István
Útban Torda s Trója között
Pomogáts Béla
Kolozsvár költője - Töredékek Lászlóffy Aladárral
Szőcs István
Jegyzet - Sikaml össze has irbir
Szabó Róbert Csaba
Csomagok, bőröndök, táskák
Hajós János
Piercing
Hálaének
Fűszál
Az elvont gombolyag
Dimény Lóránt
Volle
Cseke Róbert
Amikor málnaízű voltál
Már úgy elhűltek a vállfák
Netán
Barátaimnak
Majdnem egy év és Apollinaire-ről magasabb szinten beszélhetünk:
Berlin
Kántor Lajos
Az Idő Vaskalapja (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (folytatás előző számunkból)
Gömöri György
Nauplion fölött
Terényi Ede
Kodály 125. - Zrínyi szózata - Kodály szózata
Júniusi évfordulók
 
Pomogáts Béla
Kolozsvár költője - Töredékek Lászlóffy Aladárral
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25

Lászlóffy Aladárról én csak személyesen, mondhatnám így is: személyes közelségből tudok írni. Valamivel több mint harminc esztendeje ismerkedtem össze vele, Kolozsváron, ahol akkor a Magyar Televízió egy forgatócsoportjával időztem talán három napon át, beszélgetéseket készítettünk Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Kacsó Sándorral, Kányádi Sándorral, Szilágyi Domokossal és a Korunk szerkesztőségével. Felemelő és lesújtó három nap volt, egyrészt boldogan merültem meg azokban a dialógusokban, amelyeket az erdélyi magyar irodalom nagyszerű egyéniségeivel folytathattam (ezekből is kitelne egy egész kötet), másrészt lesújtott mindaz, amit az erdélyi magyarságot akkor már harapófogóba szorító bukaresti hatalom erőszakoskodásáról és ármánykodásáról megtudhattam. Lászlóffy Aladárral akkor már egy évtizede szánon tartott kolozsvári barátaim: Kántor Lajos és Láng Gusztáv ismertettek össze, és mindenképpen figyelemreméltó volt az az érdekes kontroverzia, amelyet Aladár mackós fizikuma és könnyeden szárnyaló szelleme között tapasztaltam.
Akkor már túl volt egy tucat könyvön, versesköteteken (közöttük gyermekversköteteken), regényeken, sőt egy Szabó Lőrincről készült kismonográfián – az új erdélyi magyar irodalom tekintélyes mesterének számított, akinek Magyarországon is jó neve volt (elsősorban Széles Klára jóvoltából, aki utóbb érdekes elemző-kötetben adott képet Aladár egyéniségéről és munkásságáról). Könnyű volt szót érteni és megbarátkozni vele, a közöttünk létrejött barátság azonban már csak a romániai változások után bontakozhatott ki teljesebben (a nyolcvanas évek közepétől, talán nyolcvanháromtól kezdve egészen a zsarnoki rendszer bukásáig nem utazhattam Erdélybe). Midőn 1990 január elején ismét ellátogathattam Kolozsvárra, Kántor Lajoséknál volt egy nagyobb összejövetel, úgy emlékszem, Lászlóffy Aladárék mellett Kányádi Sándor, Szilágyi István és talán Gáll Ernő is jelen volt. Nos, ezt követően magam is igen gyakran látogattam Erdélybe (volt olyan esztendő, amikor öt-hat adagban vagy másfél hónapot töltöttem ott), voltunk együtt Aladárral Kolozsváron és Marosvásárhelyen, természetesen igen gyakran Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, a nagykanizsai „identitás-szabadegyetemen”, a tokaji írótáborban, emlékezetem szerint a Felvidéken is. Jó volt együtt utazni vele vagy éppen leülni útközben egy pohár sör mellé egy vidéki kisvendéglő teraszán. Aladár, mint különben minden erdélyi ember, ontotta magából a történeteket, az adomákat, a vicceket (többnyire abszurd „favicceket”). A nyelvi játékosság, amely költészetének, sőt publicisztikájának is egyik élvezetes forrásvidéke, az élőbeszédben is mindig tűzijátékot rendezett.
*
Amikor költészetével megismerkedtem, mindenekelőtt elemi lendülete ragadott magával. Szabadon futó képzelete, törhetetlennek látszó optimizmusa, amely fiatalos erővel ostromolta a történelmet, hogy egyszer végre elérkezzék a mindenkit egyaránt felkaroló igazságosság ideje. Természetes közösségi igénnyel készült arra, hogy népének: az erdélyi magyarságnak a szószólója legyen. Nem kitűzött feladatnak érezte a jogegyenlőség és a kulturális emelkedés eszményeinek hirdetését, szolgálatát, hanem legszemélyesebb ügyének: autentikus költői hivatásának. Ezen a ponton: a személyesség fokozottabb érvényesítésében vált el a korábbi generáció közéleti költőitől. Át akarta tekinteni, át akarta fogni a reményei szerint előbb-utóbb bekövetkező új történelmi korszak távlatait, ennek az igényének mindenben megfelelt választott kifejező eszköze: az avantgárd technika.
Fiatal költőként az ígéretes távlatok és remények harsány szavú énekesének indult, aki bámuló szemmel és kigyúlt szívvel áll a huszadik század technikai csodái és tudományos ígéretei előtt. Verseiben helyet kaptak a természettudományos fogalmak, egy ismeretelméleti optimizmus biztató jelzései. Innen eredt kozmikus érdeklődése és feltétlen bizalomról tanúskodó jövőkultusza. Érdeklődése és meggyőződése ugyanakkor nem témáit határozta meg, inkább költői szemléletét.
Később ez az érdeklődés és ez a bizakodás megcsalatott. A korábban túlfűtött szavakat más jellegű: elégikus természetű szólam váltotta fel, amely újabb tapasztalatok és töprengések nyomán született. A fiatalos lendület sokat veszített naiv erejéből, s a költő eszmélkedése is sokat veszített eredeti gyanútlanságából. Sokat kellett önmagával viaskodnia, újra rendet kellett teremtenie tapasztalatai és felismerései között. Költészete akkor érett be igazán, midőn számot vetett a szép tervek megvalósulásának korlátaival és az emberiség kedvezőtlen történelmi tapasztalataival, közöttük azokkal a tapasztalatokkal is, amelyeket az erdélyi magyarság körében szerzett.
Emlékszem arra, hogy a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején mindinkább gyakori kolozsvári látogatásaimat egy szomorú számvetés tapasztalata terhelte meg: mi minden veszett el intézményekben, kulturális lehetőségekben, iskolákban és könyvkiadásban, egyáltalán reményekben a múló idő során. Gyorsan és radikálisan történtek a változások, az erdélyi magyar irodalom is mind sivárabb és zártabb területre kényszerült. Egy költő természetesen még több fájdalommal élte meg a szabadságnak ezt a megnyomorítását, mint bárki más. Lászlóffy Aladár igazságra szomjazó, eredendően közösségi szellemiséget képviselő, eruptív személyisége pedig még inkább kifosztottnak, csalódottnak és tehetetlennek érezte magát.
A szellem és a kultúra igaz értékeinél keresett védelmet és vigasztalást. Mohó érdeklődéssel hajolt az európai és az erdélyi múlt fölé, valódi értékeket keresett, eligazító mintákat és tanításokat, amelyek a legteljesebb emberi szabadság és egyenlőség megvalósítását támaszthatják alá. Német, holland, svéd és francia városokban barangolva, a nyugati magyar közösségeket és kulturális összejöveteleket látogatva, régi házakkal, múzeumi kincsekkel ismerkedve nem lírai életképeket festett, ellenkezőleg, az emberi történelem gyilkos konfliktusain gondolkodott. A történelmi meditációk eredményeként a humánus értékek mellett tett hitet, meggyőződésének még keserű iróniája is határozottabb kifejezést adott.
Az európai és erdélyi gondolkodás nagy egyéniségeire: Rotterdami Erasmusra, Giordano Brunóra, Kantra, Apáczai Csere Jánosra, Bolyai Jánosra hivatkozott. Az emberi kultúra jövendő sorsán elmélkedett, a múltat mint eligazító tanulságot idézte fel. A harci riadók és a biztató jövendölések után az ideálok szigorú ellenőrzése, mélyreható eszmei önvizsgálat következett. Verseibe elégikus érzés költözött, intellektuális biztonsága mégis erősödött. Érett költői munkássága az európai nemzetek és az erdélyi magyarság történelmi tapasztalatait hozta egységbe, felelős magatartást alakított ki, okos közéleti realizmussal adott számot a közép- és kelet-európai társadalmak konfliktusairól. Azokról a fájdalmas tapasztalatokról, amelyekkel az őrületig fokozódó román diktatúra terhelte meg nemcsak az erdélyi magyarok, hanem az egész ország életét. Lászlóffy Aladár szintetikus igényű költői kompozíciói jelzik, hogy e konfliktusok megoldását a humánus értékek teljesebb érvényesülésétől remélte, nem mintha ezt a reménykedését igazolta volna a történelem és a közelmúlt tapasztalata.
*
Időközben Lászlóffy Aladár poétikája és hangja is sokat változott. Ifjúságának avantgárd kifejezésmódja után ő is visszatalált ahhoz az erdélyi költői hagyományhoz, amelyet az Erdélyi Helikon lírája képviselt. Igaz, a formaképzés szabadságát, a képtársítások merész lendületét és a szójátékok váratlan villanásaival kiváltható merész felismeréseket máig megőrizte. A hagyományosabb és kötöttebb forma mindenesetre hitelesebben igazodik annak a közösségi jellegű szerepnek a követelményeihez, amelyet a sokasodó történelmi gondok ellenében magára kellett vállalnia, ki kellett alakítania. A kisebbségi magyar kultúra történelmi helytállásáról: egy kolozsvári iskoláról, a csíksomlyói búcsújárókról vagy egy régi lendvai nyomdáról írott versek már ennek a közösségi ethosznak a megszólaltatói. Ugyanerről a közösségi ethoszról és történelmi identitásról tesznek személyes vallomást azok a költeményei, amelyek az erdélyi magyar történelem nagy hőseinek: Bethlen Gábornak, Apáczai Csere Jánosnak, Kőrösi Csoma Sándornak és másoknak az örökségét és erkölcsi példáját idézik fel.
Ugyancsak a közösségi lét tapasztalatait összegzik kisebb-nagyobb esszéisztikus írásai, pl. Longobárd korona című kötetében. Ennek a kötetnek, legalábbis számomra, jelzésértéke volt. Arra utalt, hogy az erdélyi magyar irodalom visszatalált ahhoz az intellektuális-esszéírói hagyományhoz, amelyet több oldalról is, több igény és eszme jegyében is a két világháború közötti korszak alapozott meg. Olyan írók, mint Kós Károly, Kuncz Aladár és Makkai Sándor, akik értekező prózájukban rendre vetettek számot az erdélyi magyar múlt tanulságaival és az erdélyi magyarság tapasztalataival. Nem véletlenül hivatkozom éppen az előbbiekre: mintha ők volnának az esszéíró kolozsvári költő mesterei.
Kós Károly, aki minden írásában – tanulmányaiban – az erdélyi magyarság történelmi helytállására, közösségi önszervezésére buzdított. Kuncz Aladár, aki arra figyelmeztetett, hogy Erdély történelmi és kulturális értelemben nem a Balkánhoz, hanem Európához (a közép-európai régióhoz) tartozik. Makkai Sándor, aki az erdélyi magyarság önvizsgálatára szólított fel: a „magunk revízióját” hirdette, hogy a magára maradt magyar közösség biztosabb lelki és erkölcsi erő birtokában építse identitását, szervezze meg intézményeit. Lászlóffy Aladár, mint gondolkodó és esszéíró, az ő tanítványuk és követőjük, ő is az erdélyi magyar önvédelem, az európai tájékozódás és a lelki építőmunka értékeit képviseli.
Ennek az építőmunkának kellene kiemelnie az erdélyi magyarságot abból a süllyedésből, amelybe a trianoni végzés, a türelmetlen nagyromán kisebbségi politika és a négy évtizedes kommunista zsarnokság taszította. Lászlóffy Aladár írásai több alkalommal is beszéltek azokról a szellemi frusztrációkról, amelyeket az erdélyi magyarok körében a trianoni helyzet okozott. Mindez drámai hangoltságot ad szavainak, véleményének, hiszen a trianoni ítélet jóvátételéről nem akar tudni a nemzetek közössége és a történelem. Mégsem süllyed el az egyéni és közösségi tragédiák örvényeiben, nem adja meg magát a történelmi végzet előtt, elutasítja azt a jellegzetesen kisebbségi (és persze anyaországbeli) mentalitást, amely csak panaszkodni tud és mindegyre sérelmi politikát folytat.
Lászlóffy e sérelmi politika ellenében hirdeti meg a következetes közösségi és kulturális önépítés egyedül lehetséges stratégiáját. Ennek során az erdélyi magyar identitás és kultúra hagyományos értékeit, így a szabadelvűséget, a politikai realizmust, a kisebbségi erkölcs éthoszát állítja előtérbe, és az erdélyi magyar tradíció európai voltára figyelmeztet. Távol áll tőle minden külsőséges „erdélyieskedés” (amit, sajnos, újabban idehaza is, Erdélyben is többen próbálnak történelmi jelmezként magukra ölteni). Ebben a vonatkozásban egyetértőleg idézi Kelemen Lajosnak, az erdélyi magyarság egyik „szent emberének” szavait. „Én részemről úgy vagyok a székelységgel – amint itt, az Erdélyi Irodalmi Társaság választmányában egy adott alkalommal megmondtam –, mint a ruhával. A székelység olyan nekem, mint az alsó ruhám: közelebb áll hozzám, mint a felső, de ingben, gatyában nem megyek a piacra s utcára.”
Igen, az erdélyiség nem külsőségek dolga, Erdély nem „provincia” és erdélyinek lenni sohasem lehet provincializmus. Ezt tudja és ezt képviseli a költő és esszéíró Lászlóffy Aladár. Az erdélyi magyarság felvilágosult európaisága most ösztönző és megtartó erő lehet. A longobárdok felszívódtak a latin népek tengerében, múzeumi tárgyként csak koronájuk maradt, az erdélyi magyarok azonban nem kívánnak eltűnni a történelem színpadáról. Ehhez kell okos és bátor történelmi, közösségi stratégia: Kós Károly, Kuncz Aladár és Makkai Sándor nyomán Lászlóffy Aladár is ennek a stratégiának a felépítésén munkálkodik.
*
Van ennek a költészetnek egy számomra igen vonzó és igen sokáig rejtve maradt vonulata (vagy inkább: szigete): Lászlóffy Aladár ötvenhatos verseire gondolok. Évek, sőt évtizedek óta tanulmányozom azt, hogy irodalmunk miként örökítette meg a magyarság egyik legdicsőségesebb forradalmának és szabadságharcának emlékét, ennek a történelmi emlékezetnek azonban igen sok dokumentuma évtizedeken keresztül rejtve maradt. Így például Illyés Gyula nevezetes Egy mondat a zsarnokságról vagy Szabó Lőrinc. Ima a jövőért című költeménye is, más versek, például Faludy György, Horváth Elemér és András Sándor írásai a nyugati emigrációban várakoztak arra, hogy egyszer hazatérjenek, megint más költői műveket, például Petri György és Nagy Gáspár verseit valóságos rendőri hajsza követte, és természetesen mélyen rejtve maradtak az erdélyi költők, Lászlóffy Aladár mellett Páskándi Géza, Palocsay Zsigmond és Páll Lajos ötvenhatos versei.
Lászlóffy Aladárnak a magyar forradalom idején szerzett tapasztalatait versek egész sora, mondhatnám így is: egy valóságos „verses napló” örökítette meg. Ezek a versek csak a magyar forradalom negyvenedik évfordulóján kerültek az olvasó elé, s magam is meglepetéssel vegyes örömmel olvastam őket. A „verses napló” születési körülményeiről Legbelsőbb titkos lőterek című írásában a költő így beszélt: „Hol is kezdődik és meddig is terjed az »ötvenhatosság?« Arra határozottan emlékszem, hogy kamasztudatunk képernyőjére kivédhetetlenül maguk a szovjet-partizán-romantikát felvetítők festették oda az ördögöt: a Molotov-koktélt, mint primitív, de össznépi arzenált a T-34-esek szuperlovagrendje ellen. Az is biztos, hogy hiba csúszott a számításba, mert nyiladozó értelmünk a természet lefoghatatlanságának, lefékezhetetlenségének jóvoltából cenzúrázatlan irányba is elkalandozhatott ugyanazokon a csapásokon, egyetemi, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista betápláló gyakorlatokon, ahol egységes, hibátlan, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista világképet akartak kialakítani bennünk, hogy (mint a világ minden régi és új vallása) feltétlen uralmat biztosítsanak, s irányíthassanak, manipulálhassanak (...) A »következmények« mégis csak a pesti utcán léptek fel igazán az életemben (...) azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam.”
Az ötvenhatos „verses napló” első darabja Ébresztő a forradalom első reggelén címmel 1956. október 24-én keltezett, és a következőképpen hangzik: „Köd van és statárium. A kivégzőosztag / tán el se látna az elítéltig. / Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben. / S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől. / Köd van és statárium. / S mert a kivégzőosztagok / csak a puskacsőig látnak – / vaktába-szerte az egész népre lövetnek. / Szabad a választás, proletárok! / A köd statáriumot, a statárium / örök ködöt hoz nektek. / Inkább a köd, inkább a golyó, inkább az árok!” A költemény egyszerre fejezi ki az elnyomó hatalom ellen felkelő pesti fiatalok tragédiáját és forradalmi elszántságát, azt, hogy a barikádok mögött életüket kockáztató, a fegyveres túlerőnek kiszolgáltatott ifjú forradalmárok (a „pesti srácok”) milyen tudatos bátorsággal voltak készen arra, hogy feláldozzák életüket. A természetes lelki reflexek egészséges működését mutatja, hogy a csak néhány napja a magyar fővárosban időző fiatal erdélyi költő milyen pontosan érezte azt, hogy a pesti utca harsányan és folyamatosan rágalmazott ifjú hőseivel kell azonosulnia – a sokéves „szocialista” agymosás néhány óra leforgása alatt megbukott.
Egész sor költemény követte ezt a verset, így a Vasárnap hajnal, a Morgó magyar, a Néma tüntetés, a Sírfelirat, a Haladék vergődésre címűek: belőlük, mint „lírai naplóból” ismerhető meg az az élmény, amely a fiatal erdélyi költőt eltöltötte a magyar forradalom napjaiban, majd a forradalom leverése után. Közülük csupán a Sírfelirat című verset idézem: „Vérvörös ország ma Magyarország, / véres város ma Budapest. / A térkép tarka palettáján / a Pest színét ne is keresd, / a magyar színt ne is keresd. / Fekete ruha ma Magyarország / s piros kokárda Budapest. / Egyedül voltunk, egyedül éltünk, / egyedül halunk mostan meg.” Ez a rövid idézet is mutatja, hogy a kolozsvári költő a magyar irodalom egy igen régi, leginkább Széchenyi István szállóigéje nyomán elterjedt, majd Petőfi által is kifejezett (lásd: „Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar”, Élet vagy halál, „Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart”, Európa csendes, újra csendes) szorongató érzésének: az „egyedül vagyunk” érzésének adott hangot, midőn bekapcsolódott abba az egyetemes (magyarországi és erdélyi) magyar kórusba, amely a forradalom igazságát hirdette. Ez a részvétel és azonosulás minden igazolványnál, minden útlevélnél hitelesebben tanúsította a személyes nemzeti identitást.
*
Lászlóffy Aladárt Kolozsvár költőjének neveztem ennek az ünnepi írásnak a címében, és valóban a város költői között kitüntetett hely illeti meg barátomat. Természetesen minden történelmi magyar városnak vannak költői, hiszen Budapest lelki természetét olyan költők örökítették meg, mint Petőfi, Arany, Kosztolányi és Vas István, Debrecenét Csokonai, Oláh Gábor és Gulyás Pál, Pécsét Babits és Csorba Győző, Nagyváradét Ady, Juhász Gyula és Horváth Imre – és a sort folytathatnám tovább. Kolozsvár költői között Reményik Sándort, Áprily Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Dsida Jenőt, Jékely Zoltánt, majd a mi korunkból Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost, Király Lászlót, Lászlóffy Csabát, Palocsay Zsigmondot, Szőcs Gézát és természetesen Lászlóffy Aladárt kell számon tartanunk.
A város, tapasztalataink mutatják, sokat veszített egykori méltóságából és rendezettségéből a múló évtizedek során. A belváros egykor tekintélyes palotái és történelmi templomai tövében ma időnként balkánias zsibvásár tapasztalható, alig van olyan utca, talán a Farkas utca ilyen, ahol még tapinthatóan érzékelni lehet a múlt idők lelkét és hangulatát. (A sötétedés után lehet talán tanulmányozni a város egykori karakterét, ilyenkor elnéptelenednek a régi utcák, láthatatlanná válnak azok a sebek, amelyeket a történelmi épületeken a múló idő és a gondozatlanság ütött.) Nos, a történelmi Kolozsvár, amelynek szellemiségét most néhány kulturális intézmény, így a Helikon vagy a Korunk című folyóiratok vagy a néhány esztendeje létrehozott Kolozsvár Társaság próbálják új életre kelteni, most elsősorban az irodalom világában jelenik meg a szemünk előtt. Miként nem egyszer a magyar történelemben, a város, amelyben élünk, a táj, amely bennünket körülvesz, mi több, az ország, amely a hazánk – virtuális város, virtuális táj és virtuális haza. Vagyis a költészetnek, az irodalomnak (és a hagyománynak) kell ellensúlyoznia, megbékítenie a köznapi lét riasztó tapasztalatait.
Lászlóffy Aladár is felépített a maga költészetében egy virtuális Kolozsvárt, amely nem egyszer valóságosabbnak tetszik, mint az a köznapi városvilág, amellyel akár csak alkalmi látogatóként találkozunk. Vannak versei, amelyek minden tapasztalatnál valóságosabban mutatják meg nekünk a város igazi lelkét és történelmi karakterét. Ilyen az Emléktábla a nemlétező házon, Az olvasó Apáczai, a Végtelenség, a Wesselényi lovaglása, az Egy fa alatt az Óvárban vagy a Kolozsvár (egy a közelmúltban megjelent szép antológiában, a 111 vers Kolozsvárról című kötetben találtam ezeket, persze jóval többre is lehetne hivatkozni a teljes életmű nyomán). Ezt az utolsó költeményt idézem ide végezetül:
Kő-Kolozsvár: falain kővirágok
kiütnek, kecsesen álló fák és
néhány szál virágként mintha
szélben álló dátumok, kövön,
kőnövény-város, embernyom-kövület,
őskori agyagkorsók denevérfülei
hallgatják a zengést.
Könyv-Kolozsvár: falain könyvtárak
sorakoznak, könyvek a tégla
nyugalmával, könyvre-könyv-város,
ember-fal, mögötte naphosszat
járkál, hajnalig sétál a tanuló és a
tanító értelem.
*
Tíz esztendeje ugyanebben a lapban, akkor a Magyar Írószövetség elnökeként a következőkben köszöntöttem fel Lászlóffy Aladárt: „Lászlóffy Aladár most hatvan éves: költészete felzárkózott a nagy elődök lírájához, szavára és példájára ma az egész magyar kulturális közösség figyel. Figyel a teljes magyar irodalom is: ennek jeleként kívánok neki – a Magyar Írószövetség több mint ezer tagja nevében is – boldog születésnapot.” Azóta eltelt egy évtized és ezúttal már nem a magyar írótársadalom hivatalos szószólójaként köszöntöm Aladárt, ámbár bizonyos vagyok abban, hogy őt felköszöntve mellettem-mögöttem áll ez az írótársadalom. A magam nevében beszélek, ám annál nagyobb barátsággal és szeretettel: Isten éltessen, Ali, még sokáig maradj közöttünk, barátaid között.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében