"A neheze még hátravan?"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Onnan nézek szerteszét - Hamubasült kultúra
Király László
Vivát!
Szilágyi István
Útban Torda s Trója között
Pomogáts Béla
Kolozsvár költője - Töredékek Lászlóffy Aladárral
Szőcs István
Jegyzet - Sikaml össze has irbir
Szabó Róbert Csaba
Csomagok, bőröndök, táskák
Hajós János
Piercing
Hálaének
Fűszál
Az elvont gombolyag
Dimény Lóránt
Volle
Cseke Róbert
Amikor málnaízű voltál
Már úgy elhűltek a vállfák
Netán
Barátaimnak
Majdnem egy év és Apollinaire-ről magasabb szinten beszélhetünk:
Berlin
Kántor Lajos
Az Idő Vaskalapja (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Hiányzol-e magadnak? (folytatás előző számunkból)
Gömöri György
Nauplion fölött
Terényi Ede
Kodály 125. - Zrínyi szózata - Kodály szózata
Júniusi évfordulók
 
Szőcs István
Jegyzet - Sikaml össze has irbir
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 10. (480.) SZÁM - MÁJUS 25

Egy hasonló cikkcímmel egyszer már megjártam; egy színinövendékek által bemutatott színpadi teljesítményről vagy „gyártmányról” ilyen címen írtam bírálatot: Kis érleti kriti. Tudniillik kísérleti előadás volt: a színészek nemcsak a darabot vagy mit adták elő, hanem az előkészítés, a betanulás és a kidolgozás különböző állapotszakaszait is megjelenítették: például a formaidőzítést célzó tornagyakorlatokat, edzőruházatokban, annyira illúziókeltően, hogy még a tornaterem szellőzetlen, csípős szagát is érzékelni lehetett. Ugyanis egyes színészi körökben munkált az az elképzelés, hogy igazságtalanság, ha a néző csak a kész végtermék alapján mond ítéletet, nagy kényelmesen, pöffeszkedve a zsöllyében! Tessék, vegyen részt az alkotási gyötrelmeinkben is! Mintha paprikás csirkére hívnák az embert, de a háziasszony az ebédlőasztalon a végteljesítmény mellett elhelyezné a csirkebelet és a leforrázott tollut, vagyis a kibelezés és a kopasztás tanúit, hadd vegye tudomásul a vendég, hogyan kellett megdolgozni a sikerért; mikkel kell szembenézni alkotás közben!
Hasonló eljárással írtam meg a színibírálatot is, ez azonban az érintettek körében csak döbbenetet váltott ki. Azt még helyesen felismerték, hogy a cikk nem paródia, nem persziflázs, nem is pamflet, de azt képtelenek voltak felfogni, hogy módszerátvétel. Úgy jártam el, mint ők. Ezért megállapították, hogy most már teljesen meghülyültem.
Ilyen helyzetbe gyakran kerül az irodalombírálat is: mert ahogy kínos leírni, hogy mi látható a színpadon, adott esetben, szinte lehetetlen megírni, hogy mit olvas az ember, mert ahogy egy nagy orosz filozófus mondotta volt, a tinta kiégetné a papírost! Ám milyen érdekes: ugyanazok a trágárságok az eredeti helyen jól bírják magukat, a nyomdafesték nem pirul el – ennek csak az lehet a magyarázata, hogy az író valamilyen szövegvédő kencét használ, amelynek összetevői között fellelhető a szupersznobizmustól a receptivitás szociológiáig és a giccs-akceptibilitás tűréshatárának rabulisztikai eltörléséig minden idegen terminus paradigmája, ami csak egy modern irodalomelméletben előfordulhat.
Azért is adtam jegyzetemnek a Sikamlós összehasonlító irodalombírálat címet, kissé rövidítve, mert egy adott vitában fölmerült a Nobeldíj-mentes Esterházy Péter és a Nobel-díjas Elfriede Jelinek összehasonlításának szüksége, az erotika-erotománia-trágárkodás-obszcénológia-társadalomleköpés-közösséggyalázás-önfeltárás-őszinteségpótló magamutogatás és a Közundor motívumainak, motivációinak és motiváltságának szempontjából.
Arra a kérdésre, hogy mi teszi szükségessé éppen ezekben a napokban a modern osztrák Jelinek és az ausztro-ungernlandi Esterházy összehasonlítását: azzal is lehet felelni, hogy: 1. semmi, 2. ugyanaz, ami egyáltalán indokolttá tehet bármilyen irodalomelméleti fontoskodást, 3. a modern magyar prózairodalomnak az a szárnya, amelyhez Esterházy is tartozik, megtárgyalhatatlan az osztrák (helyesebben talán délnémet) irodalom ama vonulatának figyelembevétele nélkül, amelynek Musil, Bernhard, Handke, Jelinek a nálunk ismertebb tájékozódási magaslatai; anélkül, hogy a Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Nádas Péter, Esterházy Péter „frakciót” ausztrofiliás epigonizmussal vádolnám, állítom, hogy az ő produkcióik inkább vizsgálhatók a fenti osztrákok műveinek sodrásvonalában, mint pl. a Kosztolányi-„követésben”, ahogy Mészöly és Ottlik esetében egyes irodalomtörténészek sugallani próbálják, és végül 4. indokolttá teszi e két szerző erotikus vagy erotikapótló motívumainak az összehasonlítását nemcsak az, hogy mindkettőjüknél szembetűnők az incesztuózus mozzanatok, hanem éppen a szado-mazochisztikus vonások adják meg az alaptónust.
Az ilyenkor előírásos fontoskodás modorában szólva, a szado-mazochista elemek kötelező, mintegy sablonos kijátszása ma nemcsak a szórakoztatóipari pornó, nemcsak a nemi élet kórlélektana s nemcsak a kriminológia területére tartozik kötelezően, hanem a nevelés és a mindennapi érintkezés gondja is. Különösen, mert sokszor úgy tűnik, a szadizmus csak provokáció: kiváltani a másik ellentámadását; egy sokat idézett német elbeszélésben a társaihoz elviselhetetlenül durva kamasz mintegy kikényszeríti, hogy vízbe fojtsák; az odaadást az önlealacsonyítással felcserélve, az ember nemi mivoltának méltóságát számolja fel, mert nemcsak annak a nőnek jaj, akit nem tisztelhetünk, ahogy a romantikusok mondják, hanem annak a férfinak is, akinek csak ilyen nő jut.
Jelinek Zongoratanárnő hősének kezdeti gátlástalanul szemérmetlen fölényeskedése tanítványával szemben sablonos menetű, de részleteiben élményszerű, belső inspirációból fakad, a beleérzés, az átélés a szeszélyességet is hitelesíti. Esterházy verbális szadizmusa viszont ideologikus, spekulatív, kimódolt, célja nem élmény-megragadás, hanem az olvasó lehengerlése, és jelzés, a szerző mintegy rituálisan közli világnézeti hovatartozását: azt nevezetesen, hogy megveti a hagyományos, érzelgős, kegyeskedő, melodramatizáló „alacsony tömeg” értékrendjét.
Ezen a ponton azonban, amikor a verbális szadizmus „eszközeit” és tudati-lelki hátterét kellene megtárgyalnunk, egyre sikamlósabb lejtőre csusszanunk. A tudományoskodó halandzsa sem segíthetne ezen, mert a modern pedagógia nagy felfedezése, amit a mai posztmodern kontárság máris üldöz, hogy a rosszat, a helytelent nem szabad szemléltetni, mert annak az affektív tonalitása (az „emotionelle Prögung”-ja) mindig erősebb a tapasztalatlan kedélyre.
Amikor Esterházy olyan elbeszéléseit olvastam, mint A fuharosok vagy A szív segédigéi, engem is elkapott az általános lelkesedés és csatlakoztam azokhoz, akik Nobel-díjat neki! felkiáltásokkal fogadták minden sorát. Azonban amikor másodszor is elolvastam A szív segédigéit, mondatról mondatra ízlelgetve, észrevettem, hogy az elragadtatott első olvasás során itt-ott ugrottam... és a pillantásom földbe gyökerezve dermedt meg egy mondatnál. Az oly megrendítően és korántsem Degyinszky Erika szemével megrajzolt anya a vajúdás döntő pillanatának hangulatát így foglalja össze: „Mintha ...arnék!”
Nos, ha valaki kérdezné, mi a „verbális szadizmus?” – hát ez! Szó sincs a hiperművelt és kultúrával kitömött szerző ízlésének pillanatnyi kibicsaklásáról, szó sincs őszinte verista tudatbemutatásról. Az író tökéletes biztonsággal döf a legkényesebb pillanatban a legkényesebb idegszálra, hogy megalázza az olvasót: csak semmi közösséget nem érezni a primitív lelkülettel, amelyik szipogva érzékenyül el ilyen témáknál, mint „az életadó anya”, egyáltalán: „az anyaság szépsége”, az összetartozása áhítata, kegyelet stb.
Művészi előmunkálatok nélkül, de ugyanilyen szadizmussal írta meg Hogyan viseljük gondját magyarunknak című röpiratát, az úgyis fölfogható, mint előzetes tanúsítvány a Harmonia coelestishez. A „Mennyei összhang” a szerző állítólagos elődjének szép, de kissé unalmas és a kortársaiéhoz képest jelentéktelen zeneműve csak azért szerepel a címben, hogy annál gunyorosabban irtogathassa az olvasó ábrándjait. Úgy hatvan évvel ezelőtt a lány hazakísérgetése közben azt kérdezte a diák: „Emlékszik a Tonio Krögerben arra a részre, amikor...”? Ma pedig: „Na mit szól hozzá, az író milyen jól elkapta az apja f....t?!”
Mindezt azért „éppen most”, mert az Irodalmi Jelenben olvastam egy remek, elfogulatlan kritikát néhány újabb Esterházy-műről. A szimpatikus kritikus – Darvasi Ferenc, 1978, Budapesten könyvtáros – azonban elkövet egy hibát: szó szerint idéz Esterházytól! „Mit értünk segg-árián?” És itt már Bornemissza Péter szólal meg 450 év kongó messzeségéből: „Ha olyasmivel birkózol: akár te győzöl, akár az győz meg téged, olyan is leszel.” Itt ez már maga a sikaml...
Legsikamlósabb az lenne, ha Esterházy megírná a vezekényi csatát, amelyben négy Esterházy fiú áldozata volt (halljátok, óh, röhej: áldozta!...) életét a hahaha-hazáért, ach, welch’ eine himmlische harmonie meg oda…





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében