A 2010-es évek magyar filmjének újragombolása elsősorban a forgatókönyvírói szakma kiteljesedését hozta magával. A mozikat ellepték az erős dramaturgiájú művek és a tengerentúlról ismert zsánerek. Hogy ez jót tett a magyar filmnek, bizonyos szempontból kétségtelen, hiszen a műfajok közönséget, az erős artfilmek pedig díjesőt vagy az azokra való jelölést eredményezték. Ezzel együtt a sokáig bóvlinak tűnő tévéfilm műfaja is feltámadt. Néhány év alatt egyes alkotások nemhogy áttörték a szobai tévék keretét, hanem helyet követeltek a nagyvásznon is, sőt, akár az Oscar-jelölésig is eljutottak. A történelmi film az egyik jól körülírható válfaja e hullámnak.
Topolánszky Tamás rendező és Sümeghy Claudia producer Kertész Mihály amerikai-magyar rendezőkirályról szóló portréja frappánsan igazodik is e moziba kerülő filmek sorozatába. Topolánszky és ügyes forgatókönyvírói, Ward Betty és Bak Zsuzsanna hálás témát választottak maguknak, amely szinte magában hordozta a sikert. Ennek ellenére nem kirobbanó film a Curtiz, nem tudta minden erényét sikerrel kamatoztatni, de vállalásánál így is sokkal többet teljesített.
Ugyanis Topolánszky mozgóképe egyszerre tud a magyar és a nemzetközi trendbe illeszkedni, nemcsak azzal, hogy filmje kilencven százaléka angol nyelvű, de azzal is, hogy a kalandos módon a Warner Stúdióig jutó hazánkfia, a magát Michael Curtizre keresztelt alkotó sorsfordító momentumát, a Casablanca (1942) forgatását fikcionalizálja. Egy csapásra kielégíti a magyarországi történelmi miliőt hajkurászó támogatási alapok és sznob közönségrétegek kívánalmait, ugyanakkor a filmtörténet nemzetközi rajongóinak is élvezhető sztorit rak le az asztalra. Másik erénye, hogy a közönség hálás a „mise en abyme”-féle önreflexív opuszokért, pláne ha az ikonikus filmrendező alakját opus magnumjának készítésével ábrázolják. Gondoljunk itt a pár évvel ezelőtt hasonló, „művész és alkotása” integrációját felhasználó Hitchcock című (r: Sacha Gervasi, 2012) filmre, amelyben játékával Anthony Hopkins futott nagyot. Az efféle dramaturgiák mindig elegáns jutalomjátékkal párosulnak. Ha a Curtiz Amerikában készült volna – ahol illene már egy hasonló opusszal tisztelegni a hű iparosdirektor előtt –, kétségtelenül nagyobb figyelmet kapna. Ám az alkotóknak be kellett érniük a magyarországi környezettel, büdzsével és színészekkel, amely több mint rosszul is elsülhetett volna. Szerencsére mindenki jól járt ezzel a filmmel, főleg a nézők.
Dévényi Zoltán (Déva, 2018) remek operatőri munkája, fekete-fehér noir képei nemcsak azért kitűnőek, mert autentikusan adják vissza a korszak hangulatát (és az akkori filmes fogásokat), hanem azért is, mert a digitális technika ellenére, a színtelen világ anyagszerűségét is a képernyőre tudják varázsolni. Ebben néha el is merülnek a színészek és a történet kárára, sokszor érezni, hogy elnyomja a filmet a formalista modoroskodás, de szerencse, hogy az alkotók időben észbe kapnak. Az enteriőrök, a körkörösen bezárt óraműhöz hasonló terek mulandóságot kölcsönöznek. Egyszerre ügyes stilizáció ez és korhű múltidézés, amely éles, filmszerű látásmóddal járja be a szűknek egyáltalán nem tűnő stúdiókat és irodáikat.
A sztori fikciós sűrítésének gerincét tehát Kertész nagy művének munkálatai adják. Természetesen a klasszikus film történetének elemeit rímeltetik az életrajzi elemekre: háborús szellemiség, megmentőszerep, hontalanság, melodrámai hangulat, áldozatvállalás. A Curtiz a Casablanca fabuláját használja, s biopic eszközökkel tölti fel a szüzsét. A nagy színészek, Ingrid Bergman és Humphrey Bogart csak homályos háttérként, lenézett vagy a rendező miatt méltatlankodó aktorokként jelennek meg. Valójában Kertész tisztelte a két főszereplőjét, illetve azokat, akik visszaszóltak neki, de a statisztériával cudarul bánt. Kertésznek meg kellett küzdenie a kormányzattal filmje „patrióta” elfogadtatásáért, az akadozó munkálatokkal, a befejezetlen forgatókönyvvel és nem utolsósorban magánéletével. Csakúgy, mint a Casablanca bártulajdonosának, Ricknek a németekkel, kocsmájának döcögésével és régi szerelmének feltűnésével. Hogy ez valójában nem így történt, szinte lényegtelen. Az érzelmi cunami ehelyütt a filmes elhagyott lányának, Kittynek a betoppanásában válik szembesítő valósággá, valamint húga, Margit Magyarországról kiáltó segítségkérésében. Ez utóbbi szál drámai töltete elsikkad a filmben, és a tragikus végső fordulata csak azért szerepel, hogy megerősítse azt a mitológiát, mely szerint a Casablanca kultikus fináléja improvizált volt. Ám a Dobos Evelin által megformált Kitty-karakter erőltetettnek tűnik – főleg a film végi erőszakjelenet okán –, mégis rajta keresztül nemcsak a rendező mogorva, hátat fordító diktátori stílusa bomlik ki, de egyszerre a fekete filmek kettős nőideáljait is megtestesíti. A színésznő kvalitásait és válogatott szerepeit látva egyre biztosabbak lehetünk benne, hogy a művésznő jó úton jár a pályáján.
A kitűnő mellékszerepek mellett a játékot ellopja a címszerepben Lengyel Ferenc alakítása. S bár a karakter hitelesnek mondható, nyilván a filmes sűrítés díszként használja a történelmi miliő valóságát. Ez azonban ne gátoljon meg a mű élvezetében, hiszen pontosan erre a mítoszra épült az egész film hatásmechanizmusának fokozása: sikerül-e Kertésznek rendezni kapcsolatát lányával, kihozza-e testvérét Magyarországról, be tudja-e fejezni a filmet?
A film felütésében kéklő színnyalábból, a vetítő sugarából kísér a kamera minket a dohányfüstös vetítőterembe: a mozivászonról a Pearl Harbor-i katasztrófa homályos híradós tudósítása és megrendült stúdióbéli döntéshozók alakjai tárulnak elénk. Amerika háborúban van. S ez a háború áthatja mindenki sorsát, a fejesek döntését, a menekülő emberek félelmét. A remény szertefoszlani látszik. Ebbe csöppen bele Kertész Mihály, aki látszólag agyaggalamb-lövészetének él: finom célzás ez a nőcsábász direktor jellemére. De ahogy joviális kabaretista barátja, Szőke Szakáll (Gerő Jenőt Gyabronka József formálja meg) mondja oda a rendezőnek (miközben lefitymálóan nyilatkozik a Horthy-világban rekedt testvéréről): „még van egy-két dolog, amit meg kell tanulnod a szeretetről.” Ez szembesíti a rendezőt mindennel, ami hiányzik az életéből, és amit álladóan csak a „nem tartozom senkinek semmivel” szentenciával zár rövidre. Elhagyott haza, elfelejtett család, széteső film. Mondani sem kell, hogy a három közül melyikben tud sikert elérni a rendező, s mely kultikus jelenet képkockáival zárul keretesen a Curtiz. Mégis a feloldozás kétélű, s talán ez jellemzi legjobban a művész előmenetelét. Hiszen a kifejezetten goromba, fiatal lányok után kajtató Kertész lehet, hogy legnagyobb sikerét érte el a Casablancával, de minden másban alulmaradt.
Topolánszky filmjében egymásba ölelkezik az atmoszféra és a történet, a film szinte minden hátrányát (alacsony költségvetés) előnyére kovácsolja, s ezért gyengeségei eltörpülnek. A Curtiz azonban más miatt lehet korszakos film, hiszen maximálisan bizonyítani tudja, hogy a magyar film képes olyan témát találni, amely angol nyelvű megszólalást tesz lehetővé. A tört nyelvezetnek itt dramaturgiai funkciója van, de az amerikai színészek és a kitűnő hangulatábrázolás miatt előfordulhat, hogy hazánk filmgyártása kiléphet a nyelvi karanténból, és elkezdődhet az idegen nyelvű magyar filmek gyártása.
Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot, fekete-fehér magyar film, 98 perc, 2018. Rendező: Topolánszky Tamás Yvan. Forgatókönyvíró: Topolánszky Tamás Yvan, Ward Perry, Bak Zsuzsanna. Operatőr: Dévényi Zoltán. Zene: Subicz Gábor. Vágó: Bodoky Eszter. Szereplők: Lengyel Ferenc, Dobos Evelin, Barabás Nikolett, Bordán Lili, Gyabronka József, Declan Hannigan, Scott Alexander Young, Caroline Boulton.
