„a többit elképzelheted”
Bogdán László
Felszállhatunk
egy elképzelt Hajóra,
alatta tenger, alatta hajók, a hajók
alatt más tenger lakik, más vitorlások,
másfajta tengerészek. És ezek a
másfajta tengerészek az Adriáról néznek
vissza ránk. És ezek a másfajta
tengerészek – egy másik Adriában –
épp most merültek el.
Szándékos,
hogy a múlt jelen legyen.
Valaki mindig így akarta és árát is
megfizette. Kertmozikban forgatta
Erdély dobozos sörét, miközben más
terekben: élni kellett, és néha még
meghalni is. A Dobozban,
a Nagy Helytelen Helynélküliségben
valami régi gyűjtőszenvedély
a kiiktatott érzelem világát,
az elfelejtett értelem világát,
a Napnyugati áramlás hiányát
egybegyűjtötte, szavakba szórta szét.
Azt akarta, hogy a vers regény legyen,
az esszé film, a film regényes pótlék,
ha van hajó, még kapaszkodni sem
teljesen lehetetlen. Erdély úszik el
szemünk előtt, a régi játszótársak
behúzzák az idő rozsdázott horgonyát.
Megint a tükrök között élünk.
Te én vagyok, én te, sehol az énteő,
csak kettőn áll a vásár, és a köd
Uralkodik a keretek között. Vagy
mégsem, és ki tudja, vagy sevagy.
Megírható az egész jóelőre, a gond
csak az, hogy Valaki: megírod, és
úgy történik, pontosan, megint.
A történet nem itt kezdődik el,
a történet leírja önmagát, és éppen
így: esélyt se ad magának, hogy
történhető valóság legyen. A meg se
történt terében az év egyetlen
pillanat vagy évezred. Ki látja
a fájdalom derűjét és a kínt, ha
„hivatalnak packázásai”, vagy csak
a test – a valót felülírja. Horatio
és Borges rálegyint: „ez egy sci-fi”,
mi vagyunk a valóság. Csakhogy az
egész nem ölt alakot, vagy, ha mégis,
női alakot ölt, akár egy démon,
pedig csak daimón, valamit a fülünkbe
akar suttogni, hogy a labirintus
nem egyéb, csak egy középkori kert,
amit épp most, most is, mi látunk.
Néhány hete így szóltál:
teljesen kikészít a korrektúra,
amin dolgozol. És megígértél három
esszét, különböző, de kedves városokról,
aztán megint a tengerekről kezdtél
beszélni – ismét, mint már annyiszor.
Szó volt arról, majd együtt indulunk
egy nagy tengeri utazásra, hogy
ahol fordultak az Argonauták, pontosan
ott forduljunk meg mi is. Egy hétszáz
oldalas regény kéziratában a javítás
nyoma, olyan, mint egy Cicero-kiadás
érintetlen szélén a bicskafény. És aztán
épp 72 lettél, újabb verseket küldtél.
A még tavaly, a Minotauroszról szóló
töredék az év elején kiegészült sűrű
és reménytelen sivatagi homokkal.
Homok, ha lehet, sűrű.
Nem vettem komolyan.
Halál, magány, költői
ténykedések, hányan és hányszor
megjárták oda-vissza a „nagy, sötétlő
erdőt”, vagy minek is nevezzük.
„Magánya van, de nincs egyedül” –
a költőről egy telefonsodorban
ezt mondta KAF. Néhány órával később
már Páskándiról beszéltem veled,
hogy egy ládányi kivágott szöveg
gyűlt össze róla abban a lakásban,
ahol soha sem jártam. Amikor a
recehártya levált, és éppen Pestről
Bukarest felé tartottál a december
vonatán, valamiféle elkeseredésnek
nyomát éreztem meg, a sorsvonal
rezgéseit a Párkáid kezében, mert
kétségtelen: hölgyeid voltak ők,
egy szirénfényű egyezség okán.
Aztán csak Pound, a Mítosz és a köd,
a fénylények, akik még visszaszólnak,
irányítják a lezárt mondatot, hogy
kikötőbe, révületbe érjen, mint
háromnapos ivászatok után.
Amikor már a jó Őrjöngő Lóránd
lombikja is aláereszkedik.
De, ami veled most történik meg
éppen, csak Párkák tudhatják.
Sejtem: nem néma csönd.
